Naná, hogy senkit sem érdekel a eurós (s még víziós) táncdalfesztivál, a normális embereknél eleve a kuturális horizont alatt van, hiszen látványos, profi, és mérhetetlenül szar.
De most kiderült, hogy valamire esetleg mégis jó, amennyiben Lukasenka belarusz diktátornak talán okoztak egy rossz délutánt, mondhatni felbaszták benne az ideget.
Mert a csodásan fehérorosz (ebből a fehér nem számít, Putyin elvtársat az összetett szó második tagja érdekli) országszerű diktatúra egy olyan számot nevezett az Ejrovíziós Dalfeszt Iválra, ami alig áthallásos módon a diktátor elleni tüntetőkön gúnyolódott.
Erre aszonták nekik, hogy de ezt azért már mégse, tessenek valami mást nevezve küldeni, mire - mint egy rendes diktatúra - beneveztek ugyanattól a bandától egy másik, hasonlóan ostoba dalt, úgyhogy a bjelo oroszokat kibaszták a „dalversenyből“, mint macskát dalni.
Amire azt mondta vállalhatatlanul téeszelnök/ párttitkár fejű Továris Lukasen (én már nem tudom, hogy Lukasenko vagy Lukasenka a helyes, értem miért e két változat az átírásban, csak kurvára nem érdekel), hogy dehát ez politikai döntés volt!
Ami egyébként igaz, és tegyük hozzá gyorsan: végre! Ennek az ócska táncdalfesztiválnak végre adott némi értelmet, hogy például azért van a nevében az európai, hogy azt legalább számon kérhessék egy efféle posztszovjet szemétládán.
Szimbolikus a gesztus nyilván, de hát a komplett életünk szimbólumokból épül fel, pontosabban az a része, ami túl van az eszek-ürítek-alszok paradigmán.
Ettől még nem nézek táncdalfesztiválokat (az ócska popzenére egyszerűen nincs időm, rögtön a kedvem után), de ez azért mégis riszpekt.
És akkor egy jó dal, nem ejróvíziósan, de tanulságul:
A szonett egy 14 soros, kötött rímképletű (és eredendően kötött ritmikájú) versforma, van Shakespeare-i meg Petrarcai változata, bla, bla, bla... de nem véletlenül hagytam ott annak idején a magyar szakot.
Viszont most bekattant egy régi emlék (hja, akinek csak ez maradt...), hogy anno, abba a rövid időben, mikor nyelvészet meg irodalomelmélet szemináriumokra jártam, sérelmemre, úgy kellett megtanulnunk a klasszikus versformákat, hogy hétről hétre írnunk kellet egyet. Például szonettet, ahol nyilván csak az volt a szempont, hogy formailag az legyen, nem kellett szólnia semmiről.
Na, ez nekem ment, kizárólag a szótagszámra meg a rímképletre figyeltem, gyakorlatilag leírtam az első eszembe jutó szót, ami épp a soron következő... khm... sorba illett. Értelme nulla, tartalmatlansághoz a forma, kár hogy már nincs meg az a remekmű, basszus, '92 őszéről. Egy versszak viszont megragadt a fejemben, a többit most hegesztettem össze (az túlzás lenne, hogy írtam), konkrétan a második az tényleg idén lesz huszonkilenc éves. És hát mit is mondjak, egy centivel sem lett kevésbé ostoba, még jó, hogy szándékosan az.
Méltányos honoráriumért Ákos-, valamint Republic-jellegű dalszövegeket is vállalok, szerintem azok is így készültek, ha már regényt vagy drámát nem bírok írni (no igen, a lustasággal díszített tehetségtelenség), legalább lehetnék háttérember egy kínos sláger mögött.
Nem igazán tudom, lehet hogy a költészet napja akad be nekem? Nekem, aki nem is szereti a verseket, bár lehet, hogy pont ezért jó efféle kamu-lírát gyártani:
Ma van Martin McDonagh születésnapja (az ötvenegyedik), aki talán a legsikeresebb kortárs drámaíró, angol nyelvterületen mindenképp. Nemzetiségét tekintve ír, de Londonban született, és ott is él.
A pályafutása elég sajátosan indult, már a középsuliból kibukott, és onnantól jó darabig leginkább csak videojátékokkal meg tévénézéssel foglalkozott, saját bevallása szerint drámáihoz is ezekből merített inspirációt. Ami eléggé hendikepes kezdésnek tűnik, de huszonhét évesen már ott tartott, hogy egyszerre négy darabja futott különböző londoni színházakban, aztán írt filmforgatókönyveket is, de nem gondolta, hogy bárki meg tudná azokat az ő ízlése szerint rendezni. Úgyhogy beállt filmrendezőnek. Is. Elvégre ha már ő írta a scriptet, ki más tudná nála jobban megcsinálni?
theguardian.com
Eddig három nagyjátékfilmet állított elő így (In Bruges, A hét pszichopata, Három óriásplakát Ebbing határában), de van egy negyedik darabja is, ami időrendben az első, a 2004-es Six Shooter (azaz Hatlövetű). Ez egy összesen 27 perces rövidfilm, amolyan első próbálkozás, de annak meglehetősen sikeres, mert rögtön meg is kapta kategóriájában a legjobbnak járó Oscart. (Az óriásplakátokért meg Frances McDormand és Sam Rockwell kapott egy-egy vigyázzban álló aranyszínű filmes Barbit, izé... Kent.)
Azaz McDonagh (még mindig Martin, mert hát van egy Michael nevű bátyja, aki szintén forgatókönyvíró és rendező, ez náluk afféle családi beakadás lehet) a filmvilágban is úgy kezdett mint a színpadi műveknél, jött, látták és győzött. Én meg hiába járatom a tévét egész nap, egy kurva drámát sem bírtam még összehozni, pedig születésnaposunk szerint ez a legkönnyebb irodalmi műfaj. Na ja, neki.
De most végre megleltem a Six Shootert is, és rádobtam fél órát kudarcos életemből, de megérte. Elvégre alhattam volna annyival tovább, vagy megnézhettem volna a Zagymenők tetszőleges epizódjának hetvenhatodik ismétlését. (De olyat én nem tennék, mert ha csak meglátom azt a sorozatot, felbaszódik bennem az ideg, az meg kinek jó? Vérnyomás-emelésre van kávém, meg kellő mazochizmusom a politikai hírek fogyasztásához.)
A sztori jellegzetesen McDonagh (ez esetben bármelyik fivérre gondolhatunk), van benne minden, ami későbbi nagyfilmekben: trágárság, meg nem értés, el nem fogadás és persze halál, és az egész itt is egy néhány szereplős kamaradrámába van ágyazva, ami nagyrészt egy vasúti kocsiban játszódik.
A főszereplő Donnelly (a mindig remek Brendan Gleeson), akinek meghal a felesége, úgyhogy már csak a holttestétől tud elbúcsúzni. Az orvos "kettesben" hagyja őket, mert kissé elfoglalt, két gyermekágyi halált és egy fia által szétlőtt fejű anya esetét kell még lepapíroznia.
Donnelly búcsúzik is egyet, aztán elindul haza, és a vonaton összeverődik egy fura társaság, ahol mindenkinek meghalt valakije. A nagydumás, láncdohányos és felettébb mocskosszájú srácnak, kinek modora selymes mint a smirgli, megölték az anyját, a karót nyelt házaspárnak meg a csecsemője halt meg, különösebb látható ok nélkül. (Ez lenne ugye a korábban már előhozott gyermekágyi halál.)
lecinemaclub.com
És akkor jöhet a pszichodráma, ahol valaki mindig épp a gurulóbüfés pasat keresi máshol, a maradók meg egymást kezdik lelkileg élve boncolni. A fura srác például azzal esik neki Mrs, Átlagpolgárnak, hogy biztos ő ölte meg a gyerekét, mert nem volt elég szép, aki ezen persze annyira felháborodik, hogy kiugrik a robogó vonatból, fröccsen a vér és újabb strigula a halottak oszlopában, mintha az eddig felemlegetettek mennyisége nem lett volna elég.
Vonat megáll, rendőrök helyszínelnek, az egyiknek ismerős a srác, aztán rájön, hogy körözik, és a következő megállásnál már rendőrök várják. A csavar amúgy elég kiszámítható: a fiú volt az, aki szétlőtte az anyja fejét, azét akit a doki is említett a kórházban. Tűzpárbaj a rendőrökkel, a srác elhalálozik (újabb strigula), Donnelly meg magához veszi az egyik pisztolyát, hogy majd otthon lezárja végre ezt az igazán szar napot.
Van még benne két töltény, az egyikkel lelövi a halott felesége kedvenc házinyulát, a másikat magának szánja, de egy ilyen napon még rendesen öngyilkos sem tud lenni.
Na ja, a film címe Hatlövetű, és meg is van már a hat halott. Két csecsemő a kórházban (az egyik biztos a vonatos házaspáré), Donnelly felesége és szétlőtt fejű anya ugyanott, az öngyilkos feleség, és a rendőrök által lelőtt srác. Azaz Donnelly a hetedik lenne, de ez nem az a film, és még csak nem is a Hét pszichopata, ahol talán lenne esélye a befejezésre.
És ja, bizonyos értelemben neki a legrosszabb, neki nincs rövidebb út, extra mennyiségű halállal kénytelen tovább élni. Kemény dráma, semmi barokkos díszítgetés vagy érzelmeskedő könnyzacskó-facsarás, ez a kevesebb mint fél óra szikár és lényegre törő, miközben alaposan belénk tapos, csak mert mi is megérdemeljük. Lényegében benne van minden, ami McDonagh későbbi mozgóképeiben, mondhatni már elsőre is teljes fegyverzetben lép az értő közönség elé. Tényleg Oscart ér a cucc, effelől nincs kétség.
Ma reggeli rádiós kinyilatkoztatásában Felcsút Géniusza (mert hát bencsik andrás komisszár elvtárs szerint az O1G-ben a G az géniusz) már megint remek hírekről számolt be. Pár hét múlva nyithatnak az iskolák, milliárdos plakát- és sajtókampánnyal ünneplik magukat, hogy de faszán újraindítják a gazdaságot, mondjuk nem ártana, ha ezt a gazdaság is észrevenné magán, és egyébként a be-/ le-/ át- és szétoltottság nálunk olyan oltári, hogy az hétszentség. (Na, tudok én szájkeresztényül fogalmazni, ha akarok - „s mint a barom, melyet igába hajt...“)
Apró szépséghiba kormányzati sikertörténetben, hogy:
- Most már minden nap azt olvassuk, hogy „újabb rekordot döntött járvány halálos áldozatainak száma“, miközben a pártvezér és kancellár pár hónapja még azt mondta, a járvány elleni védekezés sikerét a halottak számában kell mérni. Akkor most ez így hogy? Lehet hogy úgy értette, a siker az a minél több halott? Mert akkor hasít a Karmelita Kolostor Koleszterinbombája.
- A kormányhitű média jellemzően csak egyetlen adatot emel ki, hogy csökken az új fertőzöttek száma. Hát egy faszt! A beazonosított fertőzöttek száma csökken, mert simán csak kevesebbet tesztelnek, és így persze, hogy kevesebb fertőzöttet találnak.
- Azt mondták már hetekkel ezelőtt egészségügyisek, hogy ezer feletti, gépi lélegeztetésre szoruló beteg felett már gáz van, mert gép van sok (főleg raktárakban porosodva), de hozzáértő orvos meg ápoló kevés. Tessék mondani, nem kellett volna mondjuk a nyáron ezerrel képezni a személyzetet, tudván, hogy ősszel várható a következő hullám? A helyett mondjuk, hogy százmilliárdokat vertek el a felesleges lélegeztetőgépekre.
És még sorolhatnám, de minek, mindenhol ezek a tények jönnek szembe. Nekünk, mert a felcsúti jól láthatóan egy alternatív univerzumban, elég régóta már, és egyre alternatívabban.
Mert elmúlt bő egy évben most a legrosszabb a helyzet, lassan tényleg nyakig ér a szar, és akkor a főnök és sleppje még mindig ott tart, hogy az apa férfi, az anya meg nő, a szalonnázó férfi és a bevándorlás tömeges, a meleglobbi meg szintén nő.
Cselekvés helyett migránsozás, brüsszelezés, buzizás. Business as usual.
Történt, hogy Vejkey Imre kormányhitű kádéenpés képviselő (Van, ki e nevet nem ismeri? Ja, szerencsére rengetegen.), úgy is mint a parlamenti imacsoport(!) vezetője felhívást tett közzé. Hogy jövő péntektől, minden péntek reggel hétkor, minden hívő imádkozzon a járvány ellen/ végéért. Ezzel önmagában semmi gond sincs, bár részemről az ész és a tettek erejében kicsit jobban bízom, mint az imáéban, szóval a képviselő úr is tehetne valami konkrétabbat, felhívások közzétételén túl.
Bár a fene tudja, a különféle háborúkban is mennyit imádkoztak a különböző táborokban a fegyvereik győzelméért és a gaz ellenség fájdalmas haláláért, aztán látjuk mi lett a vége. Valakik mindig győztek (biztos ők imádkoztak hatékonyabban), miközben minden oldalon sokan haltak meg, jobbára fájdalmas módon. Na most az van, hogy vagy nem is volt isteni beavatkozás, és akkor felesleges reggel hétkor a negyvenegyes buszon miatyánkozni, vagy volt, és az Úr tényleg beszállt a buliba, valamelyik oldalon, de egy ilyen isten járványügyi segítségéhez én nem fűznék nagy reményeket. Persze az is lehet, hogy időnként csak a szuronyokat és ágyúkat megáldó tábori papok hallották félre az instrukciókat; imádkozás vagy kiátkozás - igazán hasonlóan hangozhatott abban a nagy csörtetésben.
És jut eszembe, a parlamenti imakommandónál is lehet valami ilyesféle félreértés, elvégre a pro forma minket képviselő képviselők sokkal többet foglalkoznak kiátkozással, mint imádkozással. Hiszen a másik (pláne ha ellenzéki a mocskos férge) eleve hazaáruló, idegen ügynök, eltaposni való csótány (ja nem, azoknak Kossuth-díjat adnak), miközben a felebaráti szeretet valahogy sosem az ülésteremben tör elő a kormánypárti államférfiakból és államnőkből, azt jellemzően a zsírosabb közbeszerzésekről döntő bizottságok zárt üléseire tartogatják.
És tényleg nem baj, ha imádkoznak egyet hetente, egy tényleg gonoszkodó fricskával élve: amíg a négy fal között csinálják, engem nem zavar, csak ne legyen kötelező. Meg ne gondolják azt, hogy ezzel most tényleg tettek is valami alapvetően fontosat, ha már egy államot képtelenek üzemszerűen működtetni.
Így aztán szerintem meg nekem az a véleményem, hogy a nevezett kádéenpés képviselő javaslata egy képmutató faszság. És nem, nem akarok finomabban fogalmazni, kietlen hazánkban a magamfajta kisembernek (igen persze, nem fizikailag vagyok kicsi, hanem az akciórádiuszom elenyésző) nagyjából annyi maradt, hogy a saját blogjában még nyugodtan hőböröghet, legalább is míg ki nem szúrják a birodalmi droidok.
De hát miért is várnánk érdemi cselekvést, javaslatokat, netán jó példával elöl járást valakitől, akinek a pártja nem létezik, pusztán csak látszik, és ennek megfelelően a képviselői is csak imitálják a politikust, hisz nem többek alázatos szolgáknál, a Főnök lába körül.
Elbasztuk a járványkezelést, világelsők lettünk a lakosságarányos halálozásban? Arról nem tehetünk, nem mi vagyunk a vírus - vonják meg a vállukat, hogy aztán mégis büszkén kihúzzák magukat - De imádkozunk mindenkiért, minden áldott péntek reggel, ajkunkról ki se fogy a nóta!
De a fizetésük egy részéről már nem mondanának le, mondjuk egy gyerekkórház javára, pedig ez csak szimbolikus gesztus lenne, ám ők a szimbólumokat is csak sajtótájékoztatókon szeretik puffogtatni, de pénzükbe már ne kerüljön, valamint ne kelljen kiszállni érte a szolgálati Audiból.
Nem igazán értem a szociopátiájukat, de azt nagyon is, hogy miért undorodom a politikai szájkeresztényektől. Mert hát az az egész kádéenpé, az igazi keresztények már rég leléptek onnan (ismertem is néhányat), és maradtak ezek kesztyűsbábok, élükön a fővadásszal, aki meg pont az a szint amit megérdemelnek.
A baj csak az, hogy az ország náluk azért többet érdemelne. Sokkal többet.
Egy rádióműsorban hallottam a neten erről a videoklipről, amely eset ugye már önmaga egy járókeretes multimédia-élmény. De a tartalom erős, úgyhogy beszúrom ide, mert szerintem elég kevesen hallgatják a Spirit FM nevű, amúgy nyakig hitgyülis rádiót, pedig meglepő módon vannak jó műsoraik is.
Nálunk persze FM-en nincs, hisz csak a fővárosban és környékén fogható, online meg nem hallgatom, de egy-egy adásuk időnként szembe jön a jutyúbon. Az Önkényes mérvadó című puzsériáda (P. Róbert hivatásos közéleti felhergelődő és Horváth Oszkár permanens médiavalaki produkciója) meg rendszeresen, lehet hogy fel vagyok iratkozva, nem emlékszem, de lusta vagyok kettőt kattintani érte.
Szóval ennek a műsornak egy nem túl régi adását hallgattam délután, és szembe jött ez a 3+2 paródia, ami tényleg betalált, annak ellenére, hogy a Három Kismalac néven futó "zenés stand-up" (vagy mi...) triótól bármit láttam eddig, az mind elhelyezhető volt a kínos-szánalmas tengelyen. Ócska szóviccek, minimál zene, unszimpatikus fapofák, szóval a szokásos hazai "falunapra, részegeknek jó lesz" kategória.
A 3+2 nevű délvidéki társaság meg eleve emberiség elleni bűnnel terhelt, ha jól rémlik gyerekkoromból, a setét nyolcvanas évekből, velük kezdődött a lagzilajcsiságban és bódigusztiságban kicsúcsosodó, mulatósnak/lakodalmasnak nevezett kulturális terrortámadás.
És ez itt alant pont azért jó, mert több évtized után végre kapnak a pofájukra, végre a helyükre kerülnek, és attól ironikus az egész, hogy nem az. Mert a 3KM (amit Puzséréknak csak 'három kilométer', nyilván ők is lusták voltak kettőt kattintani) nem csinál mást, mint a fogja az eredeti klipet (nosztalgikusan VHS-minőségben), és az eredeti szöveg helyett pontos ritmusban , másodperces pontossággal elénekli, amit épp a képen látunk.
Nem tesznek hozzá semmit, csak fölmutatják, hogy látjátok ez mekkora egy darab szar? Volt már akkor is, és szerencsére van, amit az idő nem szépít meg.
Van az a fogalom a sajtóban, hogy 'mínuszos hír'. Az valami halmozottan hátrányos helyzetű, ezért rövid, és pusztán valami kevéssé fontos tény közlésére szorítkozó szösszenet, valami félreeső sarokban. A mínuszos hír még a kis színesekhez képest is fekete-fehér, arra jó, hogy adott lap vagy portál letudjon vele némi tájékoztatási kötelezettséget (vagy kényszert) és/vagy kitöltsön vele egy kis üresen maradt felületet, mert az nem néz ki jól, üzletileg sem.
De a mínuszos hír legalább hír, szemben azokkal a khm... tartalmakkal, amiknek számomra egyáltalán nincs hírértéke, azaz mondjuk dupla mínuszosak. (De a két mínusz matematikailag szigorúan csak az összeadás keretein belül értelmezendő, mert két negatív szám összege ugyebár negatív, de a szorzata viszont pozitív lenne, ami meg ne legyen.)
Ma több ilyen dupla- sőt, duplaplusz-mínuszos "hírbe" is beleszaladtam, az egyik ilyen jellegzetes izé volt a Zindexen, hogy "Chrissy Teigen otthagyta a Twittert", Na ez cím információ nélkül, a színtiszta redundancia, a sajtó fehér zaja, avagy a ment-e általa előrébb a világ állatorvosi láthatatlan embere. Legalább is nekem, aki ki sem néz a csigaház alakú véleménybuborékjából, nem lát túl a saját kulturális horizontján (azon mondjuk senki,azért az a horizontja neki), így aztán nem képvisel semmilyen hírértéket számára, pedig biztos vannak olyan tizenöt éves kertvárosi fiúk, akik róla fantáziálnak maszturbálás közben, meg olyan tinilányok, akik rá akarnak hasonlítani, hogy Dzsordzs a szomszéd osztályból inkább rájuk verje ki.
Nekem azonban gőzöm sincs ki frász Chrissy, a gugli szerint modell és tévés személyiség (vagyis, szép magyar szóval: celeb), a Twittert sosem használtam, bár egyszer már láttam, hogy az valami internet. Úgyhogy mérsékelten súlyt le, hogy otthagyja a csiripelős kultúrdzsihádot, de persze tudjuk, hogy Csodálatos Trampli ex-elnököt is kitiltották onnan (örökre vagy a világ végéig, amelyik előbb lesz), és akkor már tényleg mire föl az egész?
És közben, némileg paradox módon, hirtelen hírt csináltam a hírtelenségből, legalább is magamnak, meg bárkinek, aki ezt olvassa, és szintén halvány segédfogalma sincs róla, ki ez a csaj.
A sport mint kihívás, önbizalom-erősítő eszköz és a esendő hősök jellemfejlődésének külsődleges szimbóleuma, kedvelt a szórakoztató filmet gyártó iparosok körében. Ezen belül is menő a maraton (lásd pl. Fuss dagi, fuss - Simon Peggel súlyosbítva), egyrészt mert tényleg komoly kihívás, másrészt meg bárki belevághat egy-egy városi versenybe, azaz kellően plebejus műfaj, hogy a munkanélküli yorkshire-i vasmunkásoknak alternatíva legyen a férfisztriptízhez képest (ugye mindenkink megvan az Alul semmi). No nem gazdaságilag, de az önértékelés szempontjából mindenképp.
A 2012-es De Maraton című holland vígjátéknál is ez az alapállás, leszámítva, hogy a helyi proletárok még nem munkanélküliek, de már joggal tartanak tőle. Mert egy rotterdami autószerelő műhely munkásaiként (akik leginkább a süti-kávé-sör-pletyka Bermuda-négyszögében tevékenykednek) szembesülnek azzal, hogy a főnökük kurva sok euróval lóg az adóhatóságnak, szóval esélyes, hogy bezár a bazár.
Pénz kell, de gyorsan, ami persze szokás szerint nehéz ügy. Kölcsönkérni nincs kitől, bár egyikük anyjának talán lenne annyija, de ő meg oly mértékben demens, hogy arra sem emlékszik mit reggelizett, nemhogy arra, hova dugta a pénzét. Mondjuk azért dugipénz, a nevében is benne van.
És akkor jön az ötlet, hogy el kellene indulni egy nemsoká bekövetkező helyi maratonon, mert ott komoly pénzdíjat is fizetnek., meg lehet rá szponzorokat szerezni. Nyilván nem a győzelemre hajtanak, hanem az utóbbira, azaz hátha valaki fizet nekik, ha egyáltalán lefutják a távot, ami egyébként sok országban bevett gyakorlat, bár inkább jótékonysági célokkal.
Ám ha úgy vesszük, a műhely megmentése is jótékonysági ügy, amennyiben erősen középkorú hőseinkre jótékonyan hat, ha nem kerülnek az utcára. Így kerül képbe Juszuf, az egyiptomi vendégmunkás gyanús üzletekből élő bácsikája, mint lehetséges szponzor, de ez van, a királyi családból senkinek sem ismerik a mobilszámát.
A probléma mindössze annyi, hogy hőseink kissé túlsúlyos, sörvedelő, láncdohányos suttyók, akik nem arra esélyesek, hogy lefussák a maratoni távot, hanem hogy legkésőbb a harmadik kilométerig elhalálozzanak mindenoldali szívinfarktusban. Már az első párperces próbafutás után felváltva okádják tele a szemetest, hogy aztán némi sör felpattintásával pótolják az indokolatlan folyadékveszteséget.
A maraton alapvetően vicces darab, azonosulható főszereplőkkel, akik naná hogy esendő kisemberek, de legalább magukon is tudnak röhögni, amikor a sörhasat kell a menő sportcuccokba préselni. Így nem rajtuk, hanem velük nevetünk, legalább is nagy részben, ami - így jobban belegondolva - a minőségi vígjáték egyik alapvető kritériuma is lehetne.
És e mellett van benne még némi tragikum (az egyikük gyógyíthatatlan rákos, a másiknak meghalt a kisgyereke, a felesége pedig egy bigottan vallásos elmebeteg, a harmadiknak meg egy ex-prosti a felesége, aki nem is annyira ex), de ők a Trainspotting heroinistávial ellentétben, tényleg igyekeznek az életet választani, ameddig és amennyire csak lehetséges.
A személyes tragédiák súlyt adnak a komikumnak is, ez nem a Louis de Funes-paradigma, hogy grimaszolva hadonászásokon kelljen röhögnünk. Ez tényleg inkább az Alul semmi keserédes világa. Alapvetően borongós, de mindig a kellő pillanatban pörög föl, és jön valami odaillő poén. Ritmus- és arányérzék kérdése az egész.
A végére is jut persze tragédia, hisz az már az elején sejthető, hogy nyelőcsőrákkal futkározni nem igazán wellness, de ez mégis inkább vígjáték, így azért ennek is van egy feloldása, hogy ne a spangli után nyúljunk, már a stáblista alatt. Az élet nem szép, de legalább van - valami ilyesmit lehetne a végére írni.
Azt írja az újság Lujza, hogy "Kielégítőnek nevezte Navalnij állapotát az orosz börtönfelügyelet. Gondolom úgy értették, hogy kielégítően rossz, nem fogja már sokáig rontani a híresen humánus orosz büntetőtelep levegőjét.
Ami igazán helyes dolog részéről, ha már volt olyan pofátlan, hogy nem halt bele az orosz titkosszolgálat mérgezéses merényletébe. Így csak lecsukták, mert - mint közismert - nem jelentkezett a megadott időben a rendőrségen, a felfüggesztett (nagyjából koncepciós perben kiizzadt) ítélete után. Hát ja, épp egy berlini kórházban próbálta túlélni a novicsok néven közkedvelt idegmérget, ahelyett, hogy rögtön Moszkvába vitette volna magát (kórházi műszerek és infúziós állványok kíséretében), jelentkezni a kerületi rendőrőrsön.
Most nagyjából két és fél évet kell(ene) letöltenie, de mint a mondás tartja, azt meg is kell még érni. Mondjuk képzelem mit kapott volna, ha belehal a merényletbe, biztos nem úszta volna meg húsz év posztumusz fegyház alatt, meg eltiltották volna a közügyektől, örökre. (Szóval még a reinkarnáció sem menthette volna meg az esetleges politikai karrierjét.)
Vele beszélni a sajtónak nem lehet, az ügyvédje meg annyit mond, hogy elég szarul van, fáj a háta, zsibbad a lába, több helyen olvastam, hogy gerincsérve van. Putyinisztánban pedig alapvető technika a hatalom számara kellemetlen emberek lekapcsolására, hogy valami mondvacsinált vád alapján elítélik, aztán átszállítják egy világvégi börtönbe/munkatáborba és ott meg jól nem kap rendes orvosi ellátást, ha már nagyon odavan, kiutalnak neki három szem fájdalomcsillapítót. Hiszen az autokrata hatalom nézőpontjából tényleg az a kielégítő állapota egy-egy politikai fogolynak, ha döglődik, miközben igazán elégedettek akkor lennek, ha már halott lenne, hamvasztva, nem boncolva!
Ám mint minden wannabe diktatúra, a putyini is küzd a kontraszelekcióval, hisz ha csak a lojalitás (behódolás, seggnyalás, szervilizmus) számít, akkor elszaporodnak a tehetségtelen és alkalmatlan csicskák a hatalmi gépezetben, és már egy rendes politikai gyilkosságot sem tudnak elfogadható szakmai színvonalon kivitelezni.
de valahol még nyilván megvan a polóniumos tea receptje, az élenjáró posztszovjet orvostudomány szerint az nagyon jó hátfájásra is, plusz szükségtelenné teszi a hajmosást. Kérdezzék csak meg Alekszandr Valterovics Livinyenkót!
Színésznőszerda van (bár nem Szexárdon születtem), ilyenkor tudatosan a kedvenc színésznőim valamelyikének valmelyik filmjébe botlok bele, mintegy véletlenül. Ellen... izé, Elliot Page-től kerestem valamit, amit még nem láttam, de rájöttem hogy ő egy ideje már nem leszbikus nő, hanem hetero pasi, ha nem is az edwardnortoni értelemben. Szóval ő kilőve, Christina Ricci-től nem volt semmi, de akkor valahol szembe jött ez a tavalyi darab, Carey Mulligan főszereplésével.
Mondjuk a művésznőt a nyitó jelenetben csak azért ismertem föl, mert addigra már kiolvastam a stáblistát, kevéssé hasonlít önmagára, ráadásul úgy fest, rendesen be van ginázva, pedig Cassie-nek hívják. És hát ő lenne az ígéretes fiatal, de aktuálisan csak annyi látszik belőle, hogy nő. Akire mozdulnának az öltönyös kanok, annak ellenére, hogy csúnyább a saját sokévi átlagánál, de nyilván nem látták a korábbi filmjeit.
Aztán az egyik kan hazaviszi magához a részeg(nek vélt) csajt, lehúzza róla bugyit, mire Cassandra hirtelen dermesztően józannak kezd tűnni, és bár nem látjuk az akciót, de azt tippeljük, hogy a pasit vérbe fagyva hagyja maga mögött, hogy újabb strigulát húzzon be a kis, rózsaszín jegyzetfüzetébe. És csak ekkor jön a főcím.
Cassandra nyilvánvalóan egy vadász, aki szexuális ragadozókra megy, miközben azért kiderül róla ez-az. Például, hogy eredetileg orvosnak tanult, de egy traumatikus élmény után hagyta a fenébe az egészet. Az élmény amúgy nem vele történt, hanem a barátnőjével, de a bosszú már az ő életcélja lesz, szinte a egyetlen, ami megmaradt neki. Nem metoo- hanem shetoo-ügyi önkéntes igazságosztó ő, pontosabban még az sem, mert az igazság itt nem téma, egyszerűen csak bedobja magát csaliként, és aki ráharap, az nemsoká nagyon megbánja. A "halállista" csak később jön.
port.hu
Érdekes, hogy ezeken túl szinte semmit nem tudunk meg a motivációiról, Nina, a barátnő történetébe sem igazán avat be minket a film, a végére meg visszaérünk az elejére, bár gondolom mindez tudatos Emerald Fennell forgatókönyvíró-rendező részéről. Nincs benne túltolva a lelkizés, a hősnő szikáran és hideg fejjel folytatja egyszemélyes háborúját a hardcore fallokraták ellen, ő az a fajta szexuális zaklatás panda, aki nem felvilágosít, nem megelőz, csak fegyelmez és büntet, és mindezt nem csomagolja szofisztikált ideológiákba. Nem erőszakos, pontosabban nem fizikailag, de alaposan ráhozza a frászt a pasikra, akik szerint egy félig, vagy tán egészen öntudatlan nőre rámászni, az teljesen okés. Cassandra első számú fegyvere a szembesítés (meg a frász másikra ráhozása), amit látható elégtétellel művel, legyen szó csajhiányos nyomoroncról, vagy az egykori egyeteme dékánjáról.
Nem pszichopata, csak sérült lélek, és nem is teljesen monomániás, ha úgy érzi helyesnek, az egykori évfolyamtárs-barátnőt is megbünteti akkori részvétlenségéért. Konkrétan leitatja a már családanyát, aztán ráereszt egy talán férfiprostit, hogy magát a büntetést onnantól a nő lelkiismeret intézze. Hogy egyáltalán vegye már észre, hogy neki van lelkiismerete (ami furdal), és érezze magát kihasználva, pont mint a Nina nevű egykori, akinek a sztorija azért még kap egy vajszínű árnyalatot.
Nem lett belőle orvos, de maga sajátos módján igyekszik helyretolni a világ rendjét, és időnként eldilemmázik az egész metoo-jelenség fő buktatóján, hogy meddig hisz a környezet az áldozatnak, és mikortól jön az, hogy "De hát annyi ilyen váddal találkozunk.." meg hogy "Miért akarja ez a lány tönkretenni azt a rendes embert?" Hogy aztán következzen a "Mér' ment oda?" és a "Mér' ivott, ha nem bírja?"
Van valami majdnem-szerelmi szál is, de hát Ryan, a lehetséges is sáros abban a régi ügyben, sőt még aktuálisan sem az a Grál-lovag akinek elsőre látszik. Viszont a barátnő tulajdonképpeni megerőszakolásának alfahímjéhez legalább elvezet, akit Cassie igazán öngyilkos módon büntet meg, de nagyon súlyosan. Mert hát ez mégis valamiféle thriller, tehát van a végén egy csavar, meg a világ rendje is helyreáll, bár ez utóbbit nem adja olcsón a sors, a gondviselés vagy a Nagy Manitu, kinek mi.
Az Ígéretes fiatal nő, sokak véleményével ellentétben nem feminista film (pedig Carey Mulligan volt a 2015-ös Szüfrazsett főszereplője is) ez egy bosszútörténet és sorstragédia, pont a nőket ér szexuális zaklatások témájában. De ettől nem lesz egy sajátosan feminista ábrázolásmódja, a bosszú az bosszú, valami nagyon általános és nagyon emberi igény, hogy a saját kezünkbe vegyük a vélt igazság szolgáltatását. A Kill Bill épp így nem gengszterfilm, a Nincs bocsánat pedig nem western.
(Magam sem sejtettem, hogy érdekel a klingon nyelv, pontosabban annak észak-tibeti változata, amit jól kivehetően a buddhista vikingek beszélnek, legalább is amíg be nem lépnek a Csillagflottába, vagy nem jön értük Maitreya, az Eljövendő buddha, hogy elvigye őket a Valhallába, mondván, hogy oṃ mai tri ma hā mai tri mai tri ye svā hā, oṃ maitri mahāmaitri maitriye svāhā. A végén persze mindig Walesben kötnek ki.)
Az kérem úgy volt, tisztelt bíróság, hogy egy egomán állat vagyok (mentségemre szolgáljon, hogy magányosan létezem, nincs más rajtam kívül, akivel foglalkozhatnék), és mivel utólag már felidézhetetlen okból, az aktuális és valahai irodalmi Nobel-esélyesek listáját böngésztem, megnéztem, hogy ki nyert 1974-ben, a születésem évében. Meg 1988-ban. Nos, a 88-as nyerő bizonyos Nagíb Mahfúz egyiptomi író, akiről igazából még sosem hallottam, 74-ben pedig két svéd, név szerint Harry Martinson és Eyvind Johnson megosztva, akik szintén új nevek a főleg angolszász irányba hajló kulturális horizontomon. De nekik azért utánanéztem, és így akadtam bele Martinson nem mindennapi történetébe.
Mert 1904-ben született hősünk korán elvesztette a szüleit, nevelőintézetbe került, ahonnan megszökött, beállt matróznak, de tüdőbetegsége miatt hamar leselejtezték. Így aztán ifjú éveit jobb híján főállású csavargóként és piti tolvajként töltötte, időnként - szakmai ártalomként -rendőrségi fogdákban éjszakázva, aztán huszonöt évesen már a verseivel jelentkezik, mint az épp szárnyait bontogató skandináv modernista költészet egyik nagy reménysége. De nem állt meg a verseknél, első igazi sikere egy önéletrajzi ihletésű regény volt, és hát volt is miről írnia. Mert addigra megjárta Indiát és Dél-Amerikát, dolgozott egy anarchista újságnak és még a Szovjetunióban is volt tanulmányúton.
1974-ben ugye megkapta a Nobel-díjat, de ebből lett egy közepesnél kicsit nagyobb botrány. merthogy a Svéd Akadémia adta a díjat két svédnek (mondjuk Vadimir Nabokov vagy Graham Greene helyett), és Martinsont elléggé megviselte az ellene is irányuló sajtóhadjárat. Nagyjából ennek utóhatásaként lett öngyilkos pár évvel később, midőn egy kórházban, egy ollóval felvágta a hasát. Mint egy mentálisan szétcsúszott, amatőr skandináv szamuráj. Hát, néha ennyit ér a világ legrangosabb irodalmi díja, de erről Kertész Imre is mesélhetett volna a hazai szélsőjobb reakcióinak kontextusában.
alcethron.com
Egyik legismertebb műve az Aniara (az eredeti cím svédül: Aniara, en revy om människan i tid och rum, azaz Aniara, a térben és időben élő emberről szóló revü), egy 103 „énekből“ álló verses eposz, talán az egyetlen ami sci-fi tematikára épül, amennyiben egy irányíthatatlanul sodródó űrhajón játszódik, ami a Marsra indult, de egy meteorzápor nyomán sosem fog megérkezni oda, de üzemanyag hiányában legalább a Földre sem tudnak visszatérni.
És ebből készült 2018-ban egy film, amit persze hogy meg kellett néznem, és elég jónak találtam. Lenyűgöző a látvány, az Aniara nevű űrhajó kívülről úgy fest, mint egy birodalmi csillagromboló és egy kozmikus méretű integrált áramkör zabigyereke, belülről pedig, mint egy méretesebb, többszintes pláza. (Erős a gyanúm, hogy egy olyanban forgatták, elvégre minek éttermeket meg üzleteket egy stúdióbelsőben egymáshoz mozgólépcsőzni, ha zárás után le lehet forgatni a cuccot egy Stockholm-menti plázában is. Az meg direkt jó, hogy kint sötét van, pont mint az űrben.)
A fedélzetén van 8000 utas, akik a lényegében lakhatatlanná váló Földről emigrálnának a Marsra, ami persze nem sikerül, úgyhogy a hajón kell berendezniük az életüket, már ameddig kitartanak a véges készletek. (Itt egyébként nem meteoritok, hanem - korszerűen - némi űrszemét találja telibe a hajtóműveket, de az eredmény ugyanaz.)
A űrben sodródó hajó, meg a rajta összezárt emberek nyilván szimbólumok, halára ítélt hajótöröttek, egy alapvetően ép hajóban, és velük persze az emberiség is halálra ítéltetik, hisz ők lettek volna a túlélők, ők vitték volna tovább a földi civilizációt, de most mégse. Az utasok, a kivételezettek nagyon hamar elkezdik felélni az eredetileg három hetesre tervezett út készleteit, így aztán vonzódni kezdenek a fényevéshez, meg az ezoterikus marhaságok egy nosztalgikus változatához, ami a hajón afféle kvázi-vallásként funkcionál. És amelynek középpontjában a Mima nevű, gépi algoritmusokból felépülő helyi mindenhatóság áll, aki ellátja az utasokat személyre szabott illúziókkal, visszaidézve nekik, az általuk egykor ismert otthoni világot. Jutalmaz, büntet, kikúrál, mikor mire van igény, a főszereplő pedig az ő alárendeltje, papnője, segédtáltosa vagy valami hasonló, aki az elején az űrpláza főutcáján afféle leszólítgatós hittérítőként is működik.
Közben meg az emberek világa leginkább már csak a hajón létezik, és ott is jelentős részben puszta szimulációként, de ennek is nyilvánvalóan pusztulnia kell. Ezt azonban az emberek nem tudják, meg nem is mindig akarják felfogni, élnek mintha nem lenne holnap, és jé, tényleg nincs is. Ehhez még a kapitány és a személyzet is asszisztál, hol reménykeltőként is értelmezhető üzenetekkel, hol szimpla hazugságokkal, csak ne kelljen szembenézni az elkerülhetetlennel. Miközben azért dolgozik bennük az életösztön is, jutalomfalatokért embereket toboroznak algatermesztésre, víztisztításra meg hasonlókra, hátha egy városnyi űrhajón kialakítható egy autonóm ökoszisztéma. Néha egy büntetőtábor hangulatában persze, de hátha.
Az Aniara innentől kezdve alapvetően emberi drámák mozaikja, ahol épp maguk az emberek lesznek egyre jelentéktelenebbek. mert kezdik elveszíteni emberi lényegüket, hisz ha nincs jövő, nincs miért magukon tartani a civilizáció vékony mázát, úgyhogy hedonizmus, eszképizmus és nettó érzelmi/ mentális összeomlás gomolyog a fedélzeten, és generál különféle fordulatokat a történetben. De ezt tényleg látni kell, elmesélni nagyjából reménytelen. Akárcsak a szereplők helyzete, az ő gigantikus lebegő koporsójukban.
Pont mint anno a Titanicon: jéghegy kipipálva, süllyedés folyamatban, de a zenekar még játszik, és James, a főpincér még tölt magának egy utolsó brandyt...
p.s. Olvasnivaló, avagy az alapmű, csakhogy meglegyen a hangulata:
Ártunk és Ormányunk a válsághelyzetre tekintettel vadul átcsoportosít pénzeket, baráti zsebekbe és privát hobbikra egyaránt, a maradékból meg jut az egészségügynek is. nem túl sok, hiszen sportra 288,6 milliárd, az egyháznak 153,6 milliárd, az egészségügynek pedig 60,7 milliárd forint átcsoportosított támogatás jutott, csak hogy érezzük a törődést, meg a fontossági sorrendet.
A della egy része amúgy a Gazdaságvédelmi alapból csorgott le, és hát gazdaságilag mi is lenne alapvetőbb, mint a sport meg a vallás, e két nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségű ágazat? Ha nagy a munkanélküliség, padlón a vállalkozások, gyakorlatilag megszűnőben a szociális szféra, akkor építsünk stadionokat, újítsunk fel amúgy üres templomokat, költsünk érdemi hatás nélküli propagandára, és a haza fényre derül.
Mert ugye meg kell simogatni a milliós fizetésük után síró C-kategóriás focisták buksiját, jóban kell lenni a püspök bácsikkal ha már keresztények hazudja magát a rezsim, és az sem mellékes, hogy a felcsúti rokonai, barátai és üzletfelei jelentős részben az építőiparban (meg az energetikában) hasítanak. Vagyis a gazdaság megvédését (ami legfeljebb alig érezhető válságenyhítést jelent) földmunkákban, zsaluzásban-betonozásban, a végén meg műfüves stadionban, térkőben, valamint autópálya-kilométerben értelmezik és mérik, más nem is nagyon érdekli őket.
Többek között az egészségügy sem. Akinek meg kell halnia, az haljon meg, hát kik vagyunk mi, hogy belepofázzunk a Gondviselésbe, mindenféle terápiákkal meg műszerekkel - tárja szét a karját a képzeletbeli, ám ideáltipikus kormányhitű álkonzervatív. Jó, hát épp sosem látott csúcsokat ostromol a járvány, naponta dől meg a halálozási rekord, meg a lélegeztetőgépre szorulók száma, de pont ezért kell a sportra költeni, hogy ez harminc év múlva már ne így legyen. Elvégre a kormányhitűek tekintetüket már távolabbi horizontokra vetik, nem ezzel a mai bordéllyal foglalkoznak, és egyébként is megmondta már valamelyik főfasz, hogy a stadionok egészségügyi intézmények, úgyhogy a fanyalgóknak kuss! Azok kellenek ahhoz, hogy az ifjúság sportos és fitt legyen, és ettől egészséges, aki meg öreg és már nem egészséges, abba kár a pénz, sőt a halálozásukkal a nyugdíjkasszát könnyítik. Még jó, hogy közben kapnak némi tőkeemelést az egyházak is, majd ők imádkoznak értük, diszkontált áron, szolid alkotmányos költségekkel.
Hasonlóan az oktatáshoz, elvégre minek az a sok (tudjuk: romkocsmában merengő) bölcsész, meg társadalomtudós, művész és szociális szakember? Betanított munkásként gombokat nyomogatni, a németek gyárában, tökéletesen lehet nyolc osztállyal is, a menők meg mehetnek szakmunkásnak. Aki meg egyetemista lesz mégis, az valami rendesen örökös, fideszes kurvatórium által legyalult intézménybe járhat, de ha elég kormányhitűnek tűnik, bevehetik a százmilliárdokkal kitömött, szakkollégiumnak álcázott janicsárképzőbe is.
Az egészségügy meg örüljön a 60 milliárdnak, mindenféle szakszervezetek meg egyesületek ne méregessék folyton, hogy másra mennyit költenek, elvégre nem lehet összehasonlítani az infraszaunát a röntgengéppel. Legfeljebb a fontosságuk alapján...
A fizika sosem volt az erősségem, legalább is középiskolás fokon, aztán már nem kellett foglalkoznom vele, szociológia szakon csak matek volt a nembölcsész felhozatalból, azt már nem kellet tudni, hogy miért váltóáram van a konnektorban, vagy adott súrlódási együttható mellet a hány fokos lejtőn gyorsul mennyire a micsoda.
De ha már nem muszáj foglalkozni vele, meg nem kötelező abból érettségizni, akár érdekelhet is. (Hja, kellett nekem egy műszaki szakközépbe járni, ahol aztán fizikából lett a legrosszabb az érettségi jegyem, Négyes.) Viszont elkezdtem tudatosan kozmológiai témájú tudományoskodó ismeretterjesztéseket fogyasztani a National Geographic és egyéb intellektuális tabloidok által, sőt egy gyenge pillanatomban megvetem Stephen Hawking híres könyvét, Az idő rövid történetét.
Mondjuk jó darabig nem olvastam el, félműveltségre alapozott sznobizmusomnak megfelelt, hogy megvan, bárki láthatja a könyvespolcon, a vonaton meg lazán ki lehet csapni magam mellé, hadd lássa a szemben ülő bölcsészlány, hogy igen okos vagyok, ha már a szemüvegemből nem tűnt volna fel neki.
Aztán persze elolvastam, mert végül is érdekelt a téma, és tényleg érthető volt, még egy négyes érettségivel is, például végre felfogtam az általános relativitás elméletét, amiből addig csak annyi volt meg, hogy "E Egyenlő Emszercé Négyzet". Ami - lássuk be - kevés, hisz pólófeliratnak elcsépelt, tetoválásnak nem elég keletiesen spirituális (mint mondjuk a ਖਰਾਬ ਕਰੈਬ ਸੂਪ, ami annyit jelent pandzsábiul, hogy 'romlott rákleves'), életbölcsességnek túl általános, a műveltség demózásához meg nagyon vékony.
De Hawking professzor pár oldalban elmagyarázza az értelmét, és máris az időutazás témájánál járunk, ami nekem, mint nem teljesen, de azért eléggé hardcore sci-fi -fogyasztónak eleve szimpatikus, ráadásul nem kell közben pizsamás embereket bámulni, ahogy idegenek lézerezik az űrhajójukat, amitől folyton szikrázik körülöttük a díszlet.
Maga a relativitáselmélet két közismert állítást fogalmaz meg: az egyik az, hogy az anyag és az energia igazából egylényegű, a másik meg, hogy a fénysebesség olyan abszolút határ, aminél semmi nem lehet gyorsabb. Még a fény sem, szóval a zseblámpánk csak beállítani tudja saját rekordját (de azt bármikor, még ellenszélben is), megdönteni soha, még jó hogy a lámpák ritkán bánkódnak emiatt.
Az első állítás arról szól, hogy a mozgó tárgy mozgási energiája hozzáadódik a tömegéhez, azaz valami minél gyorsabb, annál nehezebb, és annál nehezebben képes tovább gyorsulni, így mire elérné fénysebességet, a tömege végtelen nagy lenne, vagyis nem tudná elérni a fénysebességet.
Azt csak a fény, meg egyéb, saját tömeggel nem rendelkező hullámok tudják elérni (sőt, nem is tudnak lassabban menni annál), de saját magánál a fény sem lehet gyorsabb, aki ilyet állít, az valószínűleg túl sok álzen-álbuddhista bölcsességet olvasott közeli kínai étterem szerencsesütijeiben.
Nekem már ebből a két állításból adódnak érdekes következtetéseim.
Először is, hogy ha valaki fogyni akar, maradjon egy helyben, mert minél gyorsabban fut, annál nagyobb lesz a tömege, a cél pedig ugye pont az ellenkezője lenne. Fogyni tehát úgy kell, hogy az ember keveset eszik, és azt is lassan, mert ha túl gyorsan dobálja be a szájába a kandírozott tokaszalonnát, akkor a tömeg megint csak feleslegesen nő.
Sőt a legjobb ha az ember fényevő lesz, hisz a fénynek nincs tömege (van helyette kettős természete, miszerint hullám und részecske egyben, ráadásul cukormenetes), azaz nem hizlal, de felgerjeszti bennünk a D-vitamint,ami egyébként finom, csak sütés (napsütés) előtt blansírozni kell, és nem szabad megborsozni.
A nagy tömegek ráadásul (Einstein meglátása szerint), meggörbítik maguk körül a téridőt, ami viszont politikailag hasznos információ. Mert a hatalom természete mindenkor olyan, hogy szereti görbíteni maga körül a valóságot (szerintem a téridő az a valóság, csak fizikusul), nem véletlenül van annyi túlsúlyos, pontosabban túltömeges diktátor a világban és a történelemben, Rákosi pajtástól Kim Dzsong Un-ig, dagadtan nyilván könnyebb görbíteni. (Húsz éve még senki sem gondolta volna, hogy a pártvezér és kancellár is odagörbít magának Felcsútra egy stadion meg egy kisvasutat, amolyan traktoros-diznilend jelleggel.)
Ámde. Szerencsére még a diktátorok sem bírnak abszolút hatalommal, mivel intézkedésik is maximum fénysebességgel terjednek. Azaz mire a numerus clausus vagy a rezsicsökkentés elér például a TYC 8998-760-1 csillagig, illetve annak két beazonosított bolygójáig, már csak néhány történész foglalkozik majd velük. Mert a TYC 8998-760-1 nagyjából 300 fényévre van, szóval arrafelé még vagy 290 évig piaci áron megy majd el a gáz meg a villany, és a kis zöld gyerekek nem fognak éhes makként a rezsidisznóval álmodni.
Megnyugtató a gondolat, hogy itteni és aktuális problémáink, már kisebb kozmikus méretekben sem számítanak többet, mint lepkefing a tornádóban. (Bár a pillangó-hatástól azért lehet még tartani...)
Az amerikai filmeknél valahogy mindig fontos szempont a költség-bevétel arány, ezt a hollywoodi mércét még a független filmeknél is elő szokták hozni, a magukat filmkritikusnak gondló pénzügyi elemzők.
És igazából nem is teljesen indokolatlanul, mostanában egyre nyilvánvalóbb az összefüggés egy film költségvetése és minősége között. Tömören fogalmazva: minél drágább egy film, jellemzően annál szarabb. A százmillió dollárokban mért daraboknál a producerek és a rendezők nem bírnak ellenállni a látványpornónak, grandiózus jelenetek hat dimenzióban, CGI minden mennyiségben, csak közben elfelejtenek rendes történetet összerakni, használható dramaturgiával. Hisz a nézők többsége is a látványra megy, a filmiparosoknak meg arccal a bevétel felé kell forgatniuk, szóval minél több pénzt tolnak egy produkcióba, annál kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy ne tutira menjenek.
És persze a castingnál sem az úgynevezett „színészeket“ keresik elsősorban, hanem azokat a láthatósági celebeket, akikkel el lehet adni a cuccot, ha egyébként jó színészek, az külön mázli, de nem szükséges feltétel. (Az megvan, hogy jelenleg a legjobban kereső hollywoodi fickó Dwayne Johnson, aki pont annyira színész, mint én űrhajós? Vagyis legfeljebb álmában.)
Ellenben deviszont, minél olcsóbban jön ki egy film, minél több haver dolgozik be szívességből, vagy minimálbérért, annál nagyobb a szabadságfoka az egész alkotói folyamatnak. Ami persze önmagában nem garantálja a magas művészi színvonalat (ez milyen kellemesen naftalinszagú kifejezés már), de nem is akadálya, miközben például a futószalagon gyártott Marvel-mocskok esetében mindent esztétikai megfontolást felülír az üzleti terv, meg a franchise-hoz kapcsolódó jogi körülbástyázás. Egy szuperhősös szuperszarban ne mondanivaló legyen, hanem minél több olyan karakter, akik jól passzolnak a HappyMeal-menühöz, és megépíthetők Legóból.
mafab.hu
És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy podcast nyomán belebotlottam egy 2004-es filmbe, a Primer (magyarul: Találmány - éljen a fordító, kenyéren és vízen) címűbe, ami nem egyszerűen kis költségvetésű, azaz low budget, hanem gyakorlatilag no budget, mert összesen 7000 dollárból készült. Nem hetvenmillióvól, nem is hétmillióból, de még a nevetséges 700 ezernek is csak az egy százalékából.
Mondjuk olyan is, de nem negatív értelemben, mert ez az időutazós kamaradarab remek agytorna, első nézésre nekem sem áll össze , hogy ki kicsoda a melyik idővonalról.
Látvány az nincs, logikai feladványok inkább, és így is összeáll az egyik legjobb sci-fi, amit mostanában láttam. E tekintetben analóg Az őslakó (The Man from Earth) című örökbecsűvel, ahol pár ember egy szobában beszélget szűk másfél órát, és mégis esszenciális science fiction lesz belőle.
A sztoriról nincs mit írni, mert a minimális érthetőséghez is el kellene mesélni az egészet, részletekbe menően, és akkor már egyszerűbb rászánni azt a 77 percet, amit a hétezer dolcsiból összehoztak. Jól.
Úgyhogy megyek a konyhába időgépet építeni, és ha nem jön össze, még mindig főzhetek levest.
A gáztűzhelyem színére nézve fehér (mentalitását tekintve meg kiszámíthatatlan), ami jó, mert minden kosz azonnal meglátszik rajta, így állandó törölgetnivalót ad, nehogy unatkozzak, nagy magányomban. Viszont a konyha meg alapbeállításon sötét, oda nem süt be a nap, meg az ablak előtt egy akkora fák van (izé, két fa, de a lombozatuk egységes egészet alkot), hogy borúsabb napokon délben is villanyt kell gyújtani.
Így aztán nem mindig látok eleget, hogy rendesen letakarítsam a tűzhelyet, viszont néha percekig súrolok valami sötét foltot, ami később árnyéknak bizonyul. (Megvan még valakinek az Isten hozta, őrnagy úr! című mozgókép? Meg a jelenet, amikor az őrnagy átugrik egy ároknak nézett árnyékot, Tóth uram meg némi hezitálás után szintén, mert nem akarja feleslegesen felhúzni az amúgy is labilis idegrendszerű főtisztet.) Cserébe persze hagyom a fenébe a koszfoltok egy részét is, mondván, hogy de az meg árnyék.
Az előszobában található, késő Kádár-kori linóleum meg eleve, mondhatni anyagában koszmintás, így aztán felmosáskor néha elcsodálkozom, hogy a minta egy része domesztoszos vízzel átrendezhető. Ha viszont nem mosok fel, az sem látszik rajta, vagyis nem kell magyarázkodni, ha valaki jön hozzám. Mondjuk nem jön senki, az elmúlt bő egy évben anyámékon és egy darab vízvezeték-szerelőn kívül senki nem járt itt, és az említettek is összesen talán négy alkalommal.Vagyis átlagosan úgy háromhavonta bukkan fel valaki, azaz magamnak takarítok, és ha az én elvárásaimnak megfelel a tisztasági szint és a rendezettség fok, akkor ott meg is állok. Addig meg folyamatosan egyensúlyozok a kényszeres rendrakás/ törölgetés meg a lustaságvezérelt tespedés között, elfogadható eredménnyel.
És persze az árnyékok törölgetése metaforának sem utolsó, az egyénnél ezt hívjuk önáltatásnak, de makroszinten, társadalmi léptékben ez már maga a politika. A hatalom emberei lendületesen törölgetik az árnyakat, mert azzal nem lehet mellényúlni: bármeddig el lehet hitetni általa, hogy a népért serénykednek, de ha megunják, csak felkapcsolják a villanyt, és voilà, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel legyél elégedett, különben kapsz a pofádra. A koszfoltok meg csupán árnyékok, belevették az alapkotmánytörvénybe is, aki mást mond az meg soros, bevándorláspárti és oltásellenes halálkampány.
Hogy mi a kosz, mi az árnyék, és mi az absztrakt minta, azt ők mondják meg, miképpen a lakásomban meg én, bár annyi különbség azért van, hogy én a szomszédnak nem karom előírni, hogy egy korai Jackson Pollock festményt lásson ott, ahová csak kifröccsent a csirkepörkölt szaftja.
JP a 'Convergence' című képe előtt, 1952-ben (pinterest.it)
Vagyis A világ neked készült. Ha már eszembe jutott a ska-punk, mint az egyik kedvencem, gyorsan keresnem kellett valamit a műfajból, és hát az ilyesmiért érdemes Oroszország felé nézelődni, mert ők valahogy különösen lendületesen művelik. Nem a füvesen belazult, hanem a vodkába pácolt sírva-vigadós módon, azaz remekül keveredik benne a beleszarós mindenmindegy-hangulat, meg a forradalmi lendület.
A Distemper együttesnek meg már a neve is vonzó, hisz magyarul Szopornyica, ami ugye egy leginkább cseppfertőzéssel terjedő, vírusos kutyabetegség (de rókákat is ritkít), és mint ilyen manapság nagyon aktuális, bár emberre veszélytelen.
A moszkvai zenekar eredeti felállása egyébként még 1989-ben kezdte a kulturális bomlasztást, vagyis akkor, amikor még állt (bár már rogyadozott) a nagy Szovjetunió, és még mindig megvannak. Bár ez nem csoda, az oroszoknak azóta sem sikerült egy olyan világot összerakniuk, ahol ne lenne indokolt a punk bármely formája, mint attitűd és általános életérzés.
Tegnap volt a költészet világnapja, ami nem nagy eset, gyakorlatilag mindennap van valaminek a világnapja, a kertészkedő vakondoktól a hosszú láncú szénhidrátokig, ma például a víz világnapja van. De az utóbbi nem igazán érdekel, elvégre a víz egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, vagyis legalább annyira unalmas mint a Pitagorasz-tétel, meg hát legalább annyira hasznos is.
De engem a hasznosság mélyen nem érdekel, magam is haszontalan vagyok, és mivel a költészet is totál haszontalan, az valamennyire azért izgat, már csak a családi hasonlóság okán is. Bár gyanús, hogy a verset írni jobb, mint olvasni, és olvasni még mindig jobb mint szavalni.
A versekben az az izgalmas, hogy lényegében feleslegesek, nem lehet megenni őket, elcserélni egy jó vacsorára csak régebben lehetett, nem lesz tőlük jobb a világ, de mindig akadnak furcsa alakok, aki számára miattuk lesz valamivel elviselhetőbb.
Az ilyesmit régebben szépérzéknek és/vagy kifinomultságnak hívták, de ma már annyira poszt-posztmodern minden, hogy szép az, ami csak másoknak tetszik, de a ronda az új érdekes, a mai kínos a holnapi menő, és klasszikus az, amiből dolgozatot kell írni. Ebben meta-relativizmusban pont azért érdekes a költészet mert nem érdekes, ha az ember már nem iskolás, nem muszáj vele foglalkozni, ezért aztán nyugodtan lehet.
Miközben persze nem szeretem a verseket, a prózát szeretem (valamint Turner festészetét, a ska-punkot, a koránkelést meg a narancslekvárt), a költészettel meg nagyjából mindig úgy voltam, mint mondjuk az operával. Azaz elismerem, hogy vannak, akiknek tetszik, meg szeretik, meg mond nekik valami fontosat a világról, meg a világban róluk, de engem ezek elkerülnek. Jobbára.
Mert ha megkérdezik, ki a kedvenc költőm, gondolkodás nélkül rávágom, hogy Radnóti, a nemzetközi mezőnyből meg Dylan Thomas, sőt kedvenc operám is van (Mozart: Don Giovanni), de az irodalomban mégis inkább a nagyívű regényeket szeretem, a komolyzenében meg az instrumentálisat. Tegnap is olvastam Anthony Burgesst, hallgattam Sosztakovicsot, és ma belehallgatok Bachtól a Goldberg-variációkba, hogy aztán a barokkos csembaló-prüntyögést lefojtsam valami rendes grindcore/death metal szőnyegbombázással.
De verset tegnap sem olvastam, ma viszont már ittam vizet, úgyhogy annak a világnapja már kipipálva (pedig még fürödni is fogok, ünnepélyesen persze), de visszamenőleges hatállyal azért ideszúrok egy magas emberi és szakmai színvonalat képviselő költeményt, egy sokak által jelentősnek mondott költőtől:
Kosztolányi Dezső: Kis bordélyház
Picike kéjnők, ti, kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Korcs angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézébe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim, ti gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.
- - o - -
JWM Turner: Rabszolga-kereskedők a tengerbe dobják a halott és haldokló rabszolgákat (1840)
Teljesen Alkalmatlan Vagyok, hogy élvezzem a jobb időt, pláne ha az időjáráson kívül minden ugyanúgy szar.
Pedig kétségtelenül itt a tavasz, kisütött a járvány, terjedőben a Nap. A költöző madarak sikeresen átjutottak a határzáron, oltási igazolványokból raknak fészket a lámpavason, a fák ágain operatívan csiripelnek a poloskák, és a közeli parkban ízlésesen elrendezett szemetet túrnak szét lelkes mókusok. (Vöröses mókusok, nyilván mert ma van a Tanácsköztársaság nevű vörösterror kikiáltásnak évfordulós dicsősége. Érdekes, hogy a brit mókusok meg jobbára szürkék, nyilván az éghajlat miatt, meg mert ott nem próbálkoztak kommunizmussal, bár Marx nagyjából Londonban írta A tőkét.)
Igazán verőfényes őszi reggel köszöntött ránk így márciusban, hajnalban még talajmenti fagyot hord a szél, de a teszkó mögött akciósan már plusz három fok is lehet.
A környékbeli fák még nem zöldülnek, kopaszok, de nem rasszista értelemben. Biztos hiányolják a megszokott mennyiségű szén-monoxidot és kén-dioxidot, de az aranyeső cserébe nagyon előresietett, máris sárgul, persze lehet, hogy simán csak irigy. Hogy a fák még téli álmot alhatnak, neki meg virágba kell borulnia, ami a vegetációs szezon legmelósabb része.
Közeleg a húsvét is, aminek már a neve is megtévesztő, hisz pont olyankor nem vesz senki húst, ha már minden zárva van. Enni mondjuk esznek, de az nem veszés, meg nem is vétek, szóval az ünnep neve úgy hülyeség, ahogy van.
Házinyulak stresszelnek szerte a városban, mert mindig jön egy újabb óvodás generáció, aki ilyenkor elvárná tőlük, hogy tojjanak, és ha tojnak, akkor meg nem tetszik nekik, amit. De ez van, tojást nem tudnak, festeni se, az elkeseredettebbek ilyenkor arra gondolnak, hogy még az is jobb lenne, ha egy kozmetikai cég laborjában kellene rúzst meg szájfényt enniük, csak hogy látsszon rajtuk a hatása.
De egyeseknek még születésnapja is van, például a Mateusznak (valami exfocista ő, a Lótár, angolul Horsebarn), no meg Gary Oldman-nek. Utóbbit legalább ismerem, pontosabban filmjei nagy részét (mert Batman-izéket nézzen az, akinek két anyja van), a pasi Oszkár- és Mindenféle díjas, megérdemelten, akkora átváltozóművész, hogy a fal adja a másikat.
Volt ő már Churchill, de Sid Vicious is, Drakula, Lee Harvey Oswald, Elvis és Pilátus, meg valami alprotagonista a Harry Potterben, de én azt is elvszerű következetességgel kerülöm, mert elég régen elmúltam már tizenhárom éves.
Ja, és utálom fantasyt, a magyarnóta/ mulatós/ operett Bermuda-háromszög és a napi szappanoperák mellett az általam leginkább gyűlölt popkulturális műfaj. Tavasszal is, hiába üvöltöznek a madarak az ablakom alatt, csiripelést színlelve, rosszul.
Nos, megtekintettem a Vérturistákat (eredetiben: Sightseers, mondjuk városnézők, nézelődők), igazából jobb, mint az előzőekben tárgyalt (és ehhez képest négy évvel későbbi) nemíromleacímét, de tematikusan hasonló, azaz alsó-középosztálybeli ámokfutás gyilkosságokkal, ezúttal a kempingezés ürügyén, a vidéki tájon át, valahol Yorkshire-ben. A Prevenge, igazából ennek a filmnek egy megtekert utánlövése, utózmánya vagy mije, csak én fordított sorrendben láttam e kettőt.
A főszereplő Tina, a harmincas csaj, aki épp lábon hordja ki középsúlyos kapuzárási pánikját, de képbe kerül egy kissé fura pasi, aki azért hátha az igazi. És ha elég ragaszkodó, no meg jól kúr, akkor csak kisebb hullámvölgyet okoz, hogy amúgy egy elmebeteg sorozatgyilkos. Az fajta aki zárás után megvárja a pincért a hátsó bejáratnál, és halálra szurkálja, mert a vacsoránál elfelejtett halkést hozni a csajának. Mondván, hogy ebből majd tanul a kis geci. Vagyis nem dühöngő őrült, csak egy alapbeállításon mizantróp pszichopata, aki számára teljesen logikus torokátvágással büntetni a nem szimpatikus mellékszereplőket.
A csaj meg sajátos módon dolgozza fel a helyzetet, miszerint maga is beszáll a belezős buliba, bár a pasi szerint nincs rendszer abban, ahogy például szándékosan üt el egy útszéli kocogót. Ezen kicsit veszekednek, de utána annál orbitálisabbat dugnak a padlón, and so on...
A történet ciklikus, a vérturisták egy vérkempingben basszák fel az idegeiket, egy véres kerekű lakókocsiban (addigra már halálra gázoltak vele egy megrögzött szemetelőt), az erdőszélen, ahol nyilván vérmókusok laknak, ha csak le nem mészárolták már egymást addigra. Veszekedés, ölés, baszás háromszögében zajlik köztük a párkapcsolati dinamika, melyben a katartikus egymás nyakába boruláshoz mindháromra szükség van, de nem mindig ugyanabban a sorrendben.
Ellopnak egy határozottan nem vérkutyát, a csaj eredeti házikedvence helyett (aki sikeresen belevetődött egy pár kötőtűbe), és lendületesen gyilkolnak le bárkit, aki egy kicsit is normálisabb, tudatosabb vagy gazdagabb náluk, esetleg simán csak nem a napszaknak megfelelően köszön.
cultmetaflix.wordpress.com
Ők a brit vidéki Mickey és Mallory Knox (a Született gyilkosokból, ha valakinek nem lenne meg), csak ők nem lesznek médiasztárok, meg talán mások a motivációik. Chris, a pasi alapvetően rendszeretetből öl, azaz van a fejében valami szubjektíve mindenekfeletti rendje a világnak, és szó szerint lenyeseget mindenkit, aki ebbe nem passzol bele. Tina ellenben kreatív hobbiként talál rá a gyilkolás örömére (itt kellene bevágni a Kreator-től a Pleasure To Kill-t), ő ok nélkül öl, ahogy egy igazi művész, pusztán az alkotás öröméért.
De mivel a csávó egy idő után nem illik bele saját rendszerébe se (pár nap alatt több embert öl meg, mint a megelőző fél évben, ami szerinte nem jó - nem az ölés, a mennyiség eloszlása), a végén csak levetődik valami magas helyről, de a csaj nem, hisz ő még csak most kezd belejönni., bár azt már nem látjuk, merre vezet tovább az útja.
A turistás-sorozatgyilkosos tematika meglehetősen jól működik, igazán fekete a film humora, de annyira, hogy sokszor észre sem vesszük. A kifinomult ízlésűek ezt angol humornak hívják, és lehet, hogy tényleg az, mert például a Született gyilkosokban sokkal harsányabbak a poénok, azokon anno röhögött a fél mozi. Na itt ilyen nincs, de ez egész sztorit mégis átlengi az érzés, hogy ezt azért nem kell teljesen komolyan venni, az útszéli bokrok között ott bujkálnak a bazi nagy idézőjelek.
Miattuk lesz szórakoztató a film, no meg jók a főszereplők, azaz Alice Lowe és Steve Oram, akik nagyjából a forgatókönyv elkövetői is egyben. Plusz az egyik producer Edgar Wright volt, aki rendezőként a Haláli hullák hajnalát, a Hot Fuzz-t (ennek se írom le a magyar címét), meg a Világvégét (azaz híres Cornetto-trilógiát) rendezte, szóval már csak ezért is megnéztem, mert ő azért garantál valami jóságot. És tényleg.
A Prevenge című, mondjuk hogy fekete komédia rövid cselekményleírása igazából érdekesebb, mint a film szűk másfél órája, mert a cselekmény tényleg annyi, amennyi a pár mondatos ismertetőkbe is belefér, egészen a végkifejletig, addig is viszont élvezhetjük a tényleg telitalálat atmoszféráját.
Van egy késő harmincas özvegy, Ruth, akinek a férje nemrég meghalt egy hegymászó-balesetben, aki terhes, nem kicsit elveszett, és akinek nyilván valami komolyabb pszichiáteri segítségre lenne szüksége, meg mellé tablettákra. Sok-sok tablettára.
Mert az aktuális magzat, egyben leendő lánygyermek (Ruth szilárd véleménye szerint) méhen belüli pszichopátiában szenved, azaz belülről utasítja anyját, hogy ölje meg azokat, akik férje halálát okozták, gondatlanságból főleg. És a nőben igazából fel sem merül, hogy hangok nem a méhéből jönnek a fejében szólni, hanem a tarumatizált központi idegrendszere adta fel végre a normalitás illúzióját, és széteső személyisége tudattalanabb része baszkurálja a felettes énjét. Olyan tömör, zen-életbölcsességeket mond nyávogós kislányhangon, hogy a természet geci, a város meg egy kibaszott állatkert, már amikor nem azt mantrázza, hogy anyu, nyírd ki az a fickót.
De ezek a hangok mindig is csak a fejében szólnak, ennek megfelelően a film vége felé a kórházban az orvosok egy teljesen korrekt, normálisan átlagos csecsemőt császármetszenek a világra, ami egyrészt megnyugtató, másrészt meg közvetlen bizonyítéka annak, hogy tényleg elment az esze.
De addig is átvágott torkok, levágott herék, aggódó védőnők, egy szó szerint vérbe fojtott állásinterjú és egyéb nyalánkságok sorozatán át vezet az út, csak hogy Ruthnak is legyen bőven megbűnhődni valója a végére. Nagy meglepetések nincsenek, tudjuk hogy főszereplőnk ölni fog, mert ölni kell, némi változatosságot az áldozatok személye, és az elkövetés módja jelent csak.
puliwood.hu
A film hangulata viszont valóban erős, Ruth, mint egy rendes sorozatgyilkos, képes mindenkinek más és más arcát mutatni, az egyik különösen tohonya vágóállat még azt is csak túl későn szúrja ki, hogy terhes. (Addig azt hiszi, hogy kissé kövér, de az neki pont bejön...)
Viszont a magyar címadás megbocsáthatatlan. A prevenge ugye két szó összevonása (gondolom), miszerint pregnancy, azaz terhesség, és revenge, vagyis bosszú. Szóval a fent látható címötletem szerintem korrekt lett volna, ráadásul kellemesen kétértelmű, hisz a nőszemély nem azért öl mert élvezi, hanem mert muszáj neki. De valami ütni való marha azt bírta magyar címnek adni, hogy (nagy levegő) Méhbosszú. Brrr... ez nem a Gyilkos méhek 2. vagy valami hasonló értelemmel teli, nagyívű műalkotás, baszki. Én is csak azért töltöttem le, mert az illetékes megosztó oldalon csak az angol cím szerepelt, ha a hazaiba futok bele, gondolkodás nélkül kattintok tovább. Jó, sokat nem veszítettem volna, de akkor is.
A lenemíromamagyarcímét írója, rendezője és főszereplője Alice Lowe, közepesnél kicsit kevésbé ismert brit, főleg komikus, kis híján multitalentum. Amikor a film készült (2017 februárjában mutatták be amúgy) épp tényleg terhes volt, és hát ezt a sajátos módját választotta a helyzet feldolgozásának. Ami nyilván furcsa, mert ha nem téved az internet, a filmben is feltűnő, akkor tíznapos lánya már második gyereke, persze lehet hogy az első terhessége alatt még nem tudott pénzt szerezni egy saját filmre, pedig addigra már háromszor is látta a Rosemary gyermekét.
(És mellékszál, de Ms. Lowe engem elég sokszor emlékeztetett egy barátra, aki ráadásul szintén 77-es évjárat, van két gyereke, de remélem a terhességei alatt ő nem hallott ilyen hangokat, vagy ha mégis, nem ilyeneket súgtak neki.)
Most pedig megyek és megtekintem a Vérturisták című mozgóképes műegészet is, ami egy korábbi darab, 2012-ből. Annak szintén Alice Lowe az egyik főszereplője, és társ-forgatókönyvírója. A hírek szerint abban is gyilkol, de nem egyedül, és állítólag egyszer az is nézhető, de inkább csak éhgyomorra.
Mostanában egyre nagyobb kihívás, hogy mit ebédeljek, mert ahhoz jobbára főznöm kell, legalább is ha már kiettem a fagyasztóból a készételeket. Főzni meg nem lehet egy személyre, tényleg megpróbáltam, de egyértelműen képtelenség mondjuk egy tányér levest készíteni, így aztán három napig eszem ugyanazt, miközben a harmadik nap már nyilván unom, mint a vízállás-jelentésben a hajóvonták találkozását.
Plusz ahogy fogynak a hozzávalók, egyre célszerűbb ételeket főzök, mint sós zabkása erős paprikával, vagy margarinos melegszendvics paradicsommal, de majonéz nélkül, mert az utolsó két ujjnyival már spórolok.
Még jó, hogy kreatív vagyok, plusz nem az a kifejezett húsevő, úgyhogy még egyszer sem kellett megszegnem a kijárási tilalmat és utazási eltanácsolást, gázolt borzot keresve az egzotikus Járda-szigeteken. Pedig a gázolt borz igaz ínyencség lehet, csak tudni kell elkészíteni. Annyi a trükk, hogy meg kell nyúzni és a főzés előtt ki belőle verni a szart, aztán már csak hat-hét óra főzés, és finom omlós lesz a teteme, melyet tálalhatunk spagettivel, vagy tányéron. Tényleg csak annyi a gond vele, hogy mivel éjszakai ragadozó, nappal nehezen üti el a legfigyelmetlenebb sofőr is, ezért éjfél után lehet csak begyűjteni a hulláját, ami reggelre viszont használhatatlan lenne, tekintettel a sűrű hajnali buszmenetrendre.
kecskefeszek.net
Kenyér azért mindig van itthon, a fagyasztóba szeletelve, ahonnan mindig csak annyit veszek elő, amennyit épp ennék, ami jó módszer, de ritkán találom el, mennyit is ennék. Még szerencse, hogy kenyérpirítónak van kiolvasztó fokozata is, csak néha elgurul.
Levest meg bármiből lehet főzni,, aminek szimpatikus a kinézete és nem cipő. pontosabban a cipőből is lehet, csak az nem finom, a fűzőket például nem lehet elég sokáig főzni, hogy jól menjen hozzá a bolognai szójamájkrém. De például a múltkor a csilis pennébe belefőztem egy gumiszalagot is, és már a felét megettem, mire tényleg elhittem, hogy ez nem egyszerűen al dente.
Desszertben viszont változatlanul jó vagyok, még mindig virtuóz módon készítek el bármit, ami zacskós csokipuding, plusz tudok tejeskávét is főzni, bár a tejet nem én csinálom hozzá, de én öntöm bele, sőt a saját tulajdon kanalammal keverem meg. Amivel ráadásul gyümölcsös joghurtot is tudok enni, pont mint egy igazi profi!
Azt írja az újság, hogy 13 éven aluliaknak fejleszt Instagramot a Facebook. Végre! Komolyan mondom megkönnyebbültem, hisz annyi a gond, a baj és a fájdalom a világban, a saját életemben sem tudok semmiről, aminek őszintén örülhetnék, ám most végre megoldódni látszik az emberiség egyik legsúlyosabb problémája. De annyira, hogy még én is egy hajszálnyival optimistábban szenesítem el a reggeli pirítósomat, mert ha külön instája lesz a tizenkét éveseknek, akkor megállítható a klímaváltozás, legyőzhető a világjárvány, felszámolhatók a durva társadalmi egyenlőtlenségek, és leváltható a felcsúti ramszesz.
És várom a háziállatoknak fejlesztett randi-appot, a skizofrénekre optimalizált önközösségi Moebius-hálózatot, no meg a PornHub is kezdhetne valamit az alsósokkal, már csak brandépítés miatt is.
Jó, nyilván a kiskamaszoktól sem várható el, hogy füstjelekkel kommunikáljanak, de már a járvány előtti (jut eszembe: prepandemikus - ez milyen szakszerűen hangzik!) időben is egyre többen, egyre fiatalabban tolták át életük egyre nagyobb részét a virtualitás felhőjébe. Úgyhogy talán nem is az a fő kérdés, hogy milyen felületeket használnak, inkább az hogy mennyit. Még az se olyan nagy rejtvény, hogy de mire, mert persze most nagyon divatos téma a bullying (a főleg kortárscsoporton belüli, megalázás-alapú zaklatás) de ez sem valami online ránk szabadult rémség, valószínűleg már az ókori görögök is...
Mikor én voltam tizenkét éves, a nyolcvanas években, nálunk is volt tápláléklánc az iskolában, az erős, agresszív és ettől menő fiúk terrorizálták a kicsiket és gyengéket, ebből csak úgy lehetett kimaradni, ha az ember szimplán középszerű volt. Azaz zaklatónak nem elég erős, de legalább motiválatlan, áldozatnak meg túl nagy falat, így ezek a történetek elmentek mellette. Mellettem is, nem csesztettek, nem csesztettem, az elnyomottak bírták, hogy velem lehet beszélgetni, a az egresszív alfahímek meg azt, hogy van kétkazettás magnóm (!), és nem félek használni. (Az A Kind Of Magic című aktuális Queen albumot, meg az első Metallicát, az időtájt ipari mennyiségben másoltam 60 perces, akciós Philips kazettákra.
Vagyis. Ha az U13-as, leendő neurotikusokat féltik a csúnya, csúnya internettől, akkor a külön insta annyit ér mint halottnak a csók, adhatnak a szarnak egy pofont, de attól még nem lesz belőle franciakrémes. Darknet, fake news, pornó, influenszerek, K-pop, zabálás, bebaszás, erőszak, konteók, csalás, lenyúlás,tiktoktindervaccaptamblerlinkedin, annyira sokágú az egésznek csak a közösségi-média szelete is, hogy értelmetlenség irtani a tartalmat és/vagy a hozzáférést, ez nem parlagfű, hogy lekaszáljuk és akkor majd nem fogunk könnyek között tüsszögni.
Ezekkel a valóság-szeletekkel meg kell tanulni együtt élni, immunitást szerezni, hogy nyugodtan átvághassunk egy vadvirágos mezőn, egész a faluszéli boltig, ahol csak azt vesszük meg, amit tényleg szeretnénk, hogy aztán majd az akciós öblítőtől vagy sóletkonzervtől kapjunk allergiás rohamot. Mert mindenre úgysem lehetünk immunisak, de allergiásak sem, ki kell tapogatni a határokat, és nem akkor összeesni a szmogtól, mikor újdonsült középiskolásként először megyünk be a városba.
(Jó, egy kicsit túltoltam ezt a metaforát, de talán érthető, még akkor is, ha életemben nem éltem falun, csak annyiban, amennyiben egy lakótelep maga is egy elidegenedett falu, legalább sok a paraszt benne, nem agrárius értelemben persze.)
Szóval felesleges gyerekeknek fejlesztgetni külön közösségi alkalmazásokat, mert akkor majd azon küldik el egymást a picsába, ha mondjuk egyiküknek nem tetszett ahogy aznap a másik ránézett a menzán. A tartalom ugyanis csak mérsékelten platformfüggő. és nincs az az algoritmus, ami ki tudná szűrni a durva beszólásokat, hisz a célcsoport, ha kell, pár naponta alkot magának új szlenget. Ha nem hívhatják egymást köcsög seggfejnek, akkor majd például lánctalpas hódfaroknak fogják, amivel pont akkorát rúgnak a célszemélybe, mintha szarevő csótánynak titulálnák, szubkulturális nyelvi kód kérdése az egész.
De éjfél után pszichologizálva amatőrnyelvészkedni biztos nem ér, bár ezzel egyelőre csak a saját idegrendszeremet zaklatom, azt meg nekem szabad. A mocskos szemétládáját...
