Egy Wes Anderson-filmet bármikor hajlandó vagyok megnézni. Kicsit groteszk, de nem túlcsavart sztori, egyedi látványvilág, valami fura, kissé meseszerű hangulat, szóval jellemzően remek szórakozás, ami nem akar minden áron belénk kalapálni valami nagy-nagy erkölcsi tanulságot. (Több picit mondjuk igen, de annyi meg ránk is fér.) Épp pár napja néztem újra a Grand Budapest Hotel, meg A fantasztikus róka úr című opuszokat, és már megint beszippantott a hangulatuk. Mert ezek hangulatfilmek is, mint mondjuk A leleményes Hugo, aminél csodálkoztam is, hogy Martin Scorsese rendezte.
A Francia Kiadás (The French Dispatch) című tavalyi darabot viszont tényleg Anderson dirigálta (valamint forgatókönyvírta és producerelte), ami meg is látszik rajta.
Ez igazából négy rövidfilm egybe fűzve, annak apropóján, hogy egyszer csak meghal a - ki hinné - Francia Kiadás címre hallgató, francia székhelyű de amerikai magazin szerkesztője, és össze kéne csapni valami nekrológot, ha már. És akkor jönnek a sztorik, én meg hátradőlök némi rágcsával, bunkó módon kávés termoszból iszom a teát, és hú de el vagyok én képedve ettől idelent.
puliwood.hu
A hangulat a szokásosan andersoni, valami sosemvolt boldog békeidőket idéző városi táj, mondjuk egy Gólem nélküli Prága, egy gettómentes Krakkó, egy anschlusst megúszó Bécs, vagy leginkább ugye Párizs, ahol a legjobb étteremben egy kék patkány főz, valahol a két világháború között. Legalább is egyes idősíkokon. Ehhez mért a zene, a folyamatos narráció (ami van annyira szellemes, hogy egy pillanatig se legyen idegesítő), no meg a remek színészek, Tilda Swintontól, Frances McDormandon át mondjuk Edward Nortonig vagy Saorise Ronanig. (És akkor számos nagy nevet hagytam ki, de lusta vagyok leírni a teljes stáblistát.)
Az első történet főszereplője egy gyilkosságért elítélt rab, aki miközben gyakorló pszichopata, elég jó festő is (a gondatlanságból elkövetett adócsalásért ülő, civilben műkereskedő cellaszomszédja szúrja ki tehetségét), meg a nőnemű börtönőr, úgyis mint nem szándékolt múzsája és szabadidős aktmodellje. A képek meg nemzetközi sikert aratnak, a műkereskedő (Adrien Brody) révén eljutnak Kansasig is (a magazin egy ottani lap európai kiadása, és ott is terjesztik), külön szárnyat kapnak egy múzeumban, de rögtön a bejártnál azért már egy kukoricatábla kezdődik. Csak hogy értsük: Kansas.
A másik sztori valami nehezen körvonalazható egyetemi diáklázadás körül forog, ahol az elszánt egyetemisták olyan kemények, hogy bojkottálják a menzát, kalózrádiót építenek, és öt perccel a félév vége előtt kiveszik az összes könyvet a könyvtárból! Gyakorlatilag minden hónapban kirobbantanak egy forradalmat, elvégre az ilyesmi permanensen jó, mint azt - többek között - commandante Castro elvtárstól is tudjuk. Aztán egy majdnem szerelem, ahol azért a srác azon elmélkedik hogy a csaj majd később emlékszik-e a farka ízére (hja, a nagy érzelmek), de szerencsére fiatalon meghal.
hetediksor.hu
Van még egy szkeccs drogról, elrabolt gyerekről, meg arról, hogy mit esznek a rendőrök ebédszünetben. Pontosabban a rendőrfőnök, a mezei járőrök csak felszolgálnak, de legalább a boss fia az, akit elrabolnak, így neki már nem kell felszolgálni az egyenruhás séfek azonosíthatatlan kajáit. A főrendőrfőnök meg ravasz terveket sző az emberrablás után, hogy például a kaszinótojá után vese legyen a főfogás szilvával. És így tovább...
(És egyediiként - bár igazából ez az első - ott van az Owen Wilson-féle biciklis riporter, a nyomornegyedek, kurvák, stricik, gengszterek tematikájával, aki szemrebbenés nélkül zuhan bele a metrólejáratba, mert biciklizés közben is a kamerába beszél. Film a filmeben, hát igen.)
Ja, a kritika amúgy nagyrészt vagy utálta A Francia Kiadást, mert vagy simán csak nem tudott mit kezdeni vele, vagy a kritikusoknak már elege lett Anderson modoros mozgóképes mozaikjaiból, de nekem változatlanul bejön, én csak az alliterációimat nem bírom.
forumhungary.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése