Shane MacGowan, a Pogues egykori énekese úgy halt meg, ahogy élt. Vagy nem, pontosabban csak akkor, ha a vírusos agyvelőgyulladás hasonlít a bebaszásra, de nem igazán tudom, asszem nekem még nem volt olyanom. (Egyszer, pont érettségi előtt majdnem volt hepatitiszem, de aztán hazaküldtek a fertőző osztályról, nehogy végül ott kapjam el. Ha már vaklárma volt az egész.)
MacGowan viszont közepesen megerősített hírek szerint tízezer eurót hagyott egy kocsmára, hogy a haverjai ingyen ihassanak halotti tor gyanánt. Plusz a rajongók is összecsődültek egy másik kocsmában (és lehet, hogy Shane oda is utalt a túlvilágról végrendeletileg), ahol aztán a hírek szerint még hajnali négykor is hangosan gyászoltak.
Mondjuk ez utóbbiban semmi furcsa nincs, pont az íreknél szokás a halottvirrasztás (valamint többek között a bukovinai székelyeknél, de például az inszomniások, vagyis álmatlansággal küzdők heti többet is tartanak, elvégre valahol valakik mindig épp meghalnak). Az ír folk-punk ikon meg nagyjából végigpiálta az életét, a nehéz gyerekkorától a ködös ifjúkorán át a ki tudja meddig. És ha már nem a pia vitte el, bár nyilván nem sokban járult hozzá, hogy a szervezete legyűrje a betegséget (ja, a szilvapálinka nem fertőtlenít belsőleg, szorongást irt, nem vírusos baktériumokat), legalább haló poraiban is leitatta tisztelőit, elvégre nekik se legyen jobb, legfeljebb kicsit vidámabb. Csak mert azt gondolom hinni, hogy meghalni csak ritkán jó, és szinte sohasem vidám. A halál lehet tragikus, lehet hősies, lehet egy darabig észrevétlen (mikor a bácsi hulláját hetekkel később találják meg a szagra panaszkodó szomszédok), de nehéz egy jó bulinak elképzelni.
Kivéve ha az ember hisz a karma-meghajtású reinkarnációban, és elég sokat gondolt tenni annak érdekében, hogy minimum félisten legyen következő életében, de annyira, hogy lehetőleg ne a Rothadó Dolgok, vagy a Vírusos Agyvelőgyulladás irányító félistene, hanem mondjuk Brahma a teremtő, vagy Indra, a többi félisten királya. Persze egyesek holmi habos-babos mennyországban hisznek, ahol a felhőkön ülve lehet majd hárfázni, de az annyira szánalmasan unalmasnak hangzik, hogy annál még a Rothadó Dolgok is inkább.
Shane MacGowan amúgy, és esetében talán tényleg mellékesen, keresztény volt, és azon belül római kaotikus (de esetében ez nem a szokásos ócska szóvicc, ő valóban maga volt Káosz Kapitány), úgyhogy most vagy a pokolban nincs (mert nem volt rossz arc, magán kívül nem sokaknak ártott), vagy az égi kocsmapultot támasztja, vagy tényleg hárfáznia kell egy felhő szélén, de akkor nyilván a pokolba kívánja a mennyeknek országát, és kér egy sört.
És akkor itt, egy általam ismeretlen csávó mutatja be, milyen lenne a Pogues If I Should Fall From Grace With God című teológiai-metafizikai alapvetése, ha a Rancid játszaná el, pedig nem is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése