Az kérem úgy volt, tisztelt bíróság, hogy egy egomán állat vagyok (mentségemre szolgáljon, hogy magányosan létezem, nincs más rajtam kívül, akivel foglalkozhatnék), és mivel utólag már felidézhetetlen okból, az aktuális és valahai irodalmi Nobel-esélyesek listáját böngésztem, megnéztem, hogy ki nyert 1974-ben, a születésem évében. Meg 1988-ban. Nos, a 88-as nyerő bizonyos Nagíb Mahfúz egyiptomi író, akiről igazából még sosem hallottam, 74-ben pedig két svéd, név szerint Harry Martinson és Eyvind Johnson megosztva, akik szintén új nevek a főleg angolszász irányba hajló kulturális horizontomon. De nekik azért utánanéztem, és így akadtam bele Martinson nem mindennapi történetébe.
Mert 1904-ben született hősünk korán elvesztette a szüleit, nevelőintézetbe került, ahonnan megszökött, beállt matróznak, de tüdőbetegsége miatt hamar leselejtezték. Így aztán ifjú éveit jobb híján főállású csavargóként és piti tolvajként töltötte, időnként - szakmai ártalomként -rendőrségi fogdákban éjszakázva, aztán huszonöt évesen már a verseivel jelentkezik, mint az épp szárnyait bontogató skandináv modernista költészet egyik nagy reménysége. De nem állt meg a verseknél, első igazi sikere egy önéletrajzi ihletésű regény volt, és hát volt is miről írnia. Mert addigra megjárta Indiát és Dél-Amerikát, dolgozott egy anarchista újságnak és még a Szovjetunióban is volt tanulmányúton.
1974-ben ugye megkapta a Nobel-díjat, de ebből lett egy közepesnél kicsit nagyobb botrány. merthogy a Svéd Akadémia adta a díjat két svédnek (mondjuk Vadimir Nabokov vagy Graham Greene helyett), és Martinsont elléggé megviselte az ellene is irányuló sajtóhadjárat. Nagyjából ennek utóhatásaként lett öngyilkos pár évvel később, midőn egy kórházban, egy ollóval felvágta a hasát. Mint egy mentálisan szétcsúszott, amatőr skandináv szamuráj. Hát, néha ennyit ér a világ legrangosabb irodalmi díja, de erről Kertész Imre is mesélhetett volna a hazai szélsőjobb reakcióinak kontextusában.
alcethron.com
Egyik legismertebb műve az Aniara (az eredeti cím svédül: Aniara, en revy om människan i tid och rum, azaz Aniara, a térben és időben élő emberről szóló revü), egy 103 „énekből“ álló verses eposz, talán az egyetlen ami sci-fi tematikára épül, amennyiben egy irányíthatatlanul sodródó űrhajón játszódik, ami a Marsra indult, de egy meteorzápor nyomán sosem fog megérkezni oda, de üzemanyag hiányában legalább a Földre sem tudnak visszatérni.
És ebből készült 2018-ban egy film, amit persze hogy meg kellett néznem, és elég jónak találtam. Lenyűgöző a látvány, az Aniara nevű űrhajó kívülről úgy fest, mint egy birodalmi csillagromboló és egy kozmikus méretű integrált áramkör zabigyereke, belülről pedig, mint egy méretesebb, többszintes pláza. (Erős a gyanúm, hogy egy olyanban forgatták, elvégre minek éttermeket meg üzleteket egy stúdióbelsőben egymáshoz mozgólépcsőzni, ha zárás után le lehet forgatni a cuccot egy Stockholm-menti plázában is. Az meg direkt jó, hogy kint sötét van, pont mint az űrben.)
A fedélzetén van 8000 utas, akik a lényegében lakhatatlanná váló Földről emigrálnának a Marsra, ami persze nem sikerül, úgyhogy a hajón kell berendezniük az életüket, már ameddig kitartanak a véges készletek. (Itt egyébként nem meteoritok, hanem - korszerűen - némi űrszemét találja telibe a hajtóműveket, de az eredmény ugyanaz.)
A űrben sodródó hajó, meg a rajta összezárt emberek nyilván szimbólumok, halára ítélt hajótöröttek, egy alapvetően ép hajóban, és velük persze az emberiség is halálra ítéltetik, hisz ők lettek volna a túlélők, ők vitték volna tovább a földi civilizációt, de most mégse. Az utasok, a kivételezettek nagyon hamar elkezdik felélni az eredetileg három hetesre tervezett út készleteit, így aztán vonzódni kezdenek a fényevéshez, meg az ezoterikus marhaságok egy nosztalgikus változatához, ami a hajón afféle kvázi-vallásként funkcionál. És amelynek középpontjában a Mima nevű, gépi algoritmusokból felépülő helyi mindenhatóság áll, aki ellátja az utasokat személyre szabott illúziókkal, visszaidézve nekik, az általuk egykor ismert otthoni világot. Jutalmaz, büntet, kikúrál, mikor mire van igény, a főszereplő pedig az ő alárendeltje, papnője, segédtáltosa vagy valami hasonló, aki az elején az űrpláza főutcáján afféle leszólítgatós hittérítőként is működik.
Közben meg az emberek világa leginkább már csak a hajón létezik, és ott is jelentős részben puszta szimulációként, de ennek is nyilvánvalóan pusztulnia kell. Ezt azonban az emberek nem tudják, meg nem is mindig akarják felfogni, élnek mintha nem lenne holnap, és jé, tényleg nincs is. Ehhez még a kapitány és a személyzet is asszisztál, hol reménykeltőként is értelmezhető üzenetekkel, hol szimpla hazugságokkal, csak ne kelljen szembenézni az elkerülhetetlennel. Miközben azért dolgozik bennük az életösztön is, jutalomfalatokért embereket toboroznak algatermesztésre, víztisztításra meg hasonlókra, hátha egy városnyi űrhajón kialakítható egy autonóm ökoszisztéma. Néha egy büntetőtábor hangulatában persze, de hátha.
Az Aniara innentől kezdve alapvetően emberi drámák mozaikja, ahol épp maguk az emberek lesznek egyre jelentéktelenebbek. mert kezdik elveszíteni emberi lényegüket, hisz ha nincs jövő, nincs miért magukon tartani a civilizáció vékony mázát, úgyhogy hedonizmus, eszképizmus és nettó érzelmi/ mentális összeomlás gomolyog a fedélzeten, és generál különféle fordulatokat a történetben. De ezt tényleg látni kell, elmesélni nagyjából reménytelen. Akárcsak a szereplők helyzete, az ő gigantikus lebegő koporsójukban.
Pont mint anno a Titanicon: jéghegy kipipálva, süllyedés folyamatban, de a zenekar még játszik, és James, a főpincér még tölt magának egy utolsó brandyt...
p.s. Olvasnivaló, avagy az alapmű, csakhogy meglegyen a hangulata:
Aniara (részlet)
13. ének
Repült Aniara hatodik éve
a Lyra felé lankadatlanul.
Az emigránsoknak az űri mélyről
beszédet tartott a főasztronómus.
Szép üvegserleget tartott kezében:
Lassan sejteni kezdjük, hogy az űr,
melyben száguldunk, korántsem olyan,
amilyennek földi fantáziánk
hitte, felcicomázgatva az „űr" szót.
Sejteni kezdjük már, hogy tévedésünk
veszélyesebb, mint eleinte véltük;
hogy jámbor naivitás a tudás,
mely korlátolt szemléletünk jegyében
struktúrát képzelt a Rejtélynek. Immár
sejtjük: az „űr" s Aniaránk hajó-
testét övező kristálytisztasága:
szellem, megfoghatatlan és örök,
és mi e szellem tengerébe vesztünk.
Amiben űrhajónk, Aniara
száguld: anyag, de nincs agykoponyája,
nincs agyállománya, agyállomása.
Amiben szállunk: létezik, de a
gondolat útjaihoz nem kötődik;
szellem, több, mint a gondolat világa.
Így Istenen, Rejtélyen és Halálon
át száguld űrhajónk cél- s nyomtalan.
Bárcsak visszatérhetnénk bázisunkra,
látván már, űrhajónk mi: buborék,
Isten szellem-üvegében robogva.
Elmondom, mit hallottam az üvegről,
s akkor megértitek. Minden üvegben,
mely elég hosszan érintetlen áll,
elmozdul egy buborék s végtelen
lassan elindul egy más-pont felé
az üveg testében, és ezer év:
s a buborék bejárta üvegét.
Épp ez történik a végtelen űrben,
hol ívet fényév-mélyek torka von
Aniaránk buboréka köré
vándorútján. Mert sebesen robog bár,
gyorsabban, mint bármely bolygó-rokon,
sebessége űri mérték szerint,
úgy véljük, pontosan akkora, mint
a buboréké az üveg-kupában.
Világos beszéd. Futok fogvacogva
a míma-teremből a tánc-szalonba
vörös fényében Daisyt ott találom.
Találkát óvó ölétől esengek,
talán bozontos mélyébe beenged,
távoztatván hideg fényű halálom.
Mima-termekben már csak itt van élet,
Doris-völgyek Daisy ölében élnek;
vészt s fagyot űzni egymásba merülve
nem gondolunk az Aniara-űrre.
De a míma könyörtelen-világos
képén tűzvész, halál végiglobog,
én meg az utasok felé kiáltom
kínjaim-kínját, hogy Doris halott:
Mert van oltalom minden létező
ellen, legyen tűz-, víz-, fagykár, vihar -
eltöprenghetsz a változatokon:
az ember ellen nincsen oltalom.
(Forrás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése