Mivel rendszeres rátévedek a Zorigóra, nem tudom elkerülni a „színikritikáikat“, amiket rendszeresen egy Kovács Nikol néven szerző valaki ír. Aki direkt, általa egyszerűen csak baloldali propagandaszínházaknak nevezett helyekre jár idegileg felcsesződni, mintha élvezné, hogy végre jól kiakadhat valamin, és megírhatja.
Sajnos nem túl jól, mondhatni egy túlkoros óvodás ökölbe szorult fejű, hisztisen toporzékoló modorában kéri ki magának az aktuális előadást, persze valami ködösen nemzeti oldal nevében. Amely hosszú évek óta éldegél a permanens kultúrharc sértettség-alapú, de kellemesen langyos közegében, jobbára közpénzből, és elég jól. Csak amit előállítanak nemzeti kultúra címszó alatt, az indokolhatatlanul sokszor bizonyul ócska, vásári bóvlinak. Mert a hatalom önfényező ideológiájából (és az ideológia itt most tényleg mint hamis tudat) önmagától nem lesz egy rendes kortárs kultúra, hisz nem a világra reflektál, hanem leginkább saját magára, meg valami átvinni kívánt propaganda-üzenetre. (Mi vagyunk a népek Krisztusa, a magyarság a legfaszább dolog, ami egy humanoiddal történhet, maroknyi hazafi védi az ősi kultúrát a kozmopolita hazaárulók tengerében, és hasonló dermesztő ostobaságok, opcionális Trianon-fájdalommal leöntve.)
És a kormányhitű portál „kritikusa“ jó érzékkel veszi elő az ovis tempót, hogy ha valami az ő szekértáborában nem megy jól, akkor rögtön kreálni kell egy másik szekértábort (miközben egy komplett színház nem lehet en bloc bal, jobb vagy féloldali), és rákenni az egész szart. Hogy nem, nem a Vidnyánszky-féle Nemzeti gyárt giccset, azok kérem felemelő, katartikus előadások (és nyilván van ilyen is), hanem azok a színházak, ahol a vezetés nem felcsútista hitvallókból áll. Sőt, amit csinálnak az rosszabb, mint a giccs, az maga a kultúrarombolás, előre megfontolt szándékkel, különös kegyetlenséggel elkövetve. És hívják mindezt posztmodernnek. (Tényleg a posztmodern olyan szitokszó lett a kormányhitű betűvetőknél, mint, a liberális, a Brüsszel vagy a homoszexuális -nyilván egyikről sem nagyon tudják hogy villával vagy kanállal eszik-e, de bármikor leírják hogy „liberálnáci“ és közben nem félnek az esetleg a fejükre szakadó plafontól.
Nikol aktuálisan az Örkény Színház Hat medúza egy tepsiben című kortárs, nagyjából a mai Magyarországon játszódó elővezetésén akadt ki. Mert nem értette hol itt a sztori, mert szerinte féktelenül aberrált a darab, ahol eléggé el nem ítélhető módon „a tér-idő kontinuum relatív, a rendszert – mint egymással észszerűen együttműködő részek összessége – nem ismeri“
Hát, nem túl kedves Nikol, az úgy van, hogy a téridő valóban relatív, a világ alapállapota meg nem az ésszerűen működő rendszer, hiszen az univerzumnak mint olyannak nincs tudata, csak bizonyos vallások szerint. Így a világ alapvetően káoszból van, ami persze maga is egy rendszer, csak kiszámíthatatlan, viszont az a rendszer, amit látunk, az a mi fejünkben képződik meg.
És az öndefiníciója szerint színházszerető szerzőnk fejében nem képződött meg semmi, de hát így jár aki eleve felháborodni jár színházba, mármint hogy sikerül is neki, többre meg nincs igénye. Elvégre ahol kulturkampf van ott kulturkampf van, akárki meglássa, az ilyen Örkény Színházakat meg Katonákat bele kell taposni a sárga földig, hogy addig se járjon a korsó a kútra, másnak vermet ásni. Vagy valami ilyesmi, a lényeg hogy legyen benne némi népies-közmondásos lózung, és bánjunk szabadon az igeragzás szabályainak merevségével.
p.s. A darabról én szándékosan nem írok, hisz Kaposvárról nem látok el a pesti Madách térig, szóval a fene tudja milyen, a téma (ami az utcán lever) ez esetben tényleg maga a zorigós műítész hozzáállása, amely a „kritika helyett lebaszás - esztétikai értékelés helyett szektariánus jobbra igazodás“ paradigmájában működik. Linkelni meg most sem fogom, így is bántóan sokan olvassák azt a szennyet, például én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése