Nikecoin

Most kezdem elveszíteni a maradék neuronjaimat is, tényleg le kéne állni a túlzott médiafogyasztással. Mert mikor szembe jön egy hír, hogy az egyik túlárazott sportcuccokat gyártó multihiéna (konkrétan a Nájki), virtuális cipőket dobott piacra, akkor tényleg idekívánkozik ifjúkorom egyik, jobbára lapos graffiti-bölcsességeket tartalmazó könyvének címe: Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!

A virtuális cuccokon persze már nem kell kiakadni, illetve nem most, sok hülye van szerte a világban, akik mindenféle ostoba, online fantasy szerepjátékhoz konkrét dollárokért vesznek virtuális kardot, varázspálcát, csodapáncélt, de amíg ez relatív aprópénz addig mindegy is. Elvégre az sem sokkal materiálisabb, mikor az ember Netflix előfizetést vesz, vagy akár egy játékot (bár régebben legalább volt a polcon egy cédé/dévédé, a tokjában volt egy rendesen kinyomtatott kézikönyv, de tudom, öregszem), szóval a virtuális árukkal nincs semmi gond. Azok igazából szolgáltatások, amikkel lehet csinálni valamit.

A Nájki azonban cipőket árul íly módon, amik semmire nem jók, azon kívül hogy lehet dekorálni őket, meg nézegetni a kijelzőn. Hordani nyilván nem lehet, de még csak nem is egy virtuális modell, amit egy 3D-nyomtatóval realizálni lehetne, a játékbeli avatárokra sem lehet ráadni, annyit mondanak róla, hogy hát gyűjthető. És ami a legsúlyosabb: pár ezer dollártól indulnak az árak, amik aztán felmehetnek pár tízezerig is, sőt karcolhatják a százezret, gondolom mikor a „gyűjtők" egymás közt adják veszik a biteket, amik cipő. Ez aztán a biznisz bazmeg, rohadt sok pénzért nem adni semmit, gondolom ez lesz a cég bitcoinja, avagy tulipánhagyymája. (Az 1630-as években az akkori Németalföldön, egy kissé megmagyarázhatatlan divathullám kapta fel a tulipánt, hogy az árak hamarost az égig érjenek. De tényleg, komplett vagyonokat adtak egy-egy adag ritkább hagymáért, árverések és tulipántőzsdék voltak mindenfelé, míg pár év után el nem múlt a mánia, és az időben nem kiszálló virágspekulánsok hatalmasat buktak, sokan egészen az adósok börtönéig.)

Szóval biztos én vagyok a boomer, de valóban nem értem azt, ha valaki virtuális kütyüket gyűjt, ennyiért. Ha üzletelni akar vele, abban még lehet valami, de ugye a tulipánok...

Én, mint afféle lakótelepi őskövület persze bélyeget, ámde:

- A bélyeg az mégis csak egy tárgy, némelyik igazán elképesztő, apró műalkotás.

- A bélyeg piaca, ha valaki spekulálni akar vele, stabil, nem egy pár évet megélő divathullám hozadéka. (Mond valakinek valamit még az, hogy tamagocsi?)

- A bélyeggyűjtés nem olyan rém drága. Az én gyűjteményemért - bár darabszámra jelentős, igen látványos, és a polcon is jól mutat - nemigen adna senki használható összeget, hisz sosem volt pénzem igazi ritkaságokra. Különlegességeim vannak számosan, de azok nem ritkák, szóval ha el is tudnék adni a fölös példányokból, nem biztos hogy egy-egy tranzakciónál behoznák a postaköltséget, pláne külföldre. Nyilván értékesebb egy csokipapír-gyűjteménynél, de ilyen bárkinek lehet, és annyit is ér. Keveset. Persze nekem fontos.

De például egy ötezer dolláros virtuális nájkizé, az egy mostanában jellemző 360-as árfolyamon számolva egymillió-nyolcszázezer HUF. Az szerintem sok, és talán nem csak szerintem. A Nájkinál például 300 euró körül kaphatók egyedi, rém ronda és undorítóan giccsesre dizájnolt sportpaták, gyűjteni azokat is lehet, de az utcán hordni is, már ha maradt hozzá elég bőr, a boldog tulajdonos szétplasztikázott képén. (Kurvásak, na.)

Nagy az isten állatkertje?

Ez az izé csak 107 ezer (OMG), 

és vészhelyzet esetén még fel is lehet venni. (sneakergallery.hu)

Who the Fuck Is Brüsszel?

„Brüsszel politikai bosszút akar állni a Fidesz elsöprő győzelméért“

(ismeretlen szerző kései zsengéje, többfelé a buborékban)

Hát de tényleg, milyen már ez a Brüsszel? Ez ennyire nem bírja megemészteni, hogy a győzelem az elsöprő, a fidesz a bosszú, és a hidegen tálalva a jó? Magának akarja a bosszút is a barom, politikailag. És azt így most hogy?

Szerintem meg kéne utánanézni, ki is ez a Brüsszel, hol lakik, hány éves, mit dolgozik, aztán odamenni kicsit elbeszélgetni vele. Nem sokan, húsz-huszonöten, szerintem nagyon verni se kell majd (beszariak az ilyenek mind), elég lesz a ráutaló magatartás főleg. Ahogy a százados szokta mondani a kihallgatáskor.

Mert a Magyar Enbereknek kurvára elege van már ebből a Brüsszelből, ez tuti valami keresztapa, de neki még keresztneve sincs. Sőt a száma is titkos, tudom, mert megnéztem a telefonkönyvben, de sehol egy Brüsszel József, vagy Brüsszel Attila, sőt semmilyen Brüsszel, még nő sem! Bujkál a mocsok, bujkál! De mi Hazafiak majd megtaláljuk, és akkor lesz olyan izé... nemulass. Majd mi mulatunk!

Hallottam amúgy, hogy a Géza mondta a Ferinek, hogy olvasta valahol, hogy a Soros van a háttérben ennek is megint. De hát mindig ő, múltkor is emelte a parizer árát az a vén geci. Mondjuk nem is értem, miért pofázik belénk folyton, maradhatott volna a filmiparban, például tök ijesztő Palpatin Császár volt a Star Vorsban. De ez politikázni akar folyton, hát minket csak ne politikázzon!

Amúgy is tök öreg már, arra a kis időre nem lehetne elküldeni valami lakott szigetre, amik nem mi vagyunk? Baszogassa őket. Azokat. Ott.

A taplóság is Pradát visel

Randa napos egy szombat délelőtt van, belőlem meg kitört a nem túl mélyre temetett ízlésrendőr, mikor kidobott elém a jutyúb egy nem túl régi felvételt. A cím szerint az idei Grammy-gálán készült, ahol  fellépet a Slayer is. Ami egyébként nagyon helyes, korszakos művészek ők, már ha valaki szereti, hogy az épp hallgatott zene letépi a fejét. Én például szeretem, már tinédzser korom óta.

Szóval jött a Slayer. Tom Araya, a frontember még mindig úgy néz ki, mintha a pokolban is lenne egy különbejáratú mikulás, Kerry King meg változatlanul egy alvilági démon, valami közel-keleti mitológiából. A másik gitárosnak viszont a nevét sem tudom (jó, közben megnéztem: Gary Holt), elődje neve azonban jó nagy betűkkel olvasható a hátsó molinón. Mert az elsőre simán Heineken reklámnak kinéző vászonra az van felírva, hogy Hanneman. Jeff Hanneman, ő volt a klasszikus felállás másik gitárosa, de 2013-ban meghalt, és még most is rá emlékeznek a többiek, ami azért tök jó, ilyen marcona kinézetű fickóktól. (Belül biztos bolyhos, rózsaszín nyuszik, mármint lelkileg, de az ő műfajukban ez stílusidegen lenne. Bár a fene tudja, egy japán, női metálbandánál simán el bírnám képzeni, hogy hellokittynek öltözve hörögnek az örök kárhozat elkerülhetetlenségéről.)

A zene meg jó, ez Angel of Death című klasszikusuk, a közönséget viszont nem értem. ennél visszataszítóbb pózolást ritkán látni, mint hogy mindenféle, jobbára kőgazdag celebek riszálják magukat furán, pont erre a dalra. Kisestélyiben, szmokingban, idült mosollyal bólogatva. Pedig értenek angolul, a szöveg meg Auschwitzról szól, a címbéli Halálangyal a Dr. Mengele, szóval hányom kell a sok baromarcú, úgynevezett sztártól.

Erre nincs mentség.

És akkor a szöveg, csak az érthetőség kedvéért:

(Ha valaki nem tud ángélusul, a gugli fordító jól elboldogul vele)

Auschwitz, the meaning of pain

The way that I want you to die

Slow death, immense decay

Showers that cleanse you of your life

Forced in like cattle, you run

Stripped of your life's worth

Human mice, for the Angel of Death

Four hundred thousand more to die

Angel of Death

Monarch to the kingdom of the dead

Sadistic, surgeon of demise

Sadist of the noblest blood

Destroying without mercy

To benefit the Aryan race

Surgery with no anesthesia

Feel the knife pierce you intensely

Inferior, no use to mankind

Strapped down, screaming out to die

Angel of Death

Monarch to the kingdom of the dead

Infamous butcher

Angel of Death

Pumped with fluid, inside your brain

Pressure in your skull begins pushing through your eyes

Burning flesh, drips away

Test of heat burns your skin, your mind starts to boil

Frigid cold, cracks your limbs

How long can you last in this frozen water burial?

Sewn together, joining heads

Just a matter of time 'til you rip yourselves apart

Millions laid out in their crowded tombs

Sickening ways to achieve the holocaust

Seas of blood, bury life

Smell your death as it burns deep inside of you

Abacinate, eyes that bleed

Praying for the end of your wide awake nightmare

Wings of pain reach out for you

His face of death staring down, your blood's running cold

Injecting cells, dying eyes

Feeding on the screams of the mutant he's creating

Pathetic harmless victims left to die

Rancid Angel of Death flying free

Sótlan

Lukasenka belorusz diktátornak is elgurult a gyógyszere, valaki partidrogot csempészett a reggeli vodkájába, esetleg túl sok pszichiátert záratott átnevelő táborba ahhoz, hogy mára bárki is szólni merjen neki, de akkorát ment a dilivonaton, hogy az már vicces lenne, ha közben nem egy egész országot terrorizálna. Aszonta ez a kolhozparaszt (igazából kolhozelnök volt, de attól még paraszt, nem a szó földműves értelmében), hogy igazából nagyon fasza dolog az általa működtetett diktatúra. A hanyatló nyugat ugyanis hiába diktatúrázik, ha nem az lenne náluk, a derék belorusz fehéroroszok meztelenül járnának. Valamint, hogy a Nyugat már akkora szarban van, hogy az EU országokból is hozzájuk járnak át sóért, mert bár állítólag a nyugatiak gazdagok, de ez nyilvánvaló baromság, hisz még sót sem kapni náluk.

Erről nekem eszembe jut elsős középiskolás korom (1988/89), és az akkori, Honvédelmi ismeretek című "tankönyv", ami azzal az épületes mondattal indított -  és ez belém égett, de nagyon - hogy "A kapitalizmus általános válságának talaján küzd a fennmaradásért." Na persze, a nyugati imperialisták a szakadék felé rohannak, de mi egy lépéssel előttük járunk. (vö. Milyen a szovjet törpe? Óriási!)

És hát jól látszik, a belorusz Bajszos Szar (na, azért csak akad még legény a vidéken, akire alkalmazható ez az epitheton ornans) is a régi jó, szovjet humorra épít, kis változtatással. Mert a létező, ám mégsem szocializmus idejében azért volt szánalmas és röhejes a pártállami duma, mert a vezető elvtársak hatalmi demenciájukban nagyjából komolyan is gondolták. (Kevés Aczél elvtárs volt a komplett keleti blokkban, aki mondjuk a műveltsége ellenére került be felső vezetésbe, de még ő is kő bolsevik volt.)

Lukas Enka, diktátor foglalkozású szociopata, viszont nyilván nem gondolja komolyan, neki azért van otthon tévéje, az unokái láttak már internetet, és biztos konzultált már párszor Kim Dzsongun pajtással is, hogy kell a szabályozott nyilvánosságot teleböfögni átlátszó, de megnyugtató baromságokkal.

Azért így is szép a szöveg. Hisz olyan ívben kerüli az elemi logikát, hogy az egy már-már tízpontos formagyakorlat. Mert ha diktatúra nélkül a beloruszok meztelenül járnának, akkor mondjuk a németek, a franciák, a svédek már most is meztelenül járnak, hisz ott ugye nincs diktatúra. Vagy annyira körmönfontan lopakodó jelleggel, hogy azt a kolhozparasztnak is érdemes lenne eltanulnia.

Meg hát szerintem az EU-ban van só, még nálunk is, pedig mi aztán az unió perifériája lettünk, hála bölcs vezérünknek. És ha olyan gazdag a Nyugat, és csak  kelet felé van só, vehetnének tőlük akár, azért nem kell átmenni Belaruszba. (Ha már a hülye nyugatiak nem veszik észre, hogy Európának azt a felét is sós víz veszi körül, és a hogy a sóbányákban sem barnaszenet bányásznak, csak néznek hülyén, hogy milyen szarul ég az erőműben.)

És ha a szomszéd országokból átjárnak hozzájuk vásárolni, akkor nem azért, mert otthon valamit nem kapni, hanem mert a határ túloldalán olcsóbb. A nyolcvanas években mi jártunk Ausztriába vásárolni, mert itthon nem volt Mars csoki, zenélő kvarcóra,  meg rendes automata mosógép, aztán a kilencvenes években már az osztrákok jártak hozzánk, mert itt minden olcsóbb volt. Na most az van, hogy Lukasenka a nyolcvanas években ragadt (hja, a szovjet szocializáció), az ő fejében csak az akkori modell szerint bír megképződni a valóság. Ha a lengyelek vagy a litvánok náluk vesznek sót, akkor az csak azért lehet, mert ott üresek a boltok, mint a bécsi lidli elromlott hűtőpultja. (Ez utóbbiból vonta le  a magyar "köz"média azt a következtetést, hogy ott már áruhiány van, a bécsiek lassan éheznek - nyilván az itthoni szerkesztők is Minszkbe járnak továbbképzésre.)

Ja, és adódik még egy következtetés az elnöki kinyilatkoztatásból (túl azon, hogy gyakorlatilag már felvállalja, hogy diktátor): A diktatúrákban van só, a demokrácia meg sótlan! Persze igazából náluk is csak show van, dögivel.

cartoonmovement.com

A Fehérgalléros-szigetek

Sokan mondják, hogy Ártunk és Ormányunk nem kezd semmit a korrupcióval. Pedig dehogynem, például működteti, igaz, az nem most kezdte, csak folytatja.Ha kell a közpénz, írnak rá törvényt, a tévesen parlamentnek nevezett szavazógépük meg másnap passzolja is tovább a tévesen köztársasági elnöknek nevezett aláírógépüknek, és így minden le lesz papírozva, nincs már semmi látnivaló. Az ellenzék persze hőbörög, meg a Brüsszel is, de utóbbi szintén ellenzék, meg Soros. Meg Gyurcsány, ő az itthon, ami Brüsszelben Soros, ők egy vérből valók vagyunk, de nem a focialista nemzeti rock által  megénekelt módon.

És ha véletlenül nem lehet már utólag, meg ilyen hülye EU-s jogszabályok miatt lepapírozni, akkor el kell titkolni. Elvégre mit tehet egy miniszter arról, ha a felesége bátyja anyukája egyszem lányának a nevén van fél Zala megye, neki az nem rokona. Így vérileg, legalábbis. Az meg aljas rágalom, hogy pár Seychelle-szigeteki számlán tartja a vesztegetési pénzeket. Azt sem tudja merre vannak a Seychelle szigetek Kelet-Afrika partjainál, azt meg pláne nem, hogy az ottani rúpia most valahol 28,5 forinton áll, középárfolyamon. Igazából azt sem tudja a középárfolyamot eszik vagy isszák vagy megdugják. Egyébként is, ő a fiktív cégeit a Kajmán-szigeteken jegyezteti be, mint minden rendes, keresztény-konzervatív államférfi. Hisz azok a szigetek a nagybritánok tengeren túli területei, az illik hozzá, mert keménykalap, szivar, bulldog, you know.

Szóval a kormány igen is kezd (sőt, folytat) valamit a korrupcióval, ezzel igazán nem lehet támadni őket. (Valójában a 444 címe a korrekt, mely szerint tíz éve nem tesznek semmit a korrupció ellen.)

Az államkormánypárt prominensei pedig nem hagyják, hogy a Zuniós seggfejek ledarálják őket, és a nagy nemhagyás közben ezt a dalt dúdolgatják, háttérben kísér a Szóljonhan Gosana Zének Polgári Kör fúvószenekara. (Tudom, a 'bastard' az fattyú, csak azzal hülyén hangzana magyarusul.):

Tökönszúrt reggel

Szép napos volt  reggel, meglepődve vettem észre, hogy megy a távfűtés, ami szar ügy, mert majd nyáron fizethetem a pluszpénzt. Oké, hideg volt még, de akkor is, én próbálok spórolni szinte mindenen, ezek a barmok meg fűtenek nekem, kurva drágán amúgy. És nem tudom szabályozni, hogy lekapcsolom a picsába az egészet és annyi, ezt negyven év alatt sem sikerült megoldani (már elmúlt annyi a ház), pedig ez nem egy holdraszállás, ami nem mellesleg lassan 53 éve megvalósult. Az olyan régen volt, hogy még én sem éltem, szóval tőlem lehetett volna akár 1823-ban is. (Jut eszembe, letöltöttem egy filmet a témában, majd nemsoká megnézem, állítólag arról szól, hogyan forgatta le Stanley Kubrick egy stúdióban a kamu holdutazást. Fincsi lehet. De ennyit a távdűtésről.)

A napsütéses, de hideg reggel igen alkalmas forró, de tejes kávé fogyasztására, a currys joghurttal felütött zabpehely viszont veszélyes, mert könnyen megfulladok tőle, ha röhögök, meglepődök vagy szörnyülködök valamin. Márpedig ez mind összejöhet egy átlagos reggelen, tekintettel a szomorú tényre, hogy hírfüggő (is) vagyok, így a laptop előtt reggelizem. Miközben a háttérben megy a Sky News, csak hogy biztos legyen valami inger, ha a hírportálok unalmasak és/vagy túl ritkán frissülnek.

Most is már reggel hét körül megvolt a nap címe, nem meglepő módon a 444-en:

„Vonaljeggyel szúrta magát herén egy férfi a metrón“

De tényleg, nem hinném hogy fogok ma ennél még ütősebbet olvasni. Mondjuk menetrendszerűen félre is nyeltem a zabpelyhet, de végül is - a jelek szerint - nem fulladtam meg, pedig ha mégis, akkor már biztos lenne e jeles írás elsősége.

Mert már láttam magam előtt, ahogy a szamuráj-mentalitású utas letolt gatyával térdel a peronon, torokhangon elmormol néhány sinto vagy zen buddhista mantrát, aztán előhúzza a tizenhatszorosan hajtogatott, acélkemény vonaljegyét, és tökön szúrja magát.

Ehhez képest az áldozat csak simán leült, a jegy meg úgy gyűrődött a zsebében, hogy átszúrta azt (open here!), és tökön bökte. WTF? Nem volt rajta alsógatya? És milyen anyagból volt az a zseb? És akkor én meg fulladjak meg a kedvenc reggelimtől, kis híján?

És (stílszerűen) mi faszért kell ezt megírni, mennyiben számít egy ilyen izé hírnek, hogy valami cikknek látszót böffentsen oda a szerző, egy szakközépiskolai fiúvécé falfirkáinak tematikájában. (Amúgy cikk sincs, csak idéznek egy "olvasói" levelet, miközben a kommentelők azt találgatják, vajon a szerkesztőség melyik férfitagja volt az, akivel nem többen vagyunk, csak sűrűbben.)

p.s. Azért a szörnyülködés-faktor is bejött, ehhez a jó öreg, megbízhatóan szaros nyelvű origóhoz kellett fordulni. Aszongyák ugyanis: Ezért is aratott elsöprő győzelmet a Fidesz a választáson

Az "Előre menjünk, ne hátra" gondolat igazsága az emberek teljes támogatásával találkozott.

Fú, ez mekkora gondolat már, mekkora igazság! (közbevetés: Ez egy felszólító mondat, tehát nem igaz vagy hamis, egyszerűen nem rendelhető hozzá igazságérték, ennél az van, hogy hat vagy nem hat. DE akkor sem hét...) Na meg a teljes támogatás bazmeg, mi más is lehetne, ki a frász akarna hátrafelé menni? De tudok én is ilyen remek szlogeneket: Levegőt vegyél, ne drogot! Ne csak együnk, igyunk is! Addig jár a korsó a kútra, míg maga esik bele! Ne autót vezess, inkább áramot!

Mátrix újramosva

Hát, az a helyzet hogy háttal nem kezdünk mondatot? Ezt most kérdezem, vagy mondom. Hiába no, a világ szétesőben körülöttünk, de a közkeletű hiedelmekkel ellentétben, a holnap nem bizonytalan. A holnap az nincs. Ha lenne, akkor ma lenne, de akkor megint csak nem lenne még holnap. Még.mindig ma lenne. Avagy a holnap teljesen biztos, csak épp végtelenül sok holnap az, külön-külön.

Jó, kissé össze vagyok zavarodva. Kellet nekem filmet nézni, de hát beszélgetni nincs kivel, estére már fáradt a szemem az olvasásához, valamint kritikát is kellett írnom valamiről, pénzért. Minden, mindenhol, mindenkor. Ez a címe, sokak szerint az év filmje - szóval ők is várják az atomvillanást - én nem tudom, mondjuk valóban szórakoztató. Valahol Földvár felé félúton a Mátrix és a John Malkovich menet között. Mert ez a film egy afféle multiverzumos izé, végtelen sok párhuzamos valósággal, melyek közül a közelebbiek még csak egy-egy apróságban térnek el a miénktől (mondjuk terminátorok az adóellenőrök, vagy épp halottak vagyunk, mert abban a világban nem késett a busz ami elütött), de minél távolabbi idővonalra ugrik az ember, annál idegenebb az egész. Mert ugye a multiverzum-elmélet szerint minden egyes döntésünk egy alternatív idővonalat hoz létre, azaz egy párhuzamos valóságot, így aztán a létezés minden egyes mikormásodpercben megszámlálhatatlan ilyen párhuzamos világra szakad szét.

vox.hu

De a film szerint ezekben azért közös, hogy mindenhol van Gonosz (ja, a nagy G ezt is jelentheti, mondjuk nem a mi valóságunkban), aki el akarja, mi több, el is tudja pusztítani az összeset. Csak akarnia kell, de azt meg ugyebár. És csak egy, csak egy legény... azaz idősödő nő van talpon a végtelen határok közt, aki megmentheti ezt az egész katyvaszt. Egy kínai bevándorló az usákokból (mert naná, a világot csak egy amerikai nagyvárosból lehet megmenteni), sztereotip módon mosodát üzemeltet, válni készülnek a férjével, a lányával meg már épp csak köszönőviszonyban vannak,mert a csaj kövér, leszbikus, és kínaiul sem beszél elég jól. Meg van még a fater, aki kerekesszékben nem beszél egy rohadt szót sem angolul.

És akkor mennek az adóhivatalba bevallani, és a tutyimutyi férj hirtelen brúszlívé változik (mondjuk nuncsaku helyett ő hasitasival írtja a biztonsági őröket), de előtte még közli, hogy ő nem ő, illetve de az, csak ugye egy másik valóságból. És hát kellene a nő, pont ebből, a miénkből, a küldetéshez, mert ő az a kiválasztott, aki végre nem Anakin Skywalker, vagy Keanu Reeves újabb kiadása. Hanem Emily Wang a klimaxon túl, a teljes idegösszeomláson még innen, ő az, aki bele tud lépni a végtelen sok másik Emilykbe, bár van amelyik nem nagy harcos, csak mondjuk egy kő, vagy épp virsliből vannak az ujjai, de legalább jól esik róluk a mustár.

Nagyjából ez az a film, amiben nem csak hogy bármi megtörténhet, de meg is történik, agyzsibbasztó poénokkal körítve, viszont legalább felettébb vicces, ha kissé kifacsart módon is. És Michelle Yeoh igazán remek a sokszoros főszerepben, Jamie Lee Curtis meg olyasfajta hivatalnok, akivel nem szeretnénk találkozni. A mi világunkban még csak-csak, itt csupán valószínűtlenül randa, ám a szomszéd valóságban már képzett gyilkológép is, és lát a sötétben.

Szóval most, így a harmadik világháború elején, mindenki nézze meg gyorsan, mert hátha tényleg ez lesz az év filmje. Kaotikus-apokaliptikus, vicces scifi-szerűség, kissé kusza történetvezetéssel, és kellő mennyiségű rugdalós pofozkodással. Szóval tényleg kis híján zseniális.

mimozink.hu

Kamikaze-jövő

Úgy tűnik, az orosz állami tévében már megkezdődött a harmadik világháború. Nem arról beszélnek, hogy eszkalálódhat az aktuális háborújuk, hanem hogy a világháború már tart, hisz nem ők rohanták le Ukrajnát, hanem a Nyugat (szerintük vagy negyven ország) támadt rá Oroszországra, ők most is csak védekeznek, mondjuk Mariupolban. A 444.hu cikkében egész dermesztő idézeteket olvasni, amiket ottani tévéműsorokban adtak elő mindenféle pszichopata őrültek, hol nyugdíjas katonatiszt hol "szakértő", hol meg a műsorvezető képében, avagy álcájában.

„Személy szerint úgy gondolom, hogy a legreálisabb út a III. világháború útja, ami azon alapul, hogy ismerjük magunkat és vezetőnket, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint, tudjuk, hogyan működik itt minden, lehetetlen – nincs esély rá –, hogy feladjuk.” - mondja például a Russia Today című propagandacsatorna vezetője, akinek nyilván már rég elmentek otthonról.

Az egész orosz narratíva arról szól, hogy a gonosz nyugatiak, (a Kollektív Hitler - tényleg, el kéne már dönteni, hogy nyugatról akkor a liberális métely jön, vagy a nácizmus, a kettő együtt nem megy) el akarják őket pusztítani, ezért nekik megelőző csapásként ukrán civileket kell halomra gyilkolniuk. Meg oroszokat persze, azok is élnek ott számosan, és a megszállók nem válogatnak különösebben. És Oroszországnak nem azért van kurva sok atomfegyvere, hogy csak a takarítók porolják le néha robbanófejeket a raktárban, hanem használni is lehetne őket. Egyesek szerint Londont kellene szétkúrni velük, mások szerint előbb inkább Washingtont, mert az a Kollektív Hitler valódi főhadiszállása.

Azt persze sejtik, hogy az Oroszország-Világ meccsen atomfegyverekkel sem győzhetnének. Eleve, egy atomháborúnak per definitionem nem lehetnek győztesei, ezt sejtik a putyinista tévéműsorok zombijai is, de legalább nem zavarja őket az emberiség globális pusztulásának lehetősége. Biztos az a napi rendes, kora esti relaxációjuk, hogy miután bebasztak két üveg vodkától, belehánynak az akváriumba, és betesznek egy Mad Max filmet.

Minden esetre, ha a geci nyugatiak kihalnak, akkor az se nagy baj, ha a dicső oroszok is, elvégre: „De mi a mennybe jutunk, míg ők egyszerűen meg fognak dögleni.” 

És nekem ennél pontnál esett le, hogy itt nagyjából három eset lehetséges.

- A efféle műsorok megmondóemberei nem várják meg míg este hazaérnek, már a műsor idejére be vannak baszva.

- Súlyos elmebetegek, a valóságérzékelésük nem lépi túl egy négyéves gyerek szintjét, ők már az óvodában is Molotov-koktélt vágtak a Süni csoport közé, mikor Szásáék nem adták kölcsön a homokozólapátot.

- Ők is teljesen beszopták az általuk terjesztett propagandát, biztos nem viseltek védőfelszerelést, így a növekvő birodalmi öntudattal párhuzamos gyors elbutulás, egyfajta krónikus küldetéstudatot okozott, ami most vált akuttá. És talán ez a legvalószínűbb magyarázat.

Mert arról van szó, hogy ezek az alakok igazából dzsihádisták, a radikális hitszónokok alfajából, csak valami kozmikus véletlen nyomán kereszténynek, azon belül meg pravoszlávnak képzelik magukat. Így aztán pusztuljon mindenki, majd az Úr kiválogatja őket. Ez centire pontosan az öngyilkos merénylők mentalitása, csak Moszkvában ezt már állami szinten tolják.

Ennek alapja pedig a megtámadottság mítosza, hogyha az egész világ ellenük van, akkor már biztos, hogy igazság az oroszok oldalán áll. Mondjuk pont ők rohantak le egy másik országot, ott kegyetlenkednek már két hónapja (mert a blitzkrieg ugye nem jött be), kiszállni nem tudnak arcvesztés nélkül, akkor viszont dögöljön meg, nem egyszerűen a szomszéd tehene, hanem a szomszéd, meg annak a szomszédai. Beleértve magukat is. Kamikaze faszfejek, küldjön már nekik valaki egy-egy szamurájkardot, hátha értik a célzást.

Gyerekek, ez egyszer mind a tiétek lesz! (beaumontenterprise.com)

A használatlanság feleslegessége

Nagyon bírom, mikor sajtómunkások elkezdenek listázni dolgokat, tipikusan a first world problems tematika mentén. Így születnek a "hat ok, ami miatt nem nézel elég online filmet", "a tökéletes második randi nyolc nélkülözhetetlen kelléke" vagy az "öt tipp az igazán mediterrán hangulatú erkélyhez" listák. Mit mondjak, irigylem a problémáikat.

Most épp egy olyat találtam, hogy nyolc dolog, amit az emberek megvesznek, és csesznek használni. (Jó nem pont így volt a címben.) De már megint nem éreztem érintve magam. Mert ugye én egy ideje már, ha veszek valamit, az ehető vagy iható, és ezeket el is fogyasztom, még a szavatossági időkre sem vagyok kényes, csak ne kelljen kaját kidobni, mert az pazarlás. A fényevés meg nem opció, a hasmenés persze igen, de valamit valamiért. A kissé régi (finomabban fogalmazva: antik) kefirt simán betekerem, szerintem a kefir amúgy sem tud megromlani, hisz eleve romlott tej, szóval hova is züllene tovább?

De a belinkelt cikk (már megint) nem vonatkozik rám. Először is nem veszek itthoni fitneszgépeket, hogy aztán zokniszárítónak használjam, pénzem sincs rá, nem is tudnám hova tenni, meg amúgy is van itthon, csak úgy hívom, hogy felmosóvödör.

Nincsenek felesleges háztartási kütyüim, van egy mosógépem, egy botmixerem, és karácsony óta egy mikróm. (Az előző tönkrement, és hosszú ideig kreatív ötletekkel, de mindent a gáztűzhelyen melegítettem, inkkuzíve a popcornt. Aztán a család összedobott egy mikrót karácsonyra.) Ámde nincs mosogatógépem, csokiszökőkutam, tejhabosítóm, még kávéfőzőm se, a kávét az törökös stílusban készítem egy már-már fületlen kis edényben, aztán József Attila verseket olvasok, ha már adott a hangulat.

Hűtőmágnesem az van egy csomó, és mind a hűtőn, de egy kivételtől eltekintve az összeset úgy kaptam. Itt az volt a rekord, mikor egyszer a teszkóban ezer forintonként egy-egy Simpson családos mágnest adtak, én meg vettem egy akciós laptopot százezerért... Meg pár zsömlét (hiába no, régi szép idők), de azokat már megettem. Tényleg, a hűtőmágnest hogy is kellene rendeltetésszerűen használni? Felrakom a hűtőre és ott van? Évek óta nem tapasztottam fel valami fontos emlékeztető-cetli egyikkel sem, de mivel nem vettem őket, ezért nincs velük sok gond. (Azzal már igen, hogy mögöttük a hűtő, az már beadta  a kulcsot.)

Mondjuk mű-karácsonyfából (vagy műkarácsony-fából?) viszont három is van, de azokat igen is használom, most is ki van állítva a lakásban mind a három, feldíszítve! Az egyik már évek óta, ott csak az égősor a felesleges, mert azt szinte soha nem kapcsolom be.

     

A legfeleslegesebb beszerzés pedig nyilván a teknős volt, aki alapvetően eszik, alszik, mászkál, kakál és elbújik az ágy alatt, illetve ezek különféle kombinációit űzi, de beszélgetni nem lehet vele, bár láthatóan bírja a rajzfilmeket. Viszont már huszonkét éve itt lakik, szóval lehet hogy ennyi idő után társtulajdonosnak számít. Így aztán nem rakhatom ki, mert most kinek hiányzik, hogy beperelje egy hüllő? Persze lehet hogy nem nyerne, mert szardíniáért és egy kis szárított bolharákért olyan nagyon jó ügyvédet nem tudna szerezni.

Sértődéskultúra-politika, és egy "sajátos incidens"

Megsértődött a Nemzeti Színház, mondhatnánk szervezetileg, de persze az is csak úgy működik mint az ország, avagy az állam nem mi vagyunk, hanem az egyszemélyes főnök, ez esetben Vidnyánszky Böhömke színházügyi főatyaúristen, valamint és enyves mészáros. (Utóbbi csak részben a lőrinci értelemben.) Amúgy a sértődés mondhatni üzemszerű működése neki, most épp az verte ki a biztosítékot a kegyelmes úrnál, hogy az általa gründolt színházi fesztivál keretében (sérelmére) két litván társulat is demonstrált az előadása végén, hogy azért  magyar kormány ne legyen már ekkora seggfej az ukrajnai háború ügyében. Böhömkéék meg (miközben hangsúlyozták, kiemelték és aláhúzták, hogy Agyarország milyen kurva szolidáris a menekültekkel, és hogy lám, ennyire szabad hely, hogy itt  még demonstrálni is lehet) azért sértőnek találták, hogy a litvánok közömbösnek nevezték a magyarokat.

444.hu

Namost. Először is nem en bloc a magyarokat nevezték közömbösek, hanem főleg a magyarok által választott kormányzatot, meg akik még közömbösek. Ja, szóval azért ránk is freccsen valami büdös és ragacsos cucc, bár én aztán nem szavaztam rájuk. És a közömbös még egy finom jelző, ahhoz képest, hogy a fideszesek milyen szubhumán taplók tudnak lenni e háború kapcsán. A Belső Párt és a szektatagok egyaránt, már fel sem nézek a fészbukra, mert hányingerem lesz attól a fasiszta propagandától, amit a kormányhítűek tolnak, jellemzően a magyar nyelv elemi szabályainak figyelmen kívül hagyásával. (Mindenki ismerheti ezeket: az ukránok lövik halomra a saját civiljeiket, hogy aztán rákenhesssék az oroszokra, ők kezdték a háborút, csak épp a ruszkik ütöttek vissza először, valamint hogy Ukrajna nem is egy ország, csak egy Szíjájé-gyarmat etc. Egy párat kigyűjtöttem itt.) És ezek a megnyilvánulások nem a kormány részéről jönnek (ők diplomáciailag kussolnak, meg egyrészt-másrészteznek, ami azért nettó áldozathibáztatás), hanem a pártkarrierben gondolkodó, túlteljesítő nyüzsgöncöktől, meg a mezei egyujjas agyúaktól, akikre nézve a 'közömbös' már tényleg majdnem dicsérő jelző.

Az meg csak hab a torkán, hogy Vidnyánszky ugye Beregszászról érkezett, azaz neki Ukrajna a szülőhazája, bár ő még a nagy Szovjetunió polgárának született, de a Kárpátalján. De diplomát már a független Ukrajnában szerzett a Kijevi színművészetin, ahol aztán tanított is, és a rendezői-igazgató karrierje is abban az országban indult be, a kilencvenes években. Szóval lehetne egy kicsit szolidárisabb, ehhez képest annyira telik neki, hogy ő tudott a litvánok készülő performanszairól, és nem gördített elé akadályt... Pofám leszakad, nem gördített akadályt? És ezt külön ki kell emelni? Mert szerintem az a normális, hogy ő mint szervező szervez, de nem pofázik bele a tartalmi kérdésekbe, ha már beválogatták az illető produkciókat. (Csak hogy érthető legyen: a színház az olyan, hogy egy-egy előadás nem minden este kell hogy centire ugyanaz legyen, lehet reagálni aktualitásokra is akár, vagy simán csak esztétikai megfontolásokból változtatni valamin, és itt ráadásul bele sem nyúltak a darabokba, csak a tapsrendet szervezték át demonstrartíve, ami viszont gyakran megesik, szerte a szabad világban.)

Meg besértődött azon is, hogy politikai demonstrációk voltak azok ott, az előadások végén. Mintha ez valami bűnös és ezért vállalhatatlan dolog lenne. Pedig nem. A politika annyit jelent, hogy a köz ügyeivel való foglalkozás, és az már a társadalmunk közhülyesége, hogy pusztán a szűk pártpolitikával azonosítják. És igen, a színháznak igen is lehetősége van a tágabb (eredeti) értelemben vett politizálásra, egyesek szerint szinte kötelessége. Mert egy jelen idejű műfaj, akkor és ott történik minden a színpadon, szóval nem kell úgy tenni, mintha egy múzeum lenne, ahol rég halott szerzők avítt szövegeit kell nagy pátosszal öblögetni, rizsporos parókában. Nem véletlen, hogy mondjuk Shakespeare-t sem úgy játsszák ma, mint az Erzsébet-kori Globe Színházban, a Lear király áthelyezhető a náci Németországba, mint ahogy Mozart Don Giovannija is lehet egy fekete, bőrdzsekis drogdíler története a 80-as évek Harlemjében. És akkor ezek politikai megnyilvánulások? Persze hogy azok, hisz reflektálnak létező társadalmi helyzetekre, problémákra, de mondom, ez is a színház egyik fontos dolga a világban.

De a Böhömke-paradigmába ez nem fér bele, neki az a színház, hogy a matyó néptáncosnak öltözött Szűz Mária terelgeti a Kárpát-Haza felé a csodaszarvast, a háttérben meg a Csűrdöngölő zenekar Vivaldit játszik kannán és népi kanálon, diszkóritmusban. Ami nem baj, én nem szeretem, de virágozzék minden virág, ha van közönsége (hát, egyre kevesebb) hadd szóljon. De sértődni, és a sértődést dúltan kisajtótájékoztatni magából, az nem ér. Az kínos, és szégyenteli.

444.hu

A lány La Paz-ból

Fú, már készül az Barbie mozifilm, ami a többek által mértékadónak tartott hírportálokon is címlapot ér, tehát nyilván az év kulturális eseménye lesz majd, ha végre megnézhetjük. Mondjuk én a pl. a hvg.hu helyében azért lassan megfontolnám a névváltoztatást, mert kissé hülyén néz ki, hogy egy leánykori nevén Heti Világgazdaság címet viselő izé azon lelkesedik, hogy itt van az  első képkocka a filmből. Képkocka bazmeg, nem előzetes, de még csak nem is forgatási fotók, hanem az első kocka. Az pontosan egy huszonnegyed másodperc a nyilván mesterműből, ha mondjuk még 719 egymás után következő ilyet nyilvánosságra hoznak, össze lehet belőlük rakni egy félperces részletet. 

A képen amúgy egy szőke csaj ül egy rózsaszín kabrióban, valami Margó Robi, vagy Bangó Maki vagy valami ilyesmi nevű filmszínészipari betanított munkás, és hát az már egyetlen képből is látszik, hogy... szőke. Hogy ez mekkora hányada a színészi teljesítményének az majd kiderül, ha valaki a bemutató legkésőbb másnapján felkúrja a netre a műalkotást. Mert moziba persze nem megyek.

Az nyilván érezhető, hogy én az első képkockától nem estem automatikusan eksztatikus révületbe, mert ja, csalódott vagyok. Meg kell mondjam, én egy jó kis háborús filmre számítottam, elvégre Klaus Barbie náci háborús bűnős (állandó eposzi jelzőjével a "lyoni hóhér") élete azért nem volt eseménytelen. Az egykori SS-Hauptsurmführer és a Gestapo nem csak levelező tagja ugyanis a háború után évtizedekig bujkált Dél-Amerikában, míg hosszú huzavona után 1983-ban adta ki Bolívia, '87-ben életfogytot kapott, aztán pár év múlva meghalálozott, akarom mondani elhalt a lyoni börtönben. De gyanús, hogy a film igazából nem róla fog szólni.

Persze teljesen még kell feladni a reményt, mert végül is lehet, hogy ő fogja elrabolni és kinyírni a szőke luvnyát, és akkor lehet belőle egy jó kis vérben tocsogós, alsó-középkategóriás slasher. De ha a szőke luvnya neve is Barbie, akkor lehet hogy a lánya, ez esetben vérengzés valószínűleg nem lesz, maximum némi kamaradráma, lelki terrorral és családon belüli erőszakkal:

matchingblackeyes.blogspot.com

Sótlanul esős sötét

Ha már sötét és felettébb esős volt idáig az egész nap, nincs is jobb mint egy olyan számra merengeni a fotelben, amit nyilvánvalóan a zártosztályról szökött művészek keseregnek bele a világba, nagyjából a kollektív öngyilkosságuk előtt. A Florence and the Machine nevű angol, állítólag indie pop zenekar dala tényleg arról elmélkedik, hogy be kell-e vennie a gyógyszert, vagy mégis csak jobb ha zeneterápiát alkalmaz magán a lírai Én. 

Mert a két lehetőség, ami közül választhat a költő, az annyi, hogy hogy vagy leszedálják, vagy szabad lesz és nyomorult, és énekel egy ilyen érzelmes nyavalygásosat. Naponta százszor felveszik és lerakják (hogy ki vagy mi, valami pasi, vagy csak depresszió, az nekem nem világos), de ettől túlérzékeny lesz, és némi belenyugvással oda jut, hogy oké, de ezt inkább a kórházban kellene megbeszélni. Addig is szembenéz a szenvedéssel és a halállal, kicsit Krisztusozik is ennek kapcsán, de aztán táncol, és egy pillanatra tényleg szabad lesz olyankor.

Ja, ez pont egy ilyen vidám dal egy ilyen vidám napra, de van annyira artisztikus, hogy kihozza belőlem a sznobot. Ez amúgy nem egy bonyolult művelet, miként mélyre temetni sem (mármint a sznob énemet), ha mondjuk meg akarom tekinteni a Náci Zombik 2. című filmművészeti fekete lyukat, vagy valami zenecsatornán elindul egy Spice Girls klip, én meg nem kapcsolok el.

Florence egyébként az alant látható vörös hajú énekesnő, a Machine meg fura mód egy másik csaj, aki billentyűzik és vokálozik. Gyakorlaatilag ők ketten a zenekar, a többiek csak afféle cserélhető háttérzenészek. És ha már Spice Girls, lehetnének ők a Sótlan Lányok. Persze szigorúan pozitív, azaz urbánus, vegán, környezettudatos értelemben, mint akik már eldöntötték hogy szívinfarktus helyett tüntetés közben, egy védett sarki mókushoz láncolva fognak elhalálozni. De előtte ezt majd megbeszélik a kórházban.

A krumpli a riviéra sója!

Ifás Géza meg az Imi átvonultak az akciós dobozossal a Száraztészta Is Kapható Csirkebolt elé, csak mert ott volt egy pad, ahová le tudták tenni a szatyraikat. Leülni eszükbe sem jutott, elvégre ki tudja miféle alakok ültek ott már előttük. De a teszkós szatyrok ne legyenek már koszosak a kutyaszaros járdán.

Nézegették a szomszéd lépcsőház mellett nyílt látványpékséget, hisz mit is lehetne tenni  vele, ha már ez a neve? Mondjuk az gyanús volt nekik, hogy látványt azt pont nem sütnek.

- Voltál már benne? - kérdezte Imi Gézát, csak hogy beszéljenek valamiről, ha már.

- Hülye vagy, dehogy veszek ott semmit! Kétszázért egy pogácsát, csesszék meg.

- Basszák...

- Mivan?

- Basszák meg, ezt így mondják, nekem ne finomkodjál itt nekem. 

- Jól van na, de amúgy nem mindegy? Az a lényeg, hogy amennyibe ott kerül egy ilyen kis sajtos szar, azért vehetek egy akciós sört is. Még egyet. És a sör ugye folyékony pogácsa.

- Kenyér...

- Nem, a kenyér az a föld sója, öregapám mindig mondta is. 

- Mi vagyunk a föld sója...

- Mi?

- Máté öttizenhárom, tudod Biblia.

- Honnan tudnám, nem jártam hittanra, mi reformátusok voltunk!

- Akkor azért tudta nagyfater is rosszul. Más okosságai is voltak?

- A pálinka folyékony télikabát, a bagoly nagyfejű veréb, a játék meg babra megy, de csak keddenként.

- Miért pont keddenként?

- Mert hétfőn krumplis tészta szokott volt lenni, szerdán meg paprikás krumpli, és két krumpli közé kellett a bab.

- Tészta...

- He?

- A krumplis tészta az nem krumpliétel, az tészta. Különben tésztás krumplinak hívnák.

- Most szórakozol velem?

- Kicsit, mit csináljak, elég unalmas egy társaság vagy.

- Most miért? A múltkor is beülhettél az Ifába, nem kellett gyalogolnod a boltig!

- Neked a Balaton  riviéra, bazmeg. Olyan helyi vagy, hogy a magyart is akcentussal beszéled.

- Basszad meg a teliholdat, te kretén!

- Na látod, megy ez neked...

fészbukról...

Az nuku!

Novák Előd közéleti elmebeteg, az Ő Hazájuk nevű széljobb párt (és egyben őfelsége ellenzéke) alelnöke büszke rá, hogy már megint sikerült lefoglalniuk az Andrássy utat, meg néhány egyéb közterületet a Budapest Pride szervezői elől. Nem akarnak ők ott különösebben demonstrálni, a lényeg hogy a mindenféle szekszuális kisebbségek, meg a velük szolidáris demokraták ne vonulhassanak ott. (Mondjuk vonulnak máshol, ahhoz Novákék elődje - aki nem mellesleg Dúró "Daráló" Dóra párt- és házastársa - kevés, hogy lefoglalja az egész fővárost.)

Ám az vicces, hogy Elődünk nem egyszerűen egy fasiszta bunkó, de még büszke is rá, hát mit mondjak, sose legyen nagyobb öröme az életben. Mert ők már előre készültek, tudván hogy pont három hónappal korábban lehet ilyenfajta rendezvényeket bejelenteni, így szombaton nulla óra nulla perckor tárcsázták is a rendőrséget, és foglaltak. Csak hogy mások, akiknek nem bírják a pofáját, nehogy élhessenek demokratikus jogukkal. Ami persze nem meglepő, ezek az ex-jobbikos rosszabbikok soha egy percig sem voltak demokraták, nekik a szólásszabadság is csak addig tetszik, amíg őket nem gátolja senki, hogy sötét ostobaságaikat beleböfögjék a nyilvánosságba. Ha már náluk a gyűlölet, az "utálunk mindenkit, aki nem mi"mentalitása az ideológiai alap és a közösségformáló erő.

De az vicces, hogy Elődék jobban készülnek a Pride-ra, mint a felvonulók, ezen pörögnek már hónapokkal korábban, valamint nulla-huszonnégyben, csoda, hogy éjszaka azért bírnak néha aludni is. Ráadásul úgy, hogy nem buzihordákkal álmodnak, akik éccel fertőznek meg átoperált óvodásokat, bőrtangában persze. De hát a fixáció az fixáció, a lényeg hogy semmi buzulás!

Találós kérdés

Ezt most miért is?

kultura.hu

A hit nem gondolkodás

Az egyik tegnapi posztom után ma a kezembe került egy szövegválogatás Ludwig Wittgensteintől (aki szerintem a huszadik század talán legnagyobb filozófusa volt, bár nem mindig az akadémiai értelemben), és abban, bár alapvetően nyelvfilozófiai szösszenetek voltak, az álmokról is írt egy-két gondolatot. És mivel ma van a születésnapja, a  százharmincharmadik (szóval elég öreg, különösen, hogy hetvenegy éve halott) itt van két idézet. (Az eredeti forrásokat nem tudom, most tényleg egy válogatáskazettán... izé, szövegfájlban olvastam, ahol anno nem jelölgettem, hogy mit honnan szedtem. Talán a Filozófiai vizsgálódásokból származnak, ott vannak ilyen velősebb szösszenetek, de most nem érzek elég erőt magamban, hogy végignyaljam mind a 350 oldalt, bár erős a kísértés.)

"Az álmok jellegzetessége, hogy gyakran mintha értelmezést várnának az álmodótói. Az ember csak elvétve hajlik arra, hogy egy éber álmát feljegyezze vagy elmesélje valakinek, vagy hogy megkérdezze, mit is jelenthet. Az álmokban azonban van valami zavarba ejtő, valami sajátos módon érdekes - ezért szeretnénk megfejteni a jelentésüket.

Van valami az álomképekben, ami bizonyos hasonlóságot mutat a nyelvi jelekkel. Ahogy az a papírra vagy homokba rajzolt jelek sorának is sajátja lehet. Talán egy sem akad köztük, amelyikben ráismernénk valamely általunk ismert ábécé egyik egyezményes jelére, és mégis erős bennünk az érzés, hogy valamilyen nyelvet alkotnak: hogy jelentenek valamit."

britannica.com

Wittgenstein amúgy osztrák születésű volt, de filozófusként Cambridge-ben működött, ahol Bertrand Russel volt az egyik mentora. Nemigen szeretett publikálni (nem bírta a visszautasítást, de a kritikát is rosszul), több szövege csak a halála után jelent meg, maga pedig egy iskolásoknak írt helyesírási szótárát tartotta a legfontosabb művének.

Egy barátom szerint a múlt századi filozófiának két alapvető kérdése van: náci volt-e Heidegger, és buzi-e volt Wittgenstein? Spoiler: Ja, nagyjából ez volt velük a helyzet. (H. persze csak élete egy szakaszában nácult.)

p.s. A cím pedig szintén egy híres Wittgenstein-mondás, amit húszas éveimben szerettem idézgetni. Mondjuk tényleg elgondolkodtató, lehet hogy ma is egyetértek vele, csakhogy már rég kételkedem a szkepszisben. Is.

Bakancsban a pálya széléről

Aszongya a pártvezér és kancellár, a Felcsútok éteri magasságából, hogy a munkának és különösen a szakmunkának van jövője Magyarországon. Most komolyan, egy szociológus veszett el benne (ezt nekem el lehet hinni, több elveszett szociológust láttam már, plusz van itthon tükör), hisz nagyívű meglátás ez ahhoz képest, hogy így a hatvanhoz közeledve egy percig sem vett részt a "munkaerőpiac" című nagy népi társasjátékban. Az egyetemről a politikába katapultált, immár harminckét éve ül a parlamenteben, ebből pont tizenhat évig volt eddig főminiszter, de olyat, hogy elment volna állást keresni, eddig még nem csinált. A haverja legalább gázszerelő.

Viszont épp nemrég emlegette, elég dehonesztáló módon az ukrán elnököt, hogy hát ez a Zelenszkij csak egy színész, ezért színészként viselkedik, ő ellenben jogász, és jogászként gondolkodik. Miközben egy percig sem dolgozott jogászként, neki a törvényekhez annyi köze van, hogy kellően erős hatalmi-gazdasági érdekei mentén, időnként írat magának olyanokat, mondjuk a semmilyen zsolttal, vagy valami névtelen komisszárjával.

Zelenszkij meg amúgy szintén jogi diplomával bír, szóval ez akkor nagyon mellément. De erről az összeszerelő-ország rémálomról nem bír lejönni, már évekkel ezelőtt is olyan marhaságokat böffentett az éterbe, hogy vannak ezek a nyamvadt értelmiségiek (ő már láthatóan rég eltávolodott ettől), de azért egy olajos bakancsú jómunkásember, azért az az igazi. 

Ő csak tudja. Miközben a hülye skandinávok meg a felsőoktatásba öntik a pénzt, biztos el karnak puhulni a jóléttől, a hülyéi.

Atomerőművészet

Azt olvasom az internetes világhálón, hogy a mini atomerőművekkel szabadulnának a britek az orosz gáztól, ami ugye függőséget okoz, különösen posztszovjet, pszichopata diktátorok tekintetében. Merthogy van ilyen technológia, például ilyen mini reaktorok hajtják az atom-tengeralattjárókat, melyek ezen felül maguk is atomokból vannak, bár vagyunk így ezzel néhányan a létezésben.

A fentebb linkelt cikk szerint jelen árfolyamon olyan nyolcszáz millióba kerülne, elpöfögne vele egy gyár, a felesleget meg be lehetne táplálni a hálózatba. Az egész elférne egy konténerben, és Rolls Royce illetékesei már azon gondolkodnak, hogy ez jobb üzlet lenne, mint a repülőgépek sugárhajtóművei. Mert igazából azokból keresik a nagy pénzt, meg hagyományos robbanómotorokból, puccos autókat talán már csak megszokásból gyártanak, bár gondolom az sem veszteséges.

De nekem eszembe jutott, mi lenne, ha nem csak cégek vehetnének ilyeneket pár év múlva, hanem magánszemélyek is, elvégre a kapitalizmusban a cégek is jobbára magántulajdonban vannak. (Ebből is látszik, hogy nálunk gazdaságilag is egy hibrid rendszer van, csak libafoszöld rendszám nélkül.)

De ha bárki, akinek van közel egymilliárdja forintban, vehetne ilyet, nekünk akkor sem adnának el belőle a nagybritánok, hisz a közkeletű bon mot szerint, ha nekünk lenne atomfegyverünk, magunkra dobnánk le. Márpedig egy fasza kis atombomba úgy kezdődik, hogy Géza bá' vesz egy mini reaktort, azt beteszi a garázsba (miután kibaszta onnan a Jaguárját, mert ez mégis csak egy Roll Royce, ami menőbb), dúsít némi hasadó anyagot, és átdobja a kerítésen. Elvégre az a szemét Lajos a szomszéd villából angol kertet csinált, pedig ő a szögletesre nyírt francia kertet szereti nézegeti a medencéje mellől. Plusz egy rohadt komcsi, hisz megvette azt a másfél megyét, amit Géza magának nézett ki. Szóval megérdemel egy kis brit urániumot, vagy plutóniumot, vagy alumíniumot, szóval ilyen izét, a lényeg hogy -niumra végződjön.

Aztán csodálkozna, hogy előbb a maradék haja is kihullik, aztán a fogai, aztán a végtagjai, mert neki senki sem szólt, hogy ez a szar nem csak a szomszéd felé sugároz.

Szóval nálunk nem kellene népszerűsíteni az ötletet, az orosz gáz helyett vegyenek a hazai nertársak szélerőművet, az nem sugároz, legfeljebb időnként felszeletel egy-egy védett madarat, de csak ha fúj a szél. Ha meg nem, akkor majd bazi nagy ventilátorokkal fújatják meg, elvégre ne hiába álljon ott az a nagy propeller, termelje csak az áramot. A ventilátoroknak például.

Fernand Leger: Propellers (1918 - Museum of Modern Art, New York)

Az elveszett film

Jajj nekem, elkezdtem nézni egy Sandra Bullock nevével fémjelzett romkom-kalandfilmet, de én ezt nem bírtam végigkínlódni. (Ami egyébként ritka, megnézek én bármit, azt' legfeljebb írok róla ide egy felháborodottan undorodót.) 

Egyrészt maga az alapkoncepció is koppintás, Bullock egy írónőt játszik, aki romantikus kalandregényeket hegeszt, mondjuk épp csökkenő sikerrel, de elrabolja egy őrült milliárdos (Daniel Radcliffe, és ja, ezek rendszerint őrültek), aztán a könyvei borítóján szereplő szépfiú (Channing Tatum) indul kiszabadítani. Lesz belőle valami közepesen sem izgalmas, dzsungel-túlélőtúra, ami mondjuk A smaragd románcából már elég ismerős, csak az még szórakoztató volt.

Az elveszett város című idei műalkotás viszont simán csak unalmas, helyenként idegesítő, mindenkit őszintén lebeszélnék róla. Van benne Brad Pitt is, bár hamar lelép, de ez esetben nem kár érte, Tatum és Radcliffe színművész urak meg simán csak semmilyenek, de annyira, hogy még rosszak sem bírnak lenni. Két adag színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, kevés buborékkal, de az nem mentheti meg őket a primer szégyentől.

Igazából nem is értem, mikor és kinek juthatott eszébe elkészíteni ezt az izét, ami annyira erőlködve próbál trendi meg up-to-date lenni, hogy simán fáj nézni. Nálam az ötödik percben kapcsolt be a a kulturális riasztó, mikor a közösségi média menedzsere közli a szerzővel, hogy azt tweetelte ki a nevében reggel  (idézem): "Csá, mizu? (...) Merre zúztok csajszik? Tali a (valamilyen)bálteremben délután ötkor, hesteg  Sean Mendes(???), hesteg behalok hogy talizzunk végre!" Na, itt kellett volna törölni a picsába ezt a borzadályt.

De tovább néztem, bele-bele tekerve, talán mert arra vártam, hátha mégis átcsúszik valami popkultúra-kritikába, afféle görbe tükör lesz belőle, de nem. Ez maga a popkultúra legalja, nem szabadna hagyni, hogy a marketingesek elvárásai alapján összekalapált algoritmus írja a forgatókönyvet, különösen ha a főhős maga is író, ha olyan is, amilyen. Ráadásul a film összes poénja benne volt már az előzetesben, szóval tökéletesen megspórolható az a közel két óra.

Sandra Bullock meg bejelentette, hogy most egy időre visszavonul, és nem forgat több filmet. Ezt a döntését csak üdvözölni lehet, bár jobb lett volna a csúcson abbahagyni, és nem egy árok mélyén zúzni, csajszi.

artmozi.hu

p.s. Az azért vicces volt, hogy a letöltött verzióban felirat is volt, méghozzá cseh (vagy szlovák?) és hindi felváltva, nem mintha bármelyikkel is mennék bármire.

Álomvilág valódi hiányokkal

És akkor most egy önvallomásszerű önvallomás, csak mert nincs kinek kibeszélni magam, úgyhogy megírom, mintha legalább is érdekelne valakit. Mármint rajtam kívül...

Az egész azzal kezdődött, hogy szarul aludtam az éjjel. Elég sokat, de szarul, ilyen fél- egyórás etapokban, viszont folyamatosan álmodtam, nagyjából ugyanazt a világot. Egy-egy másik oldalra fordulás után visszaaludva folytatódott a történet, ami nálam nem ritka, de ettől még eléggé gyomorba vág. Álmomban valami angol tengerparti városban voltam (ami csaknem mindenben, de azért nem teljesen különbözött Brightontól), az is megvolt hogy egy hétre mentem, egy múzeumba tanulmányútra. És ha jól értettem a saját tudatalattim kisüléseit, én is valami múzeumban dolgoztam itthon, és néhány kollégával voltam arra, akik csaknem mindenben, de nem teljesen különböztek néhány rég nem látott ismerőstől. Sokat bolyongtam az ottani múzeumban, gondolom  muszáj volt, de azért sikerült összeismerkednem egy lánnyal, a helyi piacon, ami csaknem mindenben... szóval a greenwichi piactól. Ő félig indiai volt, félig angol, Juliának hívták, én meg előadtam Rómeót, bár a végén nem haltunk meg, csak haza kellett utaznom. Ja, és volt még közvetlenül a tengerparton egy neogótikus katolikus templom, ahova el kellett mennem Juliával, mert még katolikus is volt. Amúgy egy lepukkant szállodában laktam, de a szobám legalább a szürke tengeri viharokra nézett.

Brighton

Nekem meg az jött le az egészből, hogy:

- Hiányzik valami rendes, értelmiségi munka (már azon túl, hogy egyáltalán valamilyen munka).

- Hiányzik Anglia, Brighton, Greenwich, de Farnborough vagy Peterborough az nem hiányzik. Marlborót meg egyetemista korom táján szívtam utoljára.

- Hiányoznak a régi barátok, akik ma már kétszáz és kétezer kilométer közötti távolságban laknak tőlem, online meg nem ugyanaz a kommunikáció.

- Meg hiányzik valami nőnemű, mert a magány nem az én műfajom, különösen ha a barátok ugye kétszáztól kétezerig.

Szóval lehet tanulságosat álmodni, bár eddig nem sokra tartottam az álomfejtéses freudista izéket. Mondjuk az én álmaimon nincs sok megfejteni való, asszem elég nyilvánvalóak, mint ez a legutóbbi is.

Greenwich

És akkor szembe jön az élet...

L. Simon főállású fideszes kultúrpápa, na jó, kultúrpápa helyettes, hisz a mindenhez is értő főminiszter a mindenügyi pápa, aki ráadásul egy kolostorban székel (nem úgy, izé... nem csak úgy), pont mint a római kolléga, bár ő mondjuk konkrétan egy rendházban lakik.

Szóval a derék művelődésügyi komisszár ás egykori középszar költő egy fészbuk-posztban akadt ki azon, hogy a beteg anyukáját nem fogadja a háziorvos, hanem telefonon kell egyeztetni, és miután kiderül, hogy a mama jó eséllyel fertőző  beteg, már az a reakció, hogy akkor tényleg oda ne menjen. Bezzeg költőnk gyerekkorában a jó doktor bácsi még bepattant a Trabantjába (na ja, akkor is ennyire telt egy körzetinek) és már ott is volt a kis beteg Lacikánál.

Ámde El Szájmon nertárs (indokolt a név, épp Los Angelesből háborodott föl, amit az egyrészt-másrészt paradigma nevében, egyensúlyi jelleggel hívjunk most az Angyalok városának) ezek szerint nem tudta, hogy nagyjából két éve ez a protokoll a háziorvosi rendeléseknél. (Engem is de jól elküldtek a múltkor, hogy takarodjak haza és legközelebb telefonáljak.)

De hogy nem tudott a helyzetről? Ennek talán két megfejtése lehet: vagy iszonyúan egészséges, mert a legtöbbünkkel nemigen fordul elő, hogy több mint két év alatt egyszer se legyen  dolga a háziorvossal, ha csak egy nátha miatt is. A másik lehetőség, hogy Leslie L. Szájmon, aki volt már képviselő, államtitkár és most épp a Nemzeti Múzeum főigazgatója, eddig magánklinikák magánrendeléseire járt, hisz nyilván kurva jól keres, mellette meg konkrét földesúr is, akinek egyszer csak hopp, a nyakába szakadt egy borászat. A legszerényebb közszolgákkal is előfordul ilyen. Ja, nem.

Szóval azt Lózan Cseleszből is meg tudja telefonálni ímélen, hogy valami magánorvos menjen ki hozzá, sőt megkérhetne egy rokont hogy segítsen az ápolásban. De ha már a rokonai is annyira utálják, vegyen föl egy ápolónőt, gondolom telne rá.

De egyre gyanúsabb, hogy ha valaki fideszes, és minimum a második-harmadik vonalba küzdi föl magát, az bekerül egy olyan buborékba, hogy csak néz hülyén maga elé, ha szembe jön az élet, a világmindenség, meg minden. Tényleg, a klímaváltozásról hallott már?

Szabadság, egyenlőség, családi örökség

Hát úgy néz ki,  háttal is kezdünk mondatot, illetve a szélsőjobb megint nem tört át Franciaországban. Persze ezt a Guardian-ben olvastam, az angolok meg mindig is rühellték a franciákat (anno a Csatorna-alagút ellen is azzal kampányoltak, hogy átmegy a fokhagymaszag), bár a boraikkal egyre inkább jóban vannak, szóval lehet, hogy direkt szórakoznak a londoni szerkesztőségben. Vagy ez is afféle wishful thinking, ha már egy balos lapról van szó.

És ettől még ébredhetek arra reggel, hogy Marine Le Pen nyert, nem a Macron, akinek  nevéről én mindig kis, színes süteményekre asszociálok, de a Le Pen nőszemélyről semmi pozitív nem jut eszembe. Mondjuk ez családi vonás, a fater, Jean-Marie Le Pen is nagy seggfej volt még aktív politikus korában, de már 93 éves, szóval sok vizet nem zavar. Konyakot talán. Aztán a lányára hagyta a a pártját, mintha az legalább is valami örökölhető dolog lenne, de hát ott is akkora a demokrácia, hogy a fal adja a másikat, mint Makó Jeruzsálemtől.

Úgyhogy Marine és rémes pártja, a  Nemzeti Front nem meglelő módon lett a felcsúti döbrögi egyik jelentős szövetségese, de annyira, hogy a kampánypénzeinek egy jelentéken részét is egy magyar bank  kölcsönözte neki. Nem mellesleg az  bank, amely épp lenyelt egy másikat, ahol nekem van számlám, és már így is utáltam őket egy jó ideje, de ez a boltolás már tényleg felháborító. Vagy le, esetleg szét, össze, de valami háborodás felgerjedt bennem. Hogy az én pénzemből is egy ilyet tömnek pénzzel? Na jó, igazából az enyémből a legkevésbé, mert időm nagy részében nem tartok pénzt a bankba, hisz nincs. És akkor most ezzel is a francia széljobbot gyengítem, bár jelentős forradalmi-proletár öntudat nélkül.

És akkor ennek örömére egy kis francia punkot is ideszúrok. Tudja fene, de nekem ez egy vidám dal. Mert nyilván egyre kifacsartabb az ízlésem, plusz egy kukkot sem tudok franciául, de így legalább belehallhatok bármit. És hát ez is valami, ha kevés is.

Nem, nem Webber

Ma van a II. Erzsébet királynő születésnapja, az igazi, nem a ceremoniális, mikor vicces egyenruhás pasik lovagolnak körbe,és ezt sokan nézik. De a királynő (a Brit Nemzetközösség feje, a hit védelmezője, a fagylaltszínű kiskosztümök patrónusa etc.) születésnapja semmi ahhoz képest, hogy 1864-ben Max Weber, a szociológia egyik alapítója is e napon született. Tudja fene, nekem ez valamiért többet számít, mint Bözsi néni a Bakingem palotából, akkor is ha utóbbi már 96 éves. Elvégre a kor önmagában nem érdem, de ha mondjuk ő írta volna A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című alapművet, más lenne a helyzet. Azt azonban Weber írta. 

Jut eszembe, Erzsébet asszonyságtól tökre semmit sem olvastam, márpedig a bennem lakó értelmiségi sznobnál nehéz bevágódni jelentékeny publikációs lista nélkül. (A sajátom is elég jelentéktelen, hisz huszonöt év újságcikkei nem számítanak bele, tanulmányt meg keveset publikáltam, mikor még egyáltalán. Így aztán nem is tartom magam túl sokra.)

De épp a napokban olvastam újra A politika mint hivatás című szövegét (ez igazából valami müncheni  egyetemi előadás leirata, amit nyomdakészre fésültek), ahol a politika és az erkölcs kapcsolatát is hosszan fejtegeti, meg azt, hogy egy politikusnak három dologgal kell rendelkeznie: szenvedély, felelősségérzet és arányérzék. És hogy lehet a politikáért, meg a politikából élni, az elsőhöz meg pont e három sajátosság kell. Meg anno itt olvastam először, hogy a legitim hatalom (weberül: uralom) három dologgal igazolhatja magát: a hagyománnyal, a vezető(k) személyes karizmájával, meg a joggal. Nálunk most épp a második a döntő (bár ennek a vezérelvűségnek meg pont hagyománya is van), a jog viszont nem játszik, azt akár hetente gyurmázzák át a felcsúti, valamint rokonai, barátai és üzletfelei pillanatnyi érdekeinek megfelelően.

Szóval Weber nem tud nem aktuális lenni, különösen mivel nálunk az aktuális rezsim mintha nem előre haladna az időben, hanem menetelne valami sosemvolt (ám alapvetően dicstelen) múlt felé, kis kerülővel az Offshore-szigetekre, tekintetét a bankszámla-egyenlegekre szegezve. (Ja, Agyarország államformája egyrészt - felsőbb szinteken - abszolút monarchia, lejjebb, lokálisan meg feudális anarchia. Valamint egyrészt részecske, másrészt hullám-természetű... ja nem, az a fény.)

1862-1920

(en.wikipedia.org)

Négy negyed

Egy Wes Anderson-filmet bármikor hajlandó vagyok megnézni. Kicsit groteszk, de nem túlcsavart sztori, egyedi látványvilág, valami fura, kissé meseszerű hangulat, szóval jellemzően remek szórakozás, ami nem akar minden áron belénk kalapálni valami nagy-nagy erkölcsi tanulságot. (Több picit mondjuk igen, de annyi meg ránk is fér.) Épp pár napja néztem újra a Grand Budapest Hotel, meg  A fantasztikus róka úr című opuszokat, és már megint beszippantott a hangulatuk. Mert ezek hangulatfilmek is, mint mondjuk  A leleményes Hugo, aminél csodálkoztam is, hogy Martin Scorsese rendezte.

A Francia Kiadás (The French Dispatch) című tavalyi darabot viszont tényleg Anderson dirigálta (valamint forgatókönyvírta és producerelte), ami meg is látszik rajta.

Ez igazából négy rövidfilm egybe fűzve, annak apropóján, hogy egyszer csak meghal a - ki hinné - Francia Kiadás címre hallgató, francia székhelyű de amerikai magazin szerkesztője, és össze kéne csapni valami nekrológot, ha már. És akkor jönnek a sztorik, én meg hátradőlök némi rágcsával, bunkó módon kávés termoszból iszom a teát, és hú de el vagyok én képedve ettől idelent.

puliwood.hu

A hangulat a szokásosan andersoni, valami sosemvolt boldog békeidőket idéző városi táj, mondjuk egy Gólem nélküli Prága, egy gettómentes Krakkó, egy anschlusst megúszó Bécs, vagy leginkább ugye Párizs, ahol a legjobb étteremben egy kék patkány főz, valahol a két világháború között. Legalább is egyes idősíkokon. Ehhez mért a zene, a folyamatos narráció (ami van annyira szellemes, hogy egy pillanatig se legyen idegesítő), no meg a remek színészek, Tilda Swintontól, Frances McDormandon át mondjuk Edward Nortonig vagy Saorise Ronanig. (És akkor számos nagy nevet hagytam ki, de lusta vagyok leírni a teljes stáblistát.)

Az első történet főszereplője egy gyilkosságért elítélt rab, aki miközben gyakorló pszichopata, elég jó festő is (a gondatlanságból elkövetett adócsalásért ülő, civilben műkereskedő cellaszomszédja szúrja ki tehetségét), meg a nőnemű börtönőr, úgyis mint nem szándékolt múzsája és szabadidős aktmodellje. A képek meg nemzetközi sikert aratnak, a műkereskedő (Adrien Brody) révén eljutnak Kansasig is (a magazin egy ottani lap európai kiadása, és ott is terjesztik), külön szárnyat kapnak egy múzeumban, de rögtön a bejártnál azért már egy kukoricatábla kezdődik. Csak hogy értsük: Kansas.

A másik sztori valami nehezen körvonalazható egyetemi diáklázadás körül forog, ahol az elszánt egyetemisták olyan kemények, hogy bojkottálják a menzát, kalózrádiót építenek, és öt perccel a félév vége előtt kiveszik az összes könyvet a könyvtárból! Gyakorlatilag minden hónapban kirobbantanak egy forradalmat, elvégre az ilyesmi permanensen jó, mint azt - többek között - commandante Castro elvtárstól is tudjuk. Aztán egy majdnem szerelem, ahol azért a srác azon elmélkedik hogy a csaj majd később emlékszik-e a farka ízére (hja, a nagy érzelmek), de szerencsére fiatalon meghal.

hetediksor.hu

Van még egy szkeccs drogról, elrabolt gyerekről, meg arról, hogy mit esznek a rendőrök ebédszünetben. Pontosabban a rendőrfőnök, a mezei járőrök csak felszolgálnak, de legalább a boss fia az, akit elrabolnak, így neki már nem kell felszolgálni az egyenruhás séfek azonosíthatatlan kajáit. A főrendőrfőnök meg ravasz terveket sző az emberrablás után, hogy például a kaszinótojá után vese legyen a főfogás szilvával. És így tovább...

(És egyediiként - bár igazából ez az első - ott van az Owen Wilson-féle biciklis riporter, a nyomornegyedek, kurvák, stricik, gengszterek tematikájával, aki szemrebbenés nélkül zuhan bele a metrólejáratba, mert biciklizés közben is a kamerába beszél. Film a filmeben, hát igen.)

Ja, a kritika amúgy nagyrészt vagy utálta A Francia Kiadást, mert vagy simán csak nem tudott mit kezdeni vele, vagy a kritikusoknak már elege lett Anderson modoros mozgóképes mozaikjaiból, de nekem változatlanul bejön, én csak az alliterációimat nem bírom.

forumhungary.hu

Az erő szellemileg is sötét oldala

V. Geraszimov orosz vezérkari főnök, és Sz. Sogju védelmi miniszter arról deliráltak a minap, hogy ők aztán kurvára békét akarnak, kurva nagy békét, csak ezektől az ukránoktól nem lehet. Pedig ők már lépéseket tennének „a béke helyreállítása“ érdekében, ami szép vállalás, bár felmerül a kérdés, hogy ha olyan nagyon szeretik az a békét, akkor miért kellet szétbaszniuk?

Két vodkába áztatott, kolhoz melléküzemág-vezető kinézetű alak, akiknek van bőr a képükön, hogy az ukránokat hibáztassák a háború elhúzódásáért, no meg a nyugatiakat, akik fegyvert szállítanak nekik. A helyett, hogy a magukat tévesen ukránnak gondoló nyugat-oroszok szépen megadnák magukat, esetleg spontán kialakuló üdvrivalgásban törnének ki a megszállók láttán, hogy ez az, végre, mindig is ilyen fess, szadista barbárokra vártunk, hogy végre jól megszálljanak minket! Apropó, szívesen felajánljuk a lányainkat is, elvégre a sok harc után biztosan jól esne a a katona uraknak egy kis csoportos nemi erőszak sérelmükre, hisz nem lehet mindig csak harcolni, kell valami kreatív hobbi is mellé.

Gondolom valami ilyesmit vártak el a hálátlan helyiektől a pánorosz gondolattól (is)megittasult főhadügyérek, most meg ülve is toporzékolnak, mint a hisztis óvodások, hogy hiába pofozzák Aljosát meg Jevgenyijt, nem akarják odaadni nekik az uzsonnájukat meg a játékaikat, sőt még a mászókáról sem takarodnak le a rohadékok.

Nyugati civilizáció, keleti mentalitás, plusz a közelgő második gyerekkor dackorszaka, és akkor ezek felelnek a világ egyik legnagyobb hadseregéért. Innen nézve nem csoda, hogy a katonáik is olyanok, amilyenek, jobbára frusztrált (és/vagy megfélemlített), ösztönből kegyetlenkedők, eképp pedig maguk is áldozatai a sötét oldalnak.

444.hu

Szociálhormonális pszeudo-boldogság

Olvasom, hogy az oxitocin nevű „szeretethormon“ (na, az ilyen megfogalmazásoktól behányok) a felelős azért, hogy idősebb korunkban egyre nyugodtabbak és elégedettebbek, röviden boldogabbak vagyunk. Én középkorúként, és szigorúan privátim, de nem vagyok erről olyan nagyon meggyőzve.

Oké, nyugodtabbnak tényleg nyugodtabb vagyok, de ez nem boldogság, ez szimpla beletörődés. Minél idősebb vagyok, annál inkább uralkodik el rajtam az érzés, hogy főleg már múltam van, jövőm kevésbé, már nem az az ábra, hogy holnap meg holnapután lehet még bármi. Kényszerpályák vannak, bezáruló ajtók, szűkülő alternatívák. Nincs az az oxitocin, ami ezt feloldaná, a kilátástalan élethelyzetekre nem elég holmi kémiai megoldás. (Miközben persze minden függő - alkesz, drogos, szex- meg szerencsejáték függő - ezzel próbálkozik, nagyjából mindhiába.)

Amit én megélek, az tényleg egyfajta csendes belenyugvás, hogy most szar, fene tudja, lesz-e valaha jobb, de a valami ami lesz, sokkal vacakabb már nem lehet. Kívülről nézve nyilván de, ám én belülről nézek kifelé a fejemből, és innen szemlélve már majdnem mindegy. Ami nem pesszimizmus, realizmus inkább. 

El lehetne adni persze az egészet valami zen buddhista, húde kurva nagy bölcsességnek, hogy engem aztán nem érdekel, a híd alatt alszom-e vagy a Ritz királyi lakosztályában, de a megvilágosodás olyan messze esik tőlem, mint a makói ablakos tóttól a jeruzsálemi hanyattesés. Egyszerűen csak szép lassan kisülnek az aggódás-receptoraim, hisz képtelenség napi huszonnégy órában a közeljövő miatt (is) szorongani, bár kezdetben szinte komplett életprogramnak tűnik. Az addigi életünk helyett persze. De ha az embernek már nem nagyon marad semmije, legalább a vesztenivalója is egyre kevesebb - ez meg olyan szép üresfejű duma, hogy Niljang rinpócse is elégedetten csettintene tőle. Aki - mint az köztudott - úgy írja a nevét, hogy Neil Young...