105 éve született (és valamivel több, mint 15 éve halt meg) Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, aki kapott irodalmi Nobel díjat is, ehhez mérten igen híres, és ahogy az a nobeldíjazottakkal lenni szokott, nagyjából egy könyvét ismerik azok, akiknek egyáltalán ismerős a neve. Ez lenne az Ivan Gyeniszovics egy napja, ami pont arról szól, mint amit a címe ígér, azzal a felütéssel, hogy címadó hőse épp egy Gulag-munkatáborban próbálkozik - nagyjából sikeresen - a túléléssel, miközben valami erőmű építkezésén dolgoztatják, valahol a világ végén.
A nagyregény természetesen Szolzsenyicin saját élményeiből készült, Gyenisszovics néptárs az ő irodalmi alteregója, miként persze a Gulag szigetcsoport is valódi volt. (És akkor egy gyakori félreértés tisztázása okán: a Gulag valójában betűszó, annyit tesz hogy Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz „Javítómunka Táborok Főigazgatósága“, volt jó pár ilyen tábor, és bár sokan úgy hiszik, de nem valami szigeteken, hanem Szibériában. A félreértés onnan jön, hogy Szolzsenyicin egy másik, az 1970-es évek első felében megjelent kötetének címe: A Gulag szigetcsoport. Ami címként szimbolikus (elszigeteltség, a társadalmon kívülre taszítottság, miazmás), egyesek fejében viszont földrajzi meghatározásá vált.
A kozák értelmiségi családból (furán hangzik, pedig volt/van ilyen) származó Szolzsenyicin is úgy járt, mint sok más Nobel-díjas sorstársa. Egyrészt mert először elég sokat kellet kínlódnia, alaposan megtaposta az élet, hogy aztán mindezt regényekbe tudja fogalmazni, másrészt meg ő is szinte egykönyves szerzőnek számít, amennyiben talán pont az Ivan Gyeniszovics mond valamit az legtöbb embernek (más ha egyáltalán ismerős neki a cím), esetleg a szigetcsoportos másik.
Innen nézve elég erős a Kertész Imre-analógia, neki Auschwitz volt a trauma, a Sorstalanság az irodalmi lenyomat, és azóta is gyakran hallom azt a méretes baromságot, hogy az egy „Nobel-díjas regény“. Pedig Nobelt soha nem egyes könyvekre, versciklusokra, filozofikus falfirkákra adnak, hanem komplett írói/költői életművekre..., meg Bob Dylan-nek.
Kertésztől a kedvencem egyébként A kudarc, ami azért érdekes, mert a nagy lengyel sci-fi szerzőtől Stanislaw Lem-től is egy pont ilyen című a favorit. Az előbbi kudarc egy furcsa, önreflexív darab, valami képzeletbeli sodródás nagyjából az ötvenes éven Agyarországának világában, egy befejezhetetlennek tűnő regény kapcsán, az utóbbi, a lengyel kudarc meg egy hosszan gomolygó filozofálás egy űrhajón, ami épp az első felfedezett idegen civilizáció bolygója felé tart. És jobban belegondolva, a két könyvben van egy közös motívum, az elveszettség. Ami nálam alap életérzés, nem csoda, hogy pont ezeket a szövegeket bírom.
Meg az Ivan Gyeniszovicsot, amit legalább kétszer végighallgattam hangoskönyvként is, még a villanyossági gyárban dolgozván, ahol - pláne egy délutános műszak estébe nyúló második félidejében - igen jól rezonáltam a munkatábor falanszter-világára.
1918-2008 (e-nepujsag.ro)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése