Most valami nyavalygós-lelkizős-önvallomásos következik, úgyhogy nem muszáj elolvasni. Írni sem, de ez van. Néztem a hírportálokat, ahol a semmi sem történés alkalmából minden második hír az volt, hogy mindenféle politikusok meg bulvárcelebek, mit fogyasztottak szenteste. Nos én száraz fehérbort. És már délután el is szenderedtem, mert valamiért jó ötletnek tűnt, hogy a számomra nem ünnep alkalmából lehúzom a tudatom rolóját. kiütöm magam, na. Mert ez a szenteste nekem nem szent, de mégis, nem tud nem eszembe jutni, hogy két diplomával érettségit sem igénylő a munkám (de legalább van, ezt próbálom így is tartani), meg hogy egész nap azért megy a tévé, hogy ne kussban üljek itthon, szóljon valami emberi hang.
Mert városi, mi több lakótelepi csávó vagyok, itt a civilizációs zajok közt nőttem fel, nem bírom a csöndet. Persze úgy is történt az a bizonyos felnövés, hogy közben folyamatos volt a médiazaj, ami odáig fajult, hogy ma már nézek valamit a jutyúbon, közben meg a háttérben vagy valami béna komédiasorozat. De valljuk be, ez nem egy ünnepi életprogram, másra meg nem telik, a szorongást meg föloldottam némi alkohollal. Ami közismerten jó oldószer, csak nem mindig jókor jön, plusz hajlamos oldani a személyiséget is, meg főleg a gátlásokat.
Én meg rég nem ittam már, se pénzem nem igazán volt, a munka mellett meg nem is lehet (másnaposan ládákat pakolni egy hűtőházban biztos szar lehet, bár szerencsére nem próbáltam, és nem is szándékozom), úgyhogy a bor ütött, mint Fülig Jimmy, bár nem sérültem meg, csak bealudtam. Miközben másfél hónapja egy sört sem ittam, igaz akkor kettőt. Amit anyám - már mint a bealvást, és nem átmenést - meg (jogosan) nem vett jó néven. Most meg jön a canossa-járás némi délutáni családi program keretében, ami önmagában egy stressz-faktor, de legalább is kínos. Mondhatni évről-évre, mert ez tényleg nem az én napom már rég.
Mert így jár aki nem pusztán egy kudarctörténetnek látja az elmúlt éveit, de azok is. Bocs, én szóltam, hogy nyavalygós lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése