Én aztán tényleg bírom a horrort, jó látni, hogy legalább a filmekben vannak szerencsétlenek, akiknek nyilvánvalóan szarabb nálam, de hosszú idő után beleszaladtam egybe, amit nem bírtam végignézni. Ez volt tavalyi keltezésű Hazafelé a sötétben (Coming Home in the Dark), egy ilyen túszejtős, bosszúállós, családkiirtós csekély kis semmiség.
És alapvetően két bajom volt vele. Az első, hogy rémesen sematikus, egy faék komplexitású történetet mesél el kiszámítható fordulatokkal, a másik meg hogy az erőszak sokszor anyira öncélú benne, hogy az már fáj. Oké, horrort azért néz az ember, hogy fájjon (a a horror a filmek csilije, ami ha nem égeti szét az ember fél fejét, fenét se ér), de azért az öncélú erőszakot csak az egészen perverz lelkek bírják, akik közé - ezek szerint - nem tartozom. Nem zavar, ha folyik vér, és halálsikolyok közepette ontják a beleket, de ennek legyen meg a dramaturgiai szerepe, legyen egy elbeszélés része, ami valahonnan visz valahová. Itt azonban a történet egy sablonos kiindulópontból tart a semmibe. Az előző hasonlattal élve, csilit valamihez eszik az ember, aki csak úgy önmagában, hogy aztán kifelé is csípjen, az nem ínyenc, csak sima mazochista és menjen terápiába. Márpedig itt a csilit csak úgy tömik a szánkba, nincs hozzá paradicsomos -fokhagymás penne, vagy legalább ócska konzervbab.
cinematicrandomness.com
A sztori annyi, hogy van egy unszimpatikus, őszülő halántékú pasi, aki régen valami javítóintézetben/ átnevelő táborban volt kezdő pedagóg, és bár maga nem terrorizálta a bentlakókat, de nem is pattogott azon, hogy a többiek meg de. Aztán évtizedekkel később, egy családi kirándulás alkalmából, véletlenül(?) összefut az egyik egykori, immár felnőtté ferdült pszichopatával, és kezdődhet is a családirtás. A sátáninak szánt elkövető, szóváltásba keveredés helyett, (úgy a tizedik percben) szétlövi a pasi két kamasz fiának a fejét, az asszonyt lecsapja, aztán a férjével együtt bepakolják őket a kocsiba, és jöhet a menekülési kísérletekkel csipkézett, kínzásos road-movie. Melynek keretében kiirtásra kerül egy komplett tinédzserbanda (talán egy túlélővel a főkönyv pozitív rovatában), egy benzinkutas, miközben a feleség szökés közben feltehetően öngyilkos lesz. A végére majdnem mindenki meghal, a sátáni alak is, az egykori pedagógot meg a másik pszichopata otthagyja valahol a francba, nagyjából szintén elhalálozás-közeli állapotba. És elmegy, és ennyi, hogy ő már unja ezt az egészet.
film-book.com
Na most ez bosszúfilmnek semmilyen, hisz eleve csak véletlenül találkoznak, az erkölcsi tanulság... ja, az nincs, ha csak nem számít annak, hogy a végén úgyis mind megdöglünk, a maximum amit ki tudunk hozni az életnek nevezett, nemi úton terjedő betegségből, hogy legalább ne fájjon nagyon. De tanulságnak azért ez elég vékony, és ezt is csak én próbálom belelátni, hogy ne tűnjön annyira elpazarolt időnek az a másfél óra.
Horrornak simán csak szar, nem gondoljuk, hogy különösebben sokan érnek majd el a stáblistáig, és így is lesz, a gyilkolászás nem váratlanul pattan elő a sötétből, pontosan kiszámítható, hogy most valakinek mindjárt pépesre verik a fejét egy tűzoltópalackkal, vagy hogy pszichobácsi nem sokáig fogja használatlanul lóbálni a puskáját.
A szereplők kétdimenziós, papírból kivágott figurák, a dialógusokat előre fel tudjuk mondani, a képek semmitmondóak, beszélő fejek vs. szenvedő fejek, plusz kopár táj, egy turista igényességével fényképezve.
Atmoszférája mondjuk mindettől függetlenül van a cuccnak, ez tényleg úgy tud fájni, mint egy jó horror esetében, csak itt nincs mögöttese, úgy meg minek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése