Jean-Pierre Jeunet filmjeit nagyjából mindig érdemes megnézni, rendszerint a vicces-bizarr-elgondolkodtató háromszögben mozognak, kivéve talán az Alien negyedik részét, az simán csak bizarr, de amúgy elég vacak. Mondjuk ott már adott volt a franchise, így hát csak részben tudta a maga képére formálni. De mondjuk az Elveszett gyerekek városát, vagy az Amelie csodálatos életét azért jellemzően az is látta, aki elve nem néz nem hollywoodi filmeket, franciákat pláne nem, Belmondoról meg mondjuk annyit tud, hogy valami zenekar.
A Bigbug (így, egybe írva) a rendező idei darabja és mint szinte minden filmje, ez is a legtöbb elemében erősen túltolt, a színesen giccses díszletektől, a szereplők töketlenkedéseiig (na ja, 4 hím, 3 nőstény a felállás, szomszédasszonyt is beleszámolva), mondhatni rémálom még nem volt ilyen szivárványosan vicceskedő. Mert az alapkoncepció itt is az, mint tucatnyi másik filmben, hogy a gépek, a mesterséges, de nem is annyira intelligens intelligenciák átveszik az uralmat az emberek felett, akik valójában már jó régen a gépektől függnek. Android a házvezetőnő, beszél a robotporszívó, ha valaki bejön a a kertbe , nem az ablakon néznek ki, hanem küldik a drónt, és bámulják a monitort, a szomszéd kutya meg, aki bejött, jó eséllyel klón, amolyan Fifike 4.0.
És egyszer csak beüt a krach, Anyu és a kamasz lánya, a volt férj meg annak új barátnője, Anyu új pasija, meg annak a fia, plusz a szomszéd, sztereotip módon házsártos néne egyszer csak bezárva találják magukat a házban. Ahonnan a gépek nem engedik ki őket, persze csak a saját érdekükben, hisz odakint számtalan veszély leselkedik rájuk, bent viszont kényelem van, biztonság, ennivalónak meg lágy tojás, sült tücsök és bor, szóval ki is akarna ehhez képest az utcán mászkálni? (Jó, hát a tücsök az nem frissen sült, igazából konzerv, de biztos kitűnő minőség.)
A szereplők persze egy idő után kezdenek megkattanni a bezártságtól, a pasiknak ez abból esik le, hogy a nők elkezdenek könyveket(!) olvasni reménytelen unalmukban, miután kiüvöltözték magukat, ami ugye annyira középkori időtöltés, hogy némileg be is van tiltva. Mármint túl sok könyvet tartani a házban. Szép új világ, na ja.
puliwood.hu
Szóval innen indul a kamaradráma helyetti kamara-abszurd, és igen szórakoztató, csaknem végig. A robotokról ugyanis hamarosan kiderül, hogy azért a saját árnyékukat ők sem képesek átlépni, a gazdáikét meg pláne nem, nincs az a frissítés. Ők is csak annyit tudhatnak, mint az emberek akik programozták a digitális tyúkeszüket, egy féldecivel sem többet. Az emberek viszont lassan belebutultak a jólétbe (kezdtek "amortizülleni"), és a robotokat is a maguk igényeire szabták, akik néha már csak gügyögnek velük, mint a kisgyerekekkel. De ettől még nem okosak.
Például Anyu panaszkodik még az elején, hogy rendelt kaktuszt, de a háztartási android véletlenül lekvárt főzött belőle, ami persze olyan is lett, és ugyanez az android közli, mikor az emberek épp meg akarnak főni, hogy nem kapcsolhatja be a klímát, mert azt a minisztériumtól kell kérvényezni. Ez utóbbi persze már a kezdődő gépi demokratikus rendszer következménye, de nekünk errefelé ismerős lehet a népi demokratikusnak nevezettből is. Jeunet-nek meg csak egy poén.
Az okos robotok, a yonixok azok, akik átveszik az irányítást, a házi robotokat is ők távvezérlik, és közben gonosz a mosolyuk, ami egy robottól azért mindenképp szép teljesítmény. De ugye ők az az új generáció, akiket már nem emberek programoztak, hanem másik robotok, szóval ők lehetnek a következő uralkodó faj. És hogy lesz itt még gond velük, az a legelső jelenetből lejön, amelyben - egy film a filmeb vígjáték keretei közt - két yonix sétáltat pórázon egy-egy embert. (Aminek az utolsó harmadban még lesz jelentősége.) Szóval a film az elejétől próbál valami nagyon puha kis izébe csomagolt társadalomkritikát is előadni, hogy a fogyasztó mentalitás hosszú távon pusztító, de ennek mondjuk itt nincs sok értelme, hisz egyfelől elcsépelt közhely, másfelől meg közcsépelt elhelyezés.
Ez nem Asimov robottörténeteinek egyike, nem agyalja túl a dolgokat, inkább csak egy szórakoztatóan abszurd, bár kicsit elnyújtott élőszereplős rajzfilm (egyfajta fura Szárnyas fejvadász-paródia, ha úgy tetszik) szerencsére nem pont a Disney stílusában. Például nem énekelnek benne, hála a magasságos Konstruktőrnek.
Másfélszer nézhető, mert másodikra azért könnyen bealszunk rajta, elvégre nem vagyunk gépek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése