A death metal meg a grindcore jellemzően férfias műfajok, ahol szőrös-büdös, kicsi részeg és nagyon dühös tesztoszteron-matadorok hörgik a képünkbe, hogy a világ egy szemétdomb, az élet meg szar, de legalább beledöglünk mind. A zenéjük letépi a fejünket, no nem öncélúan, hanem szigorúan okulásul, és vérmérséklettől függően egyaránt jó lehet a feszültség levezetésére, és fokozására, a lényeg, hogy legyen feszkó, és tartson valahova.
Na most ehhez lépest képzeljünk el egy japán lánybandát, akik nem hordanak rózsaszín miniszoknyát, nem nyávognak fejhangon, őzikeszemekkel meredve a szivárványra, és az embernek nincs az érzése tőlük, hogy azonnal belek kellene fojtani őket egy medencényi vattacukorba. Nem használnak szintit (legfeljebb túszejtésre) és csak azok látják őket cukinak, akik egy esős őszi délutánon a rég bezárt darugyárba járnak lazulni, vagy nem járnak sehová, mert az őrök felszólítás nélkül lőnek a szökni próbálókra.
Nos, ők lennének Flagitious Idiosyncrasy In The Dilapidation (Kiemelt Túlérzékenység a Romlásban - de még hatféleképpen lehet fordítani, a flagitious önmagában például annyit jelent, hogy aljas), egy tokiói zenekar, négy csaj (Makiko, Noriko, Konoko, Tamako), akik pont a death metal/ grincore vonalon találták meg saját önmegvalósításuk útját. Illetve Makiko tehetséges grafikus is, a zenekarban pedig ő a... izé.. vokalista. (Énekest mégsem írhatok, a szó klasszikus értelmében nem énekel, mint ahogy a műfaj férfi előadói sem, hangokat ad ki magából, a kriptamélyi hörgéstől a dermesztő sikolyokig terjedő skálán, ahogy azt a zenei szőnyegbombázás háttere előtt kell is.)
soranews24.com
Ez a fenti kép egyébként meglehetősen diznihercegnős, ahhoz képest, hogy milyen zenét adnak elő, ebből a beállásból még az is következhetne, hogy csak hülyéskednek, pózolnak kicsit a stúdióban, mielőtt a fiúk visszajönnek a cigiszünetről, aztán mennek is, nehogy lekéssék a Barbie-gyűjtők klubjának heti találkozóját.
Pedig a színpadon valami ilyesmit tolnak, hót komolyan:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése