Kisütött nap, énekel az ég és kékek a madarak, én meg ismét csak rácsavarodtam a No Doubt-ra, mint a napokban már többször, pedig tényleg évekig tök jól megvoltam a zenéjük nélkül. Sőt, gyakran bármiféle zene nélkül, a jutyúbon is csak podcastokat, meg beszélgetős rádióműsorokat hallgattam, mostanában meg zenéket.
Most vagy az van, hogy krónikus tavaszi fáradságot okoz nálam a sok közéleti/ kulturális/ okoskodó szövegelés, vagy simán csak hülyülök, de már sokszor jobban esik a zene. Sokféle, majdnem tetszőleges műfajból, a lényeg, hogy zsigeri legyen. Az agyamat nagyjából hagyja békén, de hasson oda a vegetatív idegrendszeremnek, meg a neokortex mögött vergődő limbikus rendszernek, különös tekintettel az amigdalára, ha már arrafelé kell keresni az érzelmeinket, illetve az azokat feldolgozó mechanizmust.
Mert egy jó kis darálós-menetős punkon, vagy dallamos-menetelős ska-n egyszerűen nincs mit gondolkodni, azok ilyen meghangszerelt hangulatok, különösebb agyalás-igény nélkül. Az alábbi műalkotásnak is annyi a mondanivalója, hogy mindannyian csapdába vagyunk esve egy-egy dobozban, fellengzősen ezt hívjuk aztán életnek, és a világból annyit látunk, amennyi a dobozunk kis ablaka megenged. Közhelyes? Az, de hát a közhely az valami igaz kijelentés, csak eléggé túlhasználtuk már ahhoz, hogy ránk jöjjön tőle a sikongató lábrázás.
A popzenei szövegek elsöprő többsége amúgy is brutális nagy közhelygyűjtemény, de az érzés a lényeg, a lüktetés, a flow, meg egyéb vulgárpszichológiai közhelyek. Enjoy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése