Ásítós ásatás

A régészet unalmas műfaj, aki az ellenkezőjét állítja, az kizárólag Indiana Jones-filmekből ismeri a témát, és annyit és ér.

Az Ásatás (The Dig) című darab azonban nem lacafacázik, pontosabban csak azt teszi, olyan az egész mint egy narrátor nélküli, kétrészes National Geographic ismeretterjesztő egyben, csak itt az átlagosnál jobb színészek játsszák újra a true story-t, mondjuk feleslegesen.

A történet annyi, hogy 1939-ben egy nagyjából jómódú özvegy suffolki birtokán találnak egy temetkezésre használt 6-7. századi szász hajót, de mivel a területileg illetékes régészek valami római villát ásnak a közelben (ha már a római kanál és kés már meglett), plusz Hitler miatt közel érzik már a derűre háborút, nem foglalkoznak vele. Az ásatást gyakorlatilag a Ralph Fiennes által alakított jómunkásember csinálja, aki ugyan nem régész, de sokat ásott már ásatásokon, így van érzéke hozzá, hogy a rozsföld alatt meglássa a viking temetőt.

De meglesz a hajó, ha nem jó, egy halom remek aranytárggyal együtt (ezek ma  nagyjából a British Museumban tekinthetők), és legott vérszagra gyűl az éji vad, azaz a falkában okos profi archeológusok, meg a filmben van valami teljesen érdektelen (és egyáltalán nem trú) szerelmi háromszögelés is, de a néző a film felénél már úgyis vagy alszik, vagy macskás-sütis képeket lájkol a fészbukon, és nem köti le a három mondatban összefoglalható történet. A színészek talán, de csak rajongók esetén, mert hiába a prémium szereposztás, valahogy senki nem talál bele igazán  a saját karakterébe, részben azért, mert nincsenek rendesen megírva.

hetediksor.hu, mafab.hu

Ralph Fiennes mint Basil Brown a nép egyszerű gyermeke lenne, az autodidakta régész, de a pasi annyira alkatilag arisztokratikus, hogy leginkább egy álruhás egyetemi tanszékvezetőnek néznénk, akinek még a vidékies akcentusát sem hisszük el, bár elismerően bólintunk, hogy azért ügyes!

Carey Mulligan meg bő húsz évvel fiatalabb, mint az általa játszott Mrs, Pretty (az özvegybirtokos földes) volt 1939-ben, plusz gyárilag túl cuki, úgyhogy elég komoly meló van abban, hogy öregítsenek rajta sminkkel, meg világítással, de így is váratlan pillanatokban fiatalodik vissza megtört ötvenesből lendületes harmincassá. Mondjuk a hangja az egészen dermesztő, most vagy a hangmérnök volt menő a keverőpultnál, vagy a művésznő pipázott sokat, zaklatott halászhajók viharos fedélzetén, a Sztanyiszlavszkij-módszer jegyében, és a torokcukorkák teljes mellőzésével.

Még talán Lily James a leghitelesebb a főbb karakterek közül, mint Peggy, a lelkes régésztanuló, ő igazán önazonosan okos és szemüveges, kár  hogy nem jut neki túl sok szerep, plusz állítólag az ő figuráját írták át a legjobban a valósághoz képest. (Ja, amúgy a forgatókönyv egy, a valós eseményeken alapuló  John Preston-regényből készült.)

Az Ásatás legnagyobb baja talán az, hogy nem dráma, pedig műfajilag arra kellene húznia ("Jómunkásember B. és Nagys'asszony E. valószínűtlen találkozása az osztálytársadalom és  világháború határán"), de nem moccan a natgeós ismeretterjesztő dokuk aluldramatizált sémája mellől. Tényleg csak a narráció hiányzik, amit nem pótol a büntető jelleggel újra meg újra beúszó vonósok hada.

A tárgyi világ, és általában a látvány nagyon rendben van, az utolsó övcsatig minden nagyon 1939, a híresen gyönyörű angol vidék meg pont olyan, amilyet várunk: unalmas és javarészt lapos. De, tegyük hozzá gyorsan, igen látványosan unalmas, a laposság meg a tágasság érzetét kelti abban, aki nem egy lakótelepen nőtt föl. De én igen, szóval...

Szóval eme műegész egyszer minden különösebb fájdalom vagy mellékhatás nélkül megnézhető, ha az embernek nincs jobb dolga két órán keresztül. Én mondjuk Carey Mulligant el bírom nézni egy darabig, de ennyi még belőle is sok, ha közben cselekmény helyett egy tablóképet kapunk csupán. Kellet volna az stábba egy erőskezű dramaturg, az sem lett volna baj, ha kicsit hisztis, de vihetett volna valami dinamikát ebbe a lassan csordogáló leckedfelmondásba. És akkor megérte volna annyit pepecselni a  szénásszekerekkel és gyapjúzakókkal.