Szonett op. 1.2

A szonett egy 14 soros, kötött rímképletű (és eredendően kötött ritmikájú) versforma, van Shakespeare-i meg Petrarcai változata, bla, bla, bla... de nem véletlenül hagytam ott annak idején a magyar szakot.

Viszont most bekattant egy régi emlék (hja, akinek csak ez maradt...), hogy anno, abba a rövid időben, mikor nyelvészet meg irodalomelmélet szemináriumokra jártam, sérelmemre, úgy kellett megtanulnunk  a klasszikus versformákat, hogy hétről hétre írnunk kellet egyet. Például szonettet, ahol nyilván csak az volt a szempont, hogy formailag az legyen, nem kellett szólnia semmiről.

Na, ez nekem ment, kizárólag a szótagszámra meg a rímképletre figyeltem, gyakorlatilag leírtam az első eszembe jutó szót, ami épp a soron következő... khm... sorba illett. Értelme nulla, tartalmatlansághoz a forma, kár hogy már nincs meg az a remekmű, basszus, '92 őszéről. Egy versszak viszont megragadt a fejemben, a többit most hegesztettem össze (az túlzás lenne, hogy írtam), konkrétan a második az tényleg idén lesz huszonkilenc éves. És hát mit is mondjak, egy centivel sem lett kevésbé ostoba, még jó, hogy szándékosan az.

Méltányos honoráriumért Ákos-, valamint Republic-jellegű dalszövegeket is vállalok, szerintem azok is így készültek, ha már regényt vagy drámát nem bírok írni (no igen, a lustasággal díszített tehetségtelenség), legalább lehetnék háttérember egy kínos sláger mögött.

Nem igazán tudom, lehet hogy a költészet napja akad be nekem? Nekem, aki nem is szereti a verseket, bár lehet, hogy pont ezért jó efféle kamu-lírát gyártani:

Írtam egy szonettet, de minek?

Kizárt a lélek, messzi sóhajok,

Felettes énem csendben felsikolt,

Elképesztően átlagos vagyok

Engem már az élet harmadolt

Elég a színes, írva körbejár

Egészen ősi, adott főhazug, 

Alantas élet minden éve vár:

Kegyetlen őszi bőrkabát aludj!

Minek is ázok, méltán semmilyen

Voltam, de egykor még büszke és hiú,

Mára a vágyak tárgya elpihen:

Sehol sincs már az egykori fiú

Küzdök még kicsit, de nem élvezem

Kihalt körülöttem az értelem