A sport mint kihívás, önbizalom-erősítő eszköz és a esendő hősök jellemfejlődésének külsődleges szimbóleuma, kedvelt a szórakoztató filmet gyártó iparosok körében. Ezen belül is menő a maraton (lásd pl. Fuss dagi, fuss - Simon Peggel súlyosbítva), egyrészt mert tényleg komoly kihívás, másrészt meg bárki belevághat egy-egy városi versenybe, azaz kellően plebejus műfaj, hogy a munkanélküli yorkshire-i vasmunkásoknak alternatíva legyen a férfisztriptízhez képest (ugye mindenkink megvan az Alul semmi). No nem gazdaságilag, de az önértékelés szempontjából mindenképp.
A 2012-es De Maraton című holland vígjátéknál is ez az alapállás, leszámítva, hogy a helyi proletárok még nem munkanélküliek, de már joggal tartanak tőle. Mert egy rotterdami autószerelő műhely munkásaiként (akik leginkább a süti-kávé-sör-pletyka Bermuda-négyszögében tevékenykednek) szembesülnek azzal, hogy a főnökük kurva sok euróval lóg az adóhatóságnak, szóval esélyes, hogy bezár a bazár.
Pénz kell, de gyorsan, ami persze szokás szerint nehéz ügy. Kölcsönkérni nincs kitől, bár egyikük anyjának talán lenne annyija, de ő meg oly mértékben demens, hogy arra sem emlékszik mit reggelizett, nemhogy arra, hova dugta a pénzét. Mondjuk azért dugipénz, a nevében is benne van.
És akkor jön az ötlet, hogy el kellene indulni egy nemsoká bekövetkező helyi maratonon, mert ott komoly pénzdíjat is fizetnek., meg lehet rá szponzorokat szerezni. Nyilván nem a győzelemre hajtanak, hanem az utóbbira, azaz hátha valaki fizet nekik, ha egyáltalán lefutják a távot, ami egyébként sok országban bevett gyakorlat, bár inkább jótékonysági célokkal.
Ám ha úgy vesszük, a műhely megmentése is jótékonysági ügy, amennyiben erősen középkorú hőseinkre jótékonyan hat, ha nem kerülnek az utcára. Így kerül képbe Juszuf, az egyiptomi vendégmunkás gyanús üzletekből élő bácsikája, mint lehetséges szponzor, de ez van, a királyi családból senkinek sem ismerik a mobilszámát.
A probléma mindössze annyi, hogy hőseink kissé túlsúlyos, sörvedelő, láncdohányos suttyók, akik nem arra esélyesek, hogy lefussák a maratoni távot, hanem hogy legkésőbb a harmadik kilométerig elhalálozzanak mindenoldali szívinfarktusban. Már az első párperces próbafutás után felváltva okádják tele a szemetest, hogy aztán némi sör felpattintásával pótolják az indokolatlan folyadékveszteséget.
A maraton alapvetően vicces darab, azonosulható főszereplőkkel, akik naná hogy esendő kisemberek, de legalább magukon is tudnak röhögni, amikor a sörhasat kell a menő sportcuccokba préselni. Így nem rajtuk, hanem velük nevetünk, legalább is nagy részben, ami - így jobban belegondolva - a minőségi vígjáték egyik alapvető kritériuma is lehetne.
És e mellett van benne még némi tragikum (az egyikük gyógyíthatatlan rákos, a másiknak meghalt a kisgyereke, a felesége pedig egy bigottan vallásos elmebeteg, a harmadiknak meg egy ex-prosti a felesége, aki nem is annyira ex), de ők a Trainspotting heroinistávial ellentétben, tényleg igyekeznek az életet választani, ameddig és amennyire csak lehetséges.
A személyes tragédiák súlyt adnak a komikumnak is, ez nem a Louis de Funes-paradigma, hogy grimaszolva hadonászásokon kelljen röhögnünk. Ez tényleg inkább az Alul semmi keserédes világa. Alapvetően borongós, de mindig a kellő pillanatban pörög föl, és jön valami odaillő poén. Ritmus- és arányérzék kérdése az egész.
A végére is jut persze tragédia, hisz az már az elején sejthető, hogy nyelőcsőrákkal futkározni nem igazán wellness, de ez mégis inkább vígjáték, így azért ennek is van egy feloldása, hogy ne a spangli után nyúljunk, már a stáblista alatt. Az élet nem szép, de legalább van - valami ilyesmit lehetne a végére írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése