A legújabb munkahelyemen hamar rá kellett jönnöm, hogy újdonsült kollégáim sajátos kommunikációs kódokat használnak. praktikusan ez annyit jelent, hogy bazmegelnek és kurvaanyáznak folyamatosan, mintha valami mantrák lennének, amiket a kedvező újjászületés, de magasabb szinten már a megvilágosodás igénye miatt kell naponta rengetegszer recitálni a buddhista monostort helyettesítő hűtőházban.
Így aztán nem elég arra figyelni, amit időnként mondanak, de arra is kell, ahogy mondják. Egy sima bazmegből még nem következik semmi, pontosan kell érteni, hogy most egy sértődött, egy dühös/felháborodott, egy viccesnek szánt vagy épp egy meglepett bazmeggel van-e dolgom. Ami egyébként egy gyorsan elsajátítható készség, de pár napig még azt hittem, én azért felette állok az efféle parttalan szabadszájúságnak, mondhatni kifinomultabb vagyok annál, hogy így beszéljek, ráadásul gyakran csak úgy, magamban is. Aztán kiderült, hogy kurvára nem.
Eleinte csak gyűjtögettem magamban a stresszt (az nekem könnyű, egy enyhén rosszalló megjegyzés tönkreteszi a napomat, nyomorult egy mimóza-lélek vagyok), hogy mikor délután itthon véletlenül belerúgtam egy széklábba, kitörhessen belőlem a műszak alatt szivacsként magamba szívott bazmeg-áradat, de pár nap múltán már menet közben is hagytam felszakadni, mint valami hurutos váladékot, hogy hát jobb kint, mint bent. És persze nem volt érdekes, hogy hallja-e valaki, ez magamtól nekem szólt, gyakorló magányosként amúgy is rutinosan tudok megbeszélni magammal bármit, az aktuális tenni- és vásárolni valóktól a kozmológia ismeretelméleti alapjaiig, igen széles spektrumon. Tulajdonképpen én vagyok a saját életem folyamatos audiokommentárja, ami javarészt persze a fejemben fut, de néha azért kihallatszik. Ami viszont lepkefingnyit sem számít, hisz úgyse hallja senki.
A munka közbeni bazmegelés meg önmagában semmit nem árul el gyakorlójáról, az nagyrészt spontán-ösztönös, így aztán automatikus ingerválasz, valahogy úgy működik, mint mikor köhögünk a füsttől, vagy fintorgunk a bűztől. Bazmegelünk, és közelebbről meg nem határozott, ám definitíve prostituált foglalkozású felemenőket emlegetünk, de ilyenkor nem a neokortexünk avagy a szürkeállományunk dolgozik, csak a gégefőnk, ahogy azt anno Orwell is leírta az 1984-ben az újbeszél kapcsán.
A bazmeg így valóban egyfajta újbeszél szótár része, legtöbbször már nem is asszociálunk róla a baszásra, és egyáltalán nem gondolunk semmit arról, hogy mégis ki basszon meg kit. A bazmeg egy nyelvi absztrakció, jelentése az izéhez konvergál, azaz pótolhat igeneveket, de mondatközi és mondatvégi írásjeleket is, miközben stílusértéke teljesen kontextusfüggő, önállóan nem jelent semmit, de annál többet fejez ki. A bazmeg a pillanat uralása, a szegény ember szuverenitása, a szabadság hímes mezejének pótcselekvése.
A túlhasznált bazmeg már-már semleges, nem lesz tőle jobb a világ, de rontani sem tud már rajta túl sokat. Kibaszottul nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése