Tegnap volt a költészet világnapja, ami nem nagy eset, gyakorlatilag mindennap van valaminek a világnapja, a kertészkedő vakondoktól a hosszú láncú szénhidrátokig, ma például a víz világnapja van. De az utóbbi nem igazán érdekel, elvégre a víz egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, vagyis legalább annyira unalmas mint a Pitagorasz-tétel, meg hát legalább annyira hasznos is.
De engem a hasznosság mélyen nem érdekel, magam is haszontalan vagyok, és mivel a költészet is totál haszontalan, az valamennyire azért izgat, már csak a családi hasonlóság okán is. Bár gyanús, hogy a verset írni jobb, mint olvasni, és olvasni még mindig jobb mint szavalni.
A versekben az az izgalmas, hogy lényegében feleslegesek, nem lehet megenni őket, elcserélni egy jó vacsorára csak régebben lehetett, nem lesz tőlük jobb a világ, de mindig akadnak furcsa alakok, aki számára miattuk lesz valamivel elviselhetőbb.
Az ilyesmit régebben szépérzéknek és/vagy kifinomultságnak hívták, de ma már annyira poszt-posztmodern minden, hogy szép az, ami csak másoknak tetszik, de a ronda az új érdekes, a mai kínos a holnapi menő, és klasszikus az, amiből dolgozatot kell írni. Ebben meta-relativizmusban pont azért érdekes a költészet mert nem érdekes, ha az ember már nem iskolás, nem muszáj vele foglalkozni, ezért aztán nyugodtan lehet.
Miközben persze nem szeretem a verseket, a prózát szeretem (valamint Turner festészetét, a ska-punkot, a koránkelést meg a narancslekvárt), a költészettel meg nagyjából mindig úgy voltam, mint mondjuk az operával. Azaz elismerem, hogy vannak, akiknek tetszik, meg szeretik, meg mond nekik valami fontosat a világról, meg a világban róluk, de engem ezek elkerülnek. Jobbára.
Mert ha megkérdezik, ki a kedvenc költőm, gondolkodás nélkül rávágom, hogy Radnóti, a nemzetközi mezőnyből meg Dylan Thomas, sőt kedvenc operám is van (Mozart: Don Giovanni), de az irodalomban mégis inkább a nagyívű regényeket szeretem, a komolyzenében meg az instrumentálisat. Tegnap is olvastam Anthony Burgesst, hallgattam Sosztakovicsot, és ma belehallgatok Bachtól a Goldberg-variációkba, hogy aztán a barokkos csembaló-prüntyögést lefojtsam valami rendes grindcore/death metal szőnyegbombázással.
De verset tegnap sem olvastam, ma viszont már ittam vizet, úgyhogy annak a világnapja már kipipálva (pedig még fürödni is fogok, ünnepélyesen persze), de visszamenőleges hatállyal azért ideszúrok egy magas emberi és szakmai színvonalat képviselő költeményt, egy sokak által jelentősnek mondott költőtől:
Kosztolányi Dezső: Kis bordélyház
Picike kéjnők, ti, kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Korcs angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézébe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim, ti gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.
- - o - -
JWM Turner: Rabszolga-kereskedők a tengerbe dobják a halott és haldokló rabszolgákat (1840)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése