Olvasom, hogy az oxitocin nevű „szeretethormon“ (na, az ilyen megfogalmazásoktól behányok) a felelős azért, hogy idősebb korunkban egyre nyugodtabbak és elégedettebbek, röviden boldogabbak vagyunk. Én középkorúként, és szigorúan privátim, de nem vagyok erről olyan nagyon meggyőzve.
Oké, nyugodtabbnak tényleg nyugodtabb vagyok, de ez nem boldogság, ez szimpla beletörődés. Minél idősebb vagyok, annál inkább uralkodik el rajtam az érzés, hogy főleg már múltam van, jövőm kevésbé, már nem az az ábra, hogy holnap meg holnapután lehet még bármi. Kényszerpályák vannak, bezáruló ajtók, szűkülő alternatívák. Nincs az az oxitocin, ami ezt feloldaná, a kilátástalan élethelyzetekre nem elég holmi kémiai megoldás. (Miközben persze minden függő - alkesz, drogos, szex- meg szerencsejáték függő - ezzel próbálkozik, nagyjából mindhiába.)
Amit én megélek, az tényleg egyfajta csendes belenyugvás, hogy most szar, fene tudja, lesz-e valaha jobb, de a valami ami lesz, sokkal vacakabb már nem lehet. Kívülről nézve nyilván de, ám én belülről nézek kifelé a fejemből, és innen szemlélve már majdnem mindegy. Ami nem pesszimizmus, realizmus inkább.
El lehetne adni persze az egészet valami zen buddhista, húde kurva nagy bölcsességnek, hogy engem aztán nem érdekel, a híd alatt alszom-e vagy a Ritz királyi lakosztályában, de a megvilágosodás olyan messze esik tőlem, mint a makói ablakos tóttól a jeruzsálemi hanyattesés. Egyszerűen csak szép lassan kisülnek az aggódás-receptoraim, hisz képtelenség napi huszonnégy órában a közeljövő miatt (is) szorongani, bár kezdetben szinte komplett életprogramnak tűnik. Az addigi életünk helyett persze. De ha az embernek már nem nagyon marad semmije, legalább a vesztenivalója is egyre kevesebb - ez meg olyan szép üresfejű duma, hogy Niljang rinpócse is elégedetten csettintene tőle. Aki - mint az köztudott - úgy írja a nevét, hogy Neil Young...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése