Pont tizenöt éve halt meg Kurt Vonnegut író, aki amúgy idén lenne száz éves, de nem lesz. Legalább is így nyilatkozott, vagyis hogy másfél évtizednyi halottnak levés után, az embernek már nincs igazán kedve százévesnek lenni. Meg egyébként is, ha valaki német névvel, és született amerikaiként esik német hadifogságba, azon már kellően átgyalogolt a történelem ahhoz, hogy már inkább csak a lapjain szeretne szerepelni, ami amúgy sikerült is, az irodalomtörténet tekintetében, viszonylatában, illetve nézőpontjából mindenképp.
"Visszatekintve, irodalmi nemzedékem tagjairól szólva talán az a legdöbbenetesebb, hogy az égvilágon bármit mondhattunk, félelem nélkül és büntetlenül. Amerikai utódaink ezt talán hihetetlennek tartják majd, mint ahogy ma is annak tartja a legtöbb idegen, hogy egy nemzet olyasmit írjon elő törvényként, ami inkább úgy hangzik, mint egy álom, éspedig:
'A Kongresszus nem korlátoz törvényileg vallási felekezetet, nem tiltja vallásuk szabad gyakorlását, nem korlátozza a sajtó szabadságát, sem az emberek szabad gyülekezési jogát, sem azt, hogy sérelme esetén bárki jogorvoslatért fordulhasson a kormányhoz.'
Ilyen törvény hatálya alatt hogyan nevelheti egy nemzet tisztességes légkörben a gyermekeit? Sehogy - sem régen, sem most. A törvényt tehát hamarosan vissza fogják vonni, a gyermekek érdekében.
És épp ez idő szerint az én könyveimet, Bernard Malamud és James Dickey és Joseph Heller és sok más elsőrendű hazafi könyveivel együtt, rendszeresen kihajítják az iskolai könyvtárakból az iskolaszékek tagjai, akik valamennyien azt mondják, hogy nem olvasták ugyan a könyveket, de megbízható forrásból tudják, hogy ártalmasak a gyermekekre nézve."
(Kurt Vonnegut: Virágvasárnap, 17. old.)
Csak nekem tűnik úgy, hogy ez az idézet, évtizedekkel ezelőttről (und egy másik kontinensről és kultúrából) itt és most is aktuális?
No igen, Vonnegut egy öntörvényű, cinikus humanista volt. Nem várt sokat a világtól, tapasztalatai okán nem is várhatott, gúnyos, sokszor maróan szarkasztikus módon állított pellengérre sok mindent, ami nem tetszett neki, de közben valahol mindig számított a jóra. Mondjuk nem teljesen alaptalanul, de persze ettől még manapság a cinizmus a realizmus, a kételkedés a tudás, hisz a kérdés az állítás. Vagy valami ilyesmi...
ectopolis.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése