A hírek szerint máma már várható akár szél, hó meg mennydörgés is, de hát ez van, mikor tollászkodik a tavasz, aztán kocsmába megy haverjával a klímaváltozással, mi meg kezdjük érteni, hogy utóbbi nem egyenlő azzal, hogy "globális felmelegedés". Globálisan amúgy melegszünk, nem nemi értelemben persze, de a konkrét időjárásban az úgy jön le, hogy egyre szélsőségesebb lesz. Februári húsz fok, májusi talajmenti fagyok, júliusi hajóvonták találkozása tilos. Mivel a tévében ilyentájt minden, de minden minimum huszonharmadik ismétlés, az internetet meg kiolvastam mára, marad a házimunka, a szépirodalom (most épp Julian Barnes), meg az időjárás-spotting, persze szigorúan csak ablakon át. (Az utcán nincs semmi érdekes, emberek és autók alig, pollen annál több, attól meg allegóriás leszek, amint csöpögő orral viszem végig a takony szimbolikáját.) Szóval figyelem az időnek a járását, odakint a világban, meg idebent a faliórán, mondjuk mindkettő rémesen unalmas.
Szélhó eddig még nem volt, a menny az lehet, hogy dörög, de ide, a lakótelepi purgatóriumba az nem hallatszik le. Reggel viccesen két fok volt (de legalább pluszban), az erkély korlátján fázós madarak néztek maguk elé értetlenül, hogy mi ez a rohadt hideg, hisz napok óta tavasz volt már, én meg kötött sapkában vittem le a szemetet. (Volt rajtam más is persze, például cipő, de a téli sapkákat már jó ideje elpakoltam több különböző helyre, így legalább elég volt benyúlni a legközelebbi szekrénybe, és rögtön volt is ott egy sapka.)
Viszont mindjárt végzek Barnes Anglia, Anglia című regényének újraolvasásával, és akkor előveszem a Furcsa időjárás című Joe Hill kötetet, ami négy kisregényt nem csak nyomokban tartalmaz, és amelyekből kettőt még amúgy sem. Nem mintha a másik kettő rossz lett volna, csak simán lusta vagyok, de egy-egy szöveg azért be bír szippantani, néha még mostanában is. (És ez így van a meglehetősen nagyon híres faterja, bizonyos Stephen King egynémely könyveivel is.)
Meg kétségtelenül szórakoztatóbb kissé agyament történeteket olvasni, mint a város fölötti formátlan felhőket bambulni, bár ha tudnám, hogy ezek legalább egyike is képtelenül szilárd, afféle lebegő sziget, aminek ráadásul mintha saját akarata lenne, félre bírnám tenni a könyvet, a leskelődés kedvéért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése