Halálozási együttállás

Ma van Martin McDonagh születésnapja (az ötvenegyedik), aki talán a legsikeresebb kortárs drámaíró, angol nyelvterületen mindenképp. Nemzetiségét tekintve ír, de Londonban született, és ott is él.

A pályafutása elég sajátosan indult, már a középsuliból kibukott, és onnantól jó darabig leginkább csak videojátékokkal meg tévénézéssel foglalkozott, saját bevallása szerint drámáihoz is ezekből merített inspirációt. Ami eléggé hendikepes kezdésnek tűnik, de huszonhét évesen már ott tartott, hogy egyszerre négy darabja futott különböző londoni színházakban, aztán írt filmforgatókönyveket is, de nem gondolta, hogy bárki meg tudná azokat az ő ízlése szerint rendezni. Úgyhogy beállt filmrendezőnek. Is. Elvégre ha már ő írta a scriptet, ki más tudná nála jobban megcsinálni?

theguardian.com

Eddig három nagyjátékfilmet állított elő így (In Bruges, A hét pszichopata, Három óriásplakát Ebbing határában), de van egy negyedik darabja is, ami időrendben az első, a 2004-es Six Shooter (azaz Hatlövetű). Ez egy összesen 27 perces rövidfilm, amolyan első próbálkozás, de annak meglehetősen sikeres, mert rögtön meg is kapta kategóriájában a legjobbnak járó Oscart. (Az óriásplakátokért meg Frances McDormand és Sam Rockwell kapott egy-egy vigyázzban álló aranyszínű filmes Barbit, izé... Kent.)

Azaz McDonagh (még mindig Martin, mert hát van egy Michael nevű bátyja, aki szintén forgatókönyvíró és rendező, ez náluk afféle családi beakadás lehet) a filmvilágban is úgy kezdett mint a színpadi műveknél, jött, látták és győzött. Én meg hiába járatom a tévét egész nap, egy kurva drámát sem bírtam még összehozni, pedig születésnaposunk szerint ez a legkönnyebb irodalmi műfaj. Na ja, neki.

De most végre megleltem a Six Shootert is, és rádobtam fél órát kudarcos életemből, de megérte. Elvégre alhattam volna annyival tovább, vagy megnézhettem volna a Zagymenők tetszőleges epizódjának hetvenhatodik ismétlését. (De olyat én nem tennék, mert ha csak meglátom azt a sorozatot, felbaszódik bennem az ideg, az meg kinek jó? Vérnyomás-emelésre van kávém, meg kellő mazochizmusom a politikai hírek fogyasztásához.)

A sztori jellegzetesen McDonagh (ez esetben bármelyik fivérre gondolhatunk), van benne minden, ami  későbbi nagyfilmekben: trágárság, meg nem értés, el nem fogadás és persze halál, és az egész itt is egy néhány szereplős kamaradrámába van ágyazva, ami nagyrészt egy vasúti kocsiban játszódik.

A főszereplő Donnelly (a mindig remek Brendan Gleeson), akinek meghal a felesége, úgyhogy már csak a holttestétől tud elbúcsúzni. Az orvos "kettesben" hagyja őket, mert kissé elfoglalt, két gyermekágyi halált és egy fia által szétlőtt  fejű anya esetét kell még lepapíroznia. 

Donnelly búcsúzik is egyet, aztán elindul haza, és a vonaton összeverődik egy fura társaság, ahol mindenkinek meghalt valakije. A nagydumás, láncdohányos és felettébb mocskosszájú srácnak, kinek modora selymes mint a smirgli, megölték az anyját, a karót nyelt házaspárnak meg a csecsemője halt meg, különösebb látható ok nélkül. (Ez lenne ugye a korábban már előhozott gyermekágyi halál.)

lecinemaclub.com

És akkor jöhet a pszichodráma, ahol valaki mindig épp a gurulóbüfés pasat keresi máshol, a maradók meg egymást kezdik lelkileg élve boncolni. A fura srác például azzal esik neki Mrs, Átlagpolgárnak, hogy biztos ő ölte meg a gyerekét, mert nem volt elég szép, aki ezen persze annyira felháborodik, hogy kiugrik a robogó vonatból, fröccsen a vér és újabb strigula a halottak oszlopában, mintha az eddig felemlegetettek mennyisége nem lett volna elég.

Vonat megáll, rendőrök helyszínelnek, az egyiknek ismerős a srác, aztán rájön, hogy körözik, és a következő megállásnál már rendőrök várják. A csavar amúgy elég kiszámítható: a fiú volt az, aki szétlőtte az anyja fejét, azét akit a doki is említett a kórházban. Tűzpárbaj a rendőrökkel, a srác elhalálozik (újabb strigula), Donnelly meg magához veszi az egyik pisztolyát, hogy majd otthon lezárja végre ezt az igazán szar napot.

Van még benne két töltény, az egyikkel lelövi a halott felesége kedvenc házinyulát, a másikat magának szánja, de egy ilyen napon még rendesen öngyilkos sem tud lenni.

Na ja, a film címe Hatlövetű, és meg is van már a hat halott. Két csecsemő a kórházban (az egyik biztos a vonatos házaspáré), Donnelly felesége és szétlőtt fejű anya ugyanott, az öngyilkos feleség, és a rendőrök által lelőtt srác. Azaz Donnelly a hetedik lenne, de ez nem az a film, és még csak nem is a Hét pszichopata, ahol talán lenne esélye a  befejezésre.

És ja, bizonyos értelemben neki a legrosszabb, neki nincs rövidebb út, extra mennyiségű halállal kénytelen tovább élni. Kemény dráma, semmi barokkos díszítgetés vagy érzelmeskedő könnyzacskó-facsarás, ez a kevesebb mint fél óra szikár és lényegre törő, miközben alaposan belénk tapos, csak mert mi is megérdemeljük. Lényegében benne van minden, ami McDonagh későbbi mozgóképeiben, mondhatni már elsőre is teljes fegyverzetben lép az értő közönség elé. Tényleg Oscart ér a cucc, effelől nincs kétség.