Tegnap meghalt Shane MacGowan, a Pogues legendás énekes-dalszerzője, 65 évesen, ami mondjuk nem volt rossz teljesítmény tőle, mert annyit piált és szúrt, hogy az orvostudomány aktuális állása szerint az elmúlt húsz év is már csak ráadás volt neki.
Társaival együtt nem sok köze volt (a zenén kívül persze), mondjuk a Dubliners-féle kedélyes vidéki, kulturáltan mulatós hangulathoz, ők az asztal alá hányós folk-punkban utaztak. De például polgárpukkasztással sem foglalkoztak direktben, inkább csak a "szarunk bele" mentalitás művészi kifejezésével, aminél az agyvérzést kapó nyárspolgárok csak járulékos nyereségnek számítottak.
news.sky.com
Maga a Pogues név is onnan jött, hogy eredetileg Pogue Mahone volt a nevük, ami az ír "csókold meg a seggem" („póg mo thóin“) kifejezés angolos átirata. És aztán jöhetett a beleszarás, de ezt most inkább senki se képzelje el, én kérek elnézést, a saját, valamint a magam nevében.
Még szombathelyi főiskolásként zúgtam bele a zenéjükbe, különösen imponált MacGowan flegmája ami valahogy jól passzolta a produkció egészéhez, ami jobbára féktelen volt, néha meg kibaszott melankolikus. És semmi középút, az unalmas lett volna és érdektelen. Aztán láttam élőben is, először még '98-ban a Sziget nagyszínpadán tántorogni, a Shane MacGowan and the Popes nevű, poszt-Pogues zenekara élén, majd 2003-ban megint. Néha még azóta is mesélem, hogy akkor találkoztam is vele (mert egy ismerős szerzett backstage pass-t, és véletlenül leöntött egy fél pohár sörrel. Ez is húsz éve volt már (jesszusom, még harminc se voltam...), és Shane már akkor is úgy festett, mint aki ott helyben meg fog halni, de tényleg perceken belül. (Nem mellesleg, az utolsó hét-nyolc évét már kerekesszékben töltötte, mert esett néhány akkorát, hogy a többek között medencetörése már sosem jött helyre teljesen.)
Shane MacGowan próbálta halálra inni meg drogozni magát, és a fene tudja, hogy sikerült-e neki. Végül egy agyvelőgyulladás vitte el, nagyjából egy év alatt, de abban meg tuti volt szerepe a szereknek. Ami persze semmit nem von le a művészi nagyságából, ami szép dolog valakitől, aki élete egy jelentős részében azt sem tudta hol van, mondjuk gyakran nem is igen érdekelte.
És akkor az egyik kedvenc számom, a már igen távoli 1985-ből, mikor gyerekként még pont ilyen zenét nem hallgattam nagyon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése