Minimál

Az amerikai filmeknél valahogy mindig fontos szempont a költség-bevétel arány, ezt a hollywoodi mércét még a független filmeknél is elő szokták hozni, a magukat filmkritikusnak gondló pénzügyi elemzők.

És igazából nem is teljesen indokolatlanul, mostanában egyre nyilvánvalóbb az összefüggés egy film költségvetése és minősége között. Tömören fogalmazva: minél drágább egy film, jellemzően annál szarabb. A százmillió dollárokban mért daraboknál a producerek és a rendezők nem bírnak ellenállni a látványpornónak, grandiózus jelenetek hat dimenzióban, CGI minden mennyiségben, csak közben elfelejtenek rendes történetet összerakni, használható dramaturgiával. Hisz a nézők többsége is a látványra megy, a filmiparosoknak meg arccal a bevétel felé kell forgatniuk, szóval minél több pénzt tolnak egy produkcióba, annál kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy ne tutira menjenek.

És persze a castingnál sem az úgynevezett „színészeket“ keresik elsősorban, hanem azokat a láthatósági celebeket, akikkel el lehet adni a cuccot, ha egyébként jó színészek, az külön mázli, de nem szükséges feltétel. (Az megvan, hogy jelenleg a legjobban kereső hollywoodi fickó Dwayne Johnson, aki pont annyira színész, mint én űrhajós? Vagyis legfeljebb álmában.)

Ellenben deviszont, minél olcsóbban jön ki egy film, minél több haver dolgozik be szívességből, vagy minimálbérért, annál nagyobb a szabadságfoka az egész alkotói folyamatnak. Ami persze önmagában nem garantálja a magas művészi színvonalat (ez milyen kellemesen naftalinszagú kifejezés már), de nem is akadálya, miközben például a futószalagon gyártott Marvel-mocskok esetében mindent esztétikai megfontolást felülír az üzleti terv, meg a franchise-hoz kapcsolódó jogi körülbástyázás. Egy szuperhősös szuperszarban ne mondanivaló legyen, hanem minél több olyan karakter, akik jól passzolnak a HappyMeal-menühöz, és megépíthetők Legóból.

mafab.hu

És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy podcast nyomán belebotlottam egy 2004-es filmbe, a Primer (magyarul: Találmány - éljen a fordító, kenyéren és vízen) címűbe, ami nem egyszerűen kis költségvetésű, azaz low budget, hanem gyakorlatilag no budget, mert összesen 7000 dollárból készült. Nem hetvenmillióvól, nem is hétmillióból, de még a nevetséges 700 ezernek is csak az egy százalékából.

Mondjuk olyan is, de nem negatív értelemben, mert ez az időutazós kamaradarab remek agytorna, első nézésre nekem sem áll össze , hogy ki kicsoda a melyik idővonalról.

Látvány az nincs, logikai  feladványok inkább, és így is összeáll az egyik legjobb sci-fi, amit mostanában láttam. E tekintetben analóg Az őslakó (The Man from Earth) című örökbecsűvel, ahol  pár ember egy szobában beszélget szűk másfél órát, és mégis esszenciális science fiction lesz belőle.

A sztoriról nincs mit írni, mert a minimális érthetőséghez is el kellene mesélni az egészet, részletekbe menően, és akkor már egyszerűbb rászánni azt a 77 percet, amit a hétezer dolcsiból összehoztak. Jól.

Úgyhogy megyek a konyhába időgépet építeni, és ha nem jön össze, még mindig főzhetek levest.