Beteg cukor

Jó, ez nálam összetett szó, és fordított sorrendben, fene tudja mióta, nagyjából öt éve diagnosztizálták, azóta jobbára figyelek rá, kivéve mikor nem. És van, mikor nem lehet nem figyelni, például épp most. Mert a térség ahol élek, annyira fasza hely, hogy még véletlenül sincs igény egy magamfajta faszira, a végzettségeim a regionális munkaerő-piacon annyit érnek, mint sóhajtás a tornádóban, úgyhogy a válság múltával már megint én vagyok a megye talán egyetlen kétdiplomás betanított munkása. (Persze nem biztos, találkoztam én már betanított munkás fronton politológussal, néprajzossal, de még közgazdásszal is, pedig azt hittem, azok legalább kapósak. Ja, kivéve ha neomarxista alapon utálják a neoliberális kapitalizmust, mert olyankor lehetnek egy igazi working class hero, de nem a John Lennon-i értelemben. de legalább nem is a Leniniben.)

Viszont most épp egy nem cukorgyárban (pedig az országban az egyetlen megmaradt épp nálunk, van), de cukorüzemben állok betanítás alatt, ami abból áll, hogy gyorsan utána kéne csinálnom dolgokat embereknek, akik évek óta ezt csinálják, aztán nem értik, hogy ez nekem miért nem megy rutinból. Miközben miért is menne első-második nap, ez nem szociálpszichológia, kutatásmódszertan vagy filmek fikázása. azokban nekem van évtizedes rutinom, amit az újdonsült kollégáim évek után tudnának csak elfogadható szinten hozni Ehhez képest én beérem pár hét türelmi idővel, mielőtt belebetegszem a cukoriparba.

Mert ha már diabéteszes vagyok, tényleg adekvát munkahely az, ahol egy nap négy tonna cukor megy át a kezeim között, eddig főleg vaníliás, aminek ugye az ízét nem érezhetem (kultúrember vagyok, nem eszek bele az alapanyagba/munkadarabba), de az illatát sem, ha már évek óta nincs szaglásom.

Viszont ha besüt a nap látszik, hogy mekkora por gomolyog néha az üzemben, ami - mivel tényleg odafigyelnek a tisztaságra - nem házipor, hanem porcukor. Na most a kérdés az, hogy szabad ezt nekem belélegeznem? Avagy: az inhalált cuki felkúrja-e a vércukrom a Holdig?

Mától nem kell maszkot hordania odabent annak, akinek van ilyen "védettségi" plasztikkártyája, nekem van, de azért zsebemben a maszk, amíg valami szakember meg nem nyugtat, hogy a levegő cukortartalma a véremét nem befolyásolja olyan alapvetően. Plusz ugye a fizikai munka, ami eleve lefelé tolja...

Házasság, házak, hátaztán

Mérsékelten érdekes bulvárhír volt a hétvégén, hogy a Őfelsége miniszterelnöke titokban megnősült. Mondjuk már harmadszor, és titok is csak másnapig volt, de nyilván a nagybritánoknál közérdekű adatnak minősül, ha a főkutya nősül. (Nálunk nem tudom, annak számítana-e, de hogy nem maradna rejtve az tuti, kinn lenne TikTokon a titok legott. Még jó, hogy nálunk a politikusok és oligarchák mostanában inkább válnak, először a fészbukon, aztán a bíróságon.)

De miért kellett titkolózni? Borisz van annyira népszerűtlen, hogy ne akarja a nép csődülve bámulni őt, amint kivonul a templomból, de lehet hogy attól tartott, az arrafelé szokásos rizsszemek helyett valami mással dobálta volna meg az istenadta nép nem kifejezetten tory-szimpatizáns része. (Pedig sokkal szimpatikusabb, mint Vadállat Borisz a Men in Black 3-ból, bár nem annyira menő, mint Penge Borisz a Blöffből.)

A másik megfejtés, hogy a Westminster székesegyházban házasodott, ami egy katolikus templom. A formális/ceremoniális főnöke, a királynő meg ugye az anglikán egyház feje, és nem akart kínos helyzetet. Mondjuk nem értem hogy egy kétszer elvált pasit hogy adhat össze a római kaotikus egyház harmadszor is, mikor ott elvileg nincs válás. Lehet, hogy az első kettőnél nem is volt egyházi esküvő, azaz kánonjogilag ő most először? Négy gyerekkel a háta mögött?

news.sky.com

És ahogy nézem, a korkülönbség sem elhanyagolható, az új feleség 33 éves, Borisz meg 56, de persze ez nem számít. Eszembe jutott, hogy Petra is harminchárom, és eleinte én aggódtam a tizennégy év differance miatt (hisz a kezdetekkor ő 19 volt, én meg 33), ő mondjuk nem. Biztos mert a több mint tizenkét évünk alatt - az elejét leszámítva -  ő volt a felnőttes, én meg az infantilis. Mert fejben megrekedtem 22-nél (annak van csapdája ugyebár), úgyhogy hamar beért és lehagyott. Ma meg már csak magammal zavar a korkülönbség, mikor testileg 66-nak érzem magam, a személyiségem meg hát harmadannyi. De elég a mellékszálból.

Mert egyébként a Westminster székesegyház igazi turistacsapda, elég sokan keverik össze a Westminster apátsággal, amit igazából keresnének. (Mint az a francia család, aki lelkesen ugrott le a  buszról a Victoria Streeten, mikor meglátták a következő megálló nevénél a Westminster szót. És sehol nem lelték az útikönyvből ismerős épületet.) A székesegyház amúgy építészetileg is érdekes, mert egy kifejezetten bizánci stílusban épült katolikus templom.

És persze van még a Westminster palota is, de az a parlament épülete, rögtön az apátság végében, szóval ha azt a kettőt keveri össze egy bédekker-bubus, az nem akkora gáz.

De a lényeg, hogy Borisz eltalálta a megfelelő épületet, bár hivatala okán a másik kettőbe is járhat eleget, szóval legalább helyismerete van.

A halott menyaszony

Nem a Tim Burton-féle bábfilm , hanem A halott túlélő, ami egy elég fogyasztható darab, bár én valami mást vártam. Mert az eredeti címe After Life, pont mint Ricky Gervais netflixes sorozatának (ami magyarul viszont Mögöttem az élet), mentségére szóljon hogy 2009-es, azaz épp tíz évvel korábbi, mint a sorozat.

Ez az a film, amit nem téma, hanem szereplők alapján gondoltam megtekinteni (Christina Ricci, Liam Neeson), meg persze műfajilag egy pszichothriller-horrordráma, amit jobb napjaimon azért eléggé karmolok.

A film eleve azzal indul, hogy a pedagógus rabszolgaként dolgozó (de tényleg, az ókori Athénban a paidagogoszok a gyerekeket kísérgető rabszolgák voltak) Anna egy temetésre megy, és már várjuk, hogy na most, innen indul a sztori. Pedig csak a volt zongoratanára halálozott neki a jobblétre szenderülésnek, aminek sok jelentősége nincs. (Tényleg, lehet rosszabbra is szenderülni? Gondolom az az elkárhozás, gyehenna, miazmás.) Mondjuk a pasijával kissé összevész, így könnyes/fátyolos tekintettel vezet hazafelé, így a sötétben, kiszámíthatóan rommá zúzza személygépjárművét, és  benne önnön magát, hogy ez a szenderülés legyen az, ahonnan aztán kibomlik a dráma.

imdb.com

Mert Anna (azaz Ricci művésznő) egy hullaházban ébred, ahol a temetkezési vállalkozó (Mr. Neeson) közli  vele, hogy halott. Mondjuk az Addams Family óta tudható, hogy jól áll neki a hullasmink, bár a szituáció nem világos. Valami olyasmi van, hogy a hullaházi szakember szuperereje az, hogy képes kommunikálni a halottakkal (szóval indokolt volt a rendhagyó pályaválasztása), de Anna viszont tagadásban van. Mivel beszélgetnek, nem hiszi el hogy halott, azt már inkább, hogy a pasas valami különösen zakkant pszichopata, aki elrabolta, és majd jól eltemeti élve.

És hát Elliot a temetkezési sámán néha tényleg elég ijesztő, a lány tiltakozására, hogy de márpedig ő él, valami ilyesmit válaszol, hogy: „Azt hiszitek, hogy ha esztek, szartok, hugyoztok, akkor már éltek?“

És persze Anna vőlegényének is gyanús az egész, hogy a csaj él, és az a szörnyeteg élve akarja hat láb mélyre hantolni. Úgyhogy a temetés után alaposan italba folytja bánatát, és bátorságot merít a pohár fenekéről, aztán megy kiásni a hullát. Akivel az ásás után még - saját élménye szerint - beszél is de az csak annyit mond neki, hogy immár ő is halott, igazából a boncasztalon fekszik, és most vágják le róla ruhát. Hát, nem kellett volna részegen vezetni éjjel, mert így el sem jutott a temetőig.

Ebben a filmben az a csavar, hogy nincs csavar, végig gondolhatjuk azt, hogy Elliot tényleg egy perverz őrült, aztán a végére csak kiderül, hogy nem az, bár nem is ember, ha már halottakkal diskurál. Az meg, hogy Anna pasija a végére szintén elhunyás közben vérezi össze az autó légzsákját, elég kiszámítható fordulat, már csak a keretes szerkezet miatt is.

A tanulság meg annyi, hogy este csak nagyon alkalmas állapotban vezessünk autót, és hogy ne a temetkezési vállalkozóktól várjuk a munkadarabjaikhoz való empatikus hozzáállást, nincs benne akkora gyakorlatuk. Ja, meg az is, hogy halottnak lenni kurva rossz, majdnem mint élni.

Mi van a kölykökkel?

Ma van lenni gyereknap! - nyomják a képembe a hírportálok már kora reggel, pedig ez engem nem érint. Egyrészt nincs gyerekem, gondolom már nem is lesz, másrészt meg rohadt régen voltam már gyerek. Mondjuk egy második gyerekkor elméletileg még összejöhet, de szerintem én azt (a statisztikai valószínűségek szerint) már nem élem meg, igazából szerencsére. Hisz ki a fene akarna Demenciába utazni a személyisége roncsain, lassan már azt sem tudva, ki az a fazon az ágya mellett, és ki ő maga?

youtube.com

De a gyerekeket még nem fenyegeti a demencia, így akár még tudhatják is, hogy ma van az ő napjuk. Pedig a mai nap csak egy sima vasár, illetve ha az érdekesebb vonatkozásait nézzük, akkor ma van Mihail Alekszandrovics Bakunyin, a híres orosz anarchista születésnapja (1814 óta), miként Kocsis Zoltáné vagy Colm Meaney-é is. Utóbbi egy ír színész, akit legtöbben Star Trek sorozatokból ismernek, de Stephen Frears egyik kedvelt színésze is, játszott A furgonban meg a Méregszákban, amiket én igen bírok, részben miatta is.

És ma van Jeanne d'Arc meg Rubens halálának évfordulója, valamint holnap lesz a dohányzásmentes világnap, ami legalább pipa, mert nagyon régen dohányoztam utoljára. Egy komplett gyerekkorral ezelőtt, bár a fene tudja, nem számolom.

És akkor gyereknap alkalmából, ha már, egy kis szösszenet a Mocskos Gyerekkedvezmény nevű portlandi folk-punk zenekari együttestől, az elégő reményről:

Világállítás

Elkészült az ősszel kezdődő dubaji világkiállítás magyar pavilonja, amit egy Makovecz-tanítvány (igazából Makovecz-epigon) tervezett, és alig került többe tizenegy milliárdnál. Csak mer' ez nekünk fontos, a mindenkori magyar kormányok évtizedek óta szeretnek giccses építményeket világkiállítani, lehetőleg rohadt drágán, hisz a korrupciós költségek elég magasak. Ennek fényében igazából furcsa is, hogy csak ennyibe került, és nem a duplájába, sőt a költségek is pusztán 666 millióval lépték túl  tervezett keretet. 

Bár ez a szám nekem azért gyanúsan sátáni, a Fenevad száma ugyebár, úgyhogy vagy a költségvetésbe beleférni nem tudó - amúgy erősen NER-közeli - kivitelező a sátánista, vagy azok mozgatják a háttérből, esetleg a műremeket ácsoló ácsok hallgattak munka közben túl sok norvég black metált. (Pedig egy ács hallgasson zsoltárokat, tekintettel Jézusra, aki ugye maga is a faipar kézműves szakágában, amíg hagyták.)

Az alant látható épület egyébként tényleg eredeti, sosem láttam még faszerkezetes reptéri terminált vagy bankszékházat, de ettől még ronda. Ráadásul az "organikus építészet" nagyjából azt jelenti, hogy nosza, irtsunk ki egy közepes méretű erdőt (úgyis csak a helyet foglalja a következő lakópark elől), és csináljunk belőle valami giccset, alig volt hagyományokból gyúrt konfúz, vizuális nagyotmondást.

hvg.hu

Nem mellesleg ez az épület az egyetlen faszerkezetes pláza és/vagy stadion az egész Perzsa-öböl környékén, gondolom nem véletlenül. Sivatagos vidékeken kevés a fa, meg rosszul is bírja a klímát, de lehet hogy így majd nem kell költeni a bontásra, hisz jövő tavaszra összedől magától, és a darabjait sem kell hazaszállítani.

Amivel sokat spórolhat Ártunk és Ormányunk, indokolan persze, hisz köztudott, hogy a dubajozás kurva drága mulatság, kivéve persze a kurvákat, mert egy átlag ká-európai ribancoid tud ingyen is dubajozni, sőt még neki fizetnek.

Miközben persze az összes erre költött pénz az "ablakon kidobott" rovatba kerülhet, mert a világkiállítás mint olyan, értelmetlen, felesleges, de legalább drága. Nyilván a tizenkilencedik századba még lehetett értelme, nem volt globális tömegkommunikáció, össznépi turizmus, úgyhogy ha Párizsban vagy Londonban volt egy-egy ilyen, a látogatók megnézhették, milyen is az a sok messzi ország (pontosabban, hogy milyennek akar látszani), meg hogy milyen új találmányok vannak, merre tart várhatóan a világ, azon belül is főleg a civilizáció. Persze a lényeget pont nem mutatták meg, az 1851-es londoni expón senki nem vehette le mondjuk a porosz-francia háborút meg az annak nyomán létrejövő Német Császárságot (de a kiegyezést, meg az Osztrák-Magyar Monarchiát sem), miként 1900-ban a párizsi kiállításon is a gyarmatárukat meg a legmenőbb gőzgépeket mutogatták, és nem látszott az első világháború.

De ma már az efféle kiállítások elég érdektelenek, ha érdekel a koreai kultúra vagy a magyar  termálvizek (ez lenne a dubaji kalyiba témája), akkor utánanéz a neten, rosszabb esetben a Diszkáveri Csenelen, és ha még mindig érdekli a cucc, elmegy oda. Ez például százötven éve még nehézkes lett volna, no meg kevesek kiváltsága, de ma már nem, szóval valami nagyot és nagyon interaktívak kell gurítani, hogy egy ilyen kiállítás  több legyen egy unalmas diznilendnél.

Mondjuk Dubaj eleve egy diznilend, egy gigantikus díszlet,  tehát legalább náluk nem stílusidegen expósat játszani, persze ettől még felesleges.

Szörnyella Kiafrász?

Sérelmemre megtekintettem a Cruella (magyarul Szörnyella) című dalmata-spinoffot, avagy előzményfilmet, amibe még nincs százegy bundánakvaló, de Emma Stone a főszereplő, úgyhogy csak rá való tekintettel. (Mint anno a Birdmant, amiről viszont kiderült hogy egy jó film - Michael Keaton-ről meg hogy jó színész - szóval gondoltam hátha.)

Gyerekkoromban bírtam a vonatkozó Disney-rajzfilmet, bírtam hogy Kutyásék (a nagyorrú meg a házitündér nője) a Regent's Park mellett laknak, jók voltak a balfék bűnözők, akik később a Reszkessetek betörők!-ben tértek vissza, de a legmenőbb Szörnyella volt, és különösen az autója, meg az őrülős jelenetei.

A későbbi élőszereplős változat már nem tetszett különösebben (na jó, egyáltalán nem), bár értékeltem, hogy ebben legalább nem beszéltek a kutyák. De ez a mostani film, ha lehet még eggyel rosszabb lett.

Először is a színészek. Emma Stone-ra a film kábé felében rá se lehet ismerni, Emma Thompsonra nagyjából igen, de minek, Emma (izé, Mark) Strong pedig még mindig kopasz, és még mindig tud szigorúan nézni, de ide felesleges volt. Szörnyellának (aki eredetileg Estella, csak később lesz - az eredetiben - Cruella) amúgy már születésekor is hülye fekete-fehér haja van, lázadó kisiskolás, kicsit gót, de még nem gonosz, ahhoz a gonosz világnak még meg kell őt traumatizálnia.

Aztán már a hetvenes évek Londonjában vagyunk, Estella kissé punk, kissé újhullámos, és wannabe divattervező, miközben két bűnözővel (igen Horace-szal és Jasperrel) haverkodik régóta, mert az is punk. Közben meg megélhetési urban-proletár, ami viszont nem elég punk, de a tévéből már tanulja a gonosz nézést sátáni kacajjal. (Na igen, Stone művésznő itt még hasonlít önmagára, csak onnantól nem, hogy afféle női Joker válik belőle, vámpírsminkkel.)

uk.yahoo.com

Aztán a munkahelyét jelentő luxusáruházban egy nap megjelenik Emma Thompson mint von Hellman bárónő, aki a nevéhez méltóan egy vérszívó, nárcisztikus, frigid náci, és nem mellesleg divatdiktátor, az aljas de ízléstelen fajtából. Ja, és dalmatái vannak, nehogy elfelejtsük minek az előzményét, és kinek az eredettörténetét nézzük épp.

Kettejük párviadala adná a történet gerincét, de olyanja nincs neki, hogy a szemüveges, művészeti főiskolás kinézetű csajból hogy lesz egy karikatúra-szerű rajzfilmfigura, az nekem mondjuk teljesen kimaradt. (De én már az Anakin Skywalker - Darh Vader váltást sem éreztem hitelesnek.) Meg lényegében az is, hogy lesz fekete öves állatkínzó, hisz egy családinak szánt filmben ezt is el kell kenni az utalásszerűségig, pláne hogy az egész valahol az anyja baleseti halálával indul. Már ha az anyja volt egyáltalán, mert naná, hogy ide is kell a kötelező fordulat, miszerint csavar, hogy akkor a rivális főszereplők milyen fokon is rokonok.

A Cruella (végül is itthon még nem mutatták be) amúgy  családi filmnek kicsit sötét és mindenképp túl hosszú, ami nézhetővé teszi az a látványvilág, az egyszerre hiteles és szürreális korfestés, még úgy is hogy indokolatlanul sok benne az aranyozott kandallópárkány. Ami az angoloknál valahogy az arisztokrata lét szignálja, ha már főhősünknek is ez lesz a végzete, a helyett, hogy maradna normális csillagjegyű, lázadó aszcendenssel.

És hát lehet nézni Emma Stone-t, ha már színésznő-szombat van, de egyensúlyképpen most megnézek egy thrillert Christina Ricci-vel, ha már hetek óta itt várakozik a gépemen.

Címlappopulisták egymás közt

Van ez a Dzsorisz Bronzon, aki a briteknél angol miniszterelnök, régebben autós újságokat írt, de aztán híres lett, mint a Donáld Trámp Hülyehaj-verseny döntőse, későbbi ezüstérmese. Ez a pali a múltkor tárgyalt a Felcsút örökös miniszterelnökével, kollegiálisan elvtársias légkörben nyilván, ha már mind a ketten populizmus-nagykereskedelemben és ömlesztett demagógiában utaznak. Állítólag konzervatívok is, de ez pont nem látszik rajtuk, egy konzervatív ugyanis nem barátkozik diktátorokkal, alapszinten tisztában van az országa történelmével és hagyományaival (és nem csak az alkoholfogyasztási szokásaival vagy a szexuális fóbiáival), valamint tud viselni egy öltönyt, amihez nem visel hátizsákot sem. Ja, és esetleg ért ahhoz, amit csinál.

De Borisz már londoni lord mayorként is bizonyította, hogy a szakértelem valami liberális (esetleg baloldali, bár az nem biztos) trükk, hogy nem baj, ha az ember polgármesterségét különösen ronda emeletes buszok teszik emlékezetessé, valamint hogy maradékelven is lehet az ember miniszterelnök. Oké, rossz miniszterelnök, de mégis az, ha már előtte ketten is kidőltek az elcseszett brexitelés miatt, és már csak ő maradt, aki vállalta a piszkos munkát. A történelemkönyvekbe már így is bekerül a neve (és ha pechje van, az arcképe is), és mint tudjuk, a rossz reklám is , neki meg ez a lényeg.

Különben is, Csörcsil is milyen szar pénzügyminiszter volt, miniszterelnök is úgy lett, hogy rá akarták sózni a háború piszkos munkáját, azt' mégis - na persze, a jenkik segítségével - de megnyerte a bulit, ráadásul úgy, hogy közben csak néha, mintegy véletlenül volt józan. Utána mondjuk bukta is a következő választást, de ezt a kockázatot Borisz is bevállalja, bár neki valószínűleg nem lesznek szobrai szerteszét, sőt az irodalmi Nobel-díjra sem esélyes.

Viszont mikor a minap találkozott a Felcsútok Géniuszával, némileg nehezményezte hogy Magyarországon szarul áll a sajtószabadság meg az LMBTQ-jogok. Ezt persze csak az ő hivatalának közleményéből tudjuk, a felcsúti kizárólag arról  beszélt (kiemelte, aláhúzta, nyomatékosította és hangsúlyozta) hogy a kétoldalú kapcsolatok megállapodásai kölcsönösen kétoldalúak, valamint kapcsolatok, melyek erősödnek, de legalább is előnyös lenne jobban. Vagyis nem mondott semmit, csak hogy a tárgyalások kölcsönösen, és megelégedésre szolgálóan reményt keltően zajlottak, és miközben le sem köpték egymást, ami jelentős diplomáciai siker, illetve fegyvertény. (Ha már a pártvezér és kancellár a háborús metaforák rajongója, és kilences szintű főtáltosa.) De a kritikákat meg se hallotta, így aztán nem is referálhatott róluk.

(AFP/ 444.hu)

Ráadásul Borisz elnökminiszter olyat is szólt, hogy ha már a kolléga olyan jóba a kínai elvtársakkal meg a posztszovjet pre-diktatúrával, kicsit noszogathatná őket, hogy legyenek már demokratikusabbak, mert választási csalásokkal, átnevelőtáborokkal és neo-gulágokkal a háttérben, nehéz velük jó szívvel kereskedni, együttműködni egyáltalán leülni tárgyalni.

És e ponton derül ki, hogy a Dzsorisz Bronzon (vagy hogy is hívják) szintén csak egy inkompetens, ám a hatalomba szerelmes barom, de ha mégsem az, akkor naiv, mint egy óvodás. Ez tényleg komolyan gondolja, hogy a mi zsebnapóleonunk fogja majd demokráciára tanítani a keleti tartótisztjeit? Vagy nem gondolja komolyan, csak neki is kínos a köpcössel egy asztalhoz ülnie, és ezzel az álszent szöveggel akarja tompítani mondjuk a Guardian várhatóan lesújtó véleménycikkének élét? Hogy igen, tárgyalok egy ilyen autokratával, mert mégis csak egy EU-s országot vezet, de azért megmondom én a magamét, pontosabban azt, amit a tanácsadóim összeírtak hogy mondjam, hisz amúgy teszek én magasról a kelet-európai kisállamok nyomorúságára.

De az nem baj, ha párszor ott is címlapon leszek, hisz mégis csak populista lennék magam is. Pont mint a kolléga, aki szintén címlap-érzékeny, és ő is tudja, hogy a rossz reklám is reklám, legalább már megint látszhat valakinek.

Rólam még lepereg

Álmomban fideszes influenszerek üldöztek a jutyúbon, falonkommenteltek többször is, pedig nem vagyok a jutyúbon egyáltalán, miként célcsoport sem, mert sem fiatal, de viszont már huszonöt éve is rühelltem őket.

De ez van mostanság, Ártunk és Ormányunk megcélozta a fiatalokat, ha már nyugdíjas emeszpés szavazók már nincsenek (vagy halottak, vagy orbánisták), a fiatalok meg kurvára nem gerjednek semjénzsoltokra. Ötvenes pasik dupla tokával és egy maffiózó stíluskészletével pedig hiába hívják magukat fiatal demokratáknak, senki sem emlékszik már mit is jelentett egykor a valaha volt pártjuk neve. Aminek ma már csak az  utódpártja létezik, majdnem ugyanazon a néven, de valójában már csak egy emberből áll, és hűbéresei népes und pénzéhes seregéből.

És persze dübörög a választási kampány, nem baj hogy a választás csak jövő tavasszal lesz, dübörög az már több mint tizenegy éve, náluk egyszerűen ez a politika maga, meg a pártszerű működés. Hogy ütnek, rúgnak, harapnak, és minél több hatalmuk van annál inkább, hiszen másfajta közéletet legtöbbjük nem is ismer, aki meg véletlenül még igen, az a felejtés/tagadás kettősségében oldja fel a kognitív disszonanciát.

Persze van abban valami (de még mennyi), hogy a politika, miként lassan a komplett létezésünk erősen mediatizált, hagyományos vagy közösségi médián keresztül vesszük magunkhoz a világot. Pontosabban szólva leginkább a világgal kapcsolatos értelmezéseket, rosszabb esetben ködképeket veszünk magunkhoz, az egyik legelcsépeltebb közhely ezzel kapcsolatban, hogy a média nem közvetíti, hanem teremti a világot. Meg hát a szintén közhelyszerűen emlegetett véleménybuborékok, amibe most épp a felcsúti rém akar belemászni, a lehető legtöbb embernél.

De engem felesleges karácsongergelyező-gyurcsányozós videókkal zaklatni, mert bár nem élek véleménybuborékban (legalább is szeretném ezt hinni), de erre a primitív kommunikációra nem vagyok vevő, úgy kábé tizenhárom éves korom óta. (Akkor már átszoktam a szépirodalomra a képregényekről, és azóta sem szoktam vissza, szóval ez a politikai szuperhős-főgonosz dichotómia annyira érdekel, mint másnapos tinik hajnali hányása az erkélyem alatt.) És bár olvasom az origót is (nem minden nap, de rendszeresen), csak röhögök azon, hogy minden nap kell hat-nyolc karácsonyozós cikk karaktergyilkossági-kísérlet, annyira rá vannak feszülve a főpolgira. Csak be ne szarjanak a nagy erőlködéstől. Bár azon legalább jól szórakoznék (a legszebb káröröm ugyebár), ha megírnák, dehát azt nem, nem, soha.

Gyanúsan üldögélni

Tegnap délután elég fáradtan gyalogoltam hazafelé, a nyolc óra munka után erősen óhajtva már a nyolc óra pihenést, pláne mert reggel óta összesen egy fél órát ültem, de nem börtönben. Így aztán a google szerint negyven perces séta kerek egy óra lett, mert keresztülvágva az összenőtt lakótelepek során, többször le kellet ülnöm egy-egy padra. Amik viszont gyakran játszótereket és homokozókat körítenek, úgyhogy a helyi lakosok, azaz bácsik a homokozó túlpartjáról, nénik az ablakból,  és postások, akiknek nem voltam ismerős, meglehetős gyanakvással méregettek.

Ki ez a szakállas faszi, aki egy üres játszótér szélén üldögél egy padon, egy jelentősebb sporttáskával maga mellett? Épp eszik valamit, piál is mellé (na ja, szódát egy ásványvizes flakonból), meg bámul ki a fejéből. Biztos valami zaklatni való gyereket/nénit/postást keres a szemeivel  neki, az nem lehet, hogy simán csak fáradt és/vagy fáj a lába, hiszen akkor miért nem megy busszal? Miért pont a homokozó mellett üldögél, és nyilván hajléktalan is, ha már szakállas és egy táskából eszik, mert amúgy miért lenne huszonsok fokban egy dzseki?

Nos, nem volt buszjegyem vagy bérletem, nem csak homokozó mellett üldögéltem, hanem pár percet bárhol, ahol ahol árnyék volt, mert reggel öt után mikor indultam otthonról még összesen csak hét fok volt, a dzsekimet meg nem bírtam belepréselni már a táskámba. Jobb híján felvettem hazafelé, és igyekeztem árnyékos helyeken közlekedni, meg lihegni egyet mint afféle sötétben bujkáló ellenforradalmár. Zaklatni meg akkor sem lett volna erőm senkit, ha igényem amúgy lett volna rá, miként nem, mára lettem már annyira szociális fóbiás, hogy én veszem zaklatásnak, ha kvázi-idegenek beszélgetni akarnak velem.

És ennek a fóbiának még alapja is van. A lakótelep népe (ne legyen félreértés: én is az vagyok), aki ócska kereskedelmi tévék "híradóiból" meg fókuszplusszaiból  tájékozódik a világ állásáról, rosszabb esetben szappanoperákból, már csak annyit érzékel, hogy az idegen gyanús. Néha már akkor is, ha csak elmegy a ház előtt (egyesek nagyon gyanúsan tudnak ám menni!), de ha leül egy padra, miközben nem is arra lakik, akkor örüljön ha nem hívják a körzeti megbízottat.

A ház előtti vagy homokozó mögötti pad persze üldögélésre való, de csak a lakóknak ám. A lépcsőház előtt utcabútor, no meg a madzaggal gondosan körbekerített virágágyás úgy közterület, hogy a lakók egy jelentékeny része szerint nem is az. Az elsőre ne üljön le holmi jöttment (de tényleg, jött, és már megy is, ami szintén gyanús), a másikat meg ne nézegesse, nem neki ültették!

És akkor csoda, hogy másfél perc alatt átmegyek mizantrópba, ha már viszonossági alapon?

Jó rátok?

Olvastam az Indexen egy cikket (na jó, kettőt, de  a másik nem ér), mert néha olvasok Indexet a fene tudja miért, gondolom még nem origósodnak a tűréshatáromon túlra, és néha jó a kultrovat. Most például két nőnemű újságíró (asszonyság?) lelkendezett egyet azon, hogy rohadt sok év után egy rendkívüli kiadásra összeálltak a Jóbarátok szereplői. Nem folytatják a történetet, mert bár az ötvenes hatos biztos érdekelne sokakat, leszámítva a főszereplőket, de ebben a sztoriban már tényleg nincs több. Sőt, talán hosszabb is volt, mint ami indokolt lett volna,  a végére már lejátszottak minden felállást amiben sejtettek még egy kis helyzetkomikumot.

De ilyenek ezek a hülye jenkik, egy sikeres komédiasorozatot képtelen abbahagyni addig, míg tényleg kínos nem lesz már. Így járt az Agymenők, de Family Guy is, a South Parkról nem is beszélve. Most tényleg azon kéne röhögnöm hogy az Eric Cartman Polgári Kör törzsgárdája már több, mint húsz éve kilenc éves, permanensen hülye, önző, vagy nyavalyás módon érzelgősködő, miközben az őseik nettó bunkók.

A Jóbarátok  is túlélte önmagát, egy olyan baráti társaságról szól, ami kizárólag forgatókönyvírók fejében létezhet, és nem, szerintem a kilencvenes évek huszonévesei (például, én, magam és szerény személyem) nem magukra ismertek a kávéházi hasznos hülyékben, hanem a vágyaikra. Az óceán mindkét felén. Hisz ha valamelyiknek volt munkája, az általában a hobbija volt (kivéve Chandlert,de róla soha nem is derült ki igazán, hogy mit öltönyösködik egy felhőkarcolóban, aktákkal és titkárnővel.

És persze mindenki szeretne a fél életét egy kávézó kanapéján lazulni végig, és a csajozás/pasizás vonalon elmélkedni az élet nagy kérdéseiről, miközben a néha kínosnak érzett családját lecserélheti a haverokra, egy hajszín-castingolt kvázi-családra.

És akinek mégsem pont így jött be az élet, annak maradt a vágykiteljesítő sorozatfüggés, meg az érzés, hogy az ő nappalijuk a mi nappalink is, ahol minden este lehet velük lógni.

Jobban belegondolva ez egyrészt természetes, másrészt viszont szánalmas. És egy másik (tavalyi) indexes írás címére reagálva, nem tudom mit esznek a mai fiatalok is a sorozaton, nem vagyok az, épp ma jutott eszembe, hogy az első diplomámat huszonöt éve szereztem, nemsoká. (A másodikat meg húsz éve, mindjárt.)

Ritkul a hajam, őszül a szakállam, és irritálnak a sitcomok. A groteszket bírom, meg a nagyon fekete humort, talán mert ez lett az én világom. De Jóbarátok rólam aztán semmit nem mond el, és már nagyon régen nem szórakoztat.

Szerintem ez realista... 

(karikatura.network.hu)

Földre, térdre, meddig?

A rémisztő hírek között első helyen, hogy a belorusz hatóságok a földre kényszerítettek egy Ryanair-járatot, ami menetrend szerint épp Athénból tartott Vilniusba. Görögországból Litvániába, azaz két európai uniós tagország közötti légijáratról volt szó, ehhez képest az EU-tól csillagászati távolságra lévő fehéroroszok vadászgépeket küldtek rá, és  földre kényszerítették Minszkben.

Minő véletlen, pont azon a gépen utazott egy ismert fehérorosz ellenzéki aktivista, akit - ha már így alakult - gyorsan le is tartóztattak (kaphat tizenöt év börtön, mert bírálni merészelte a világ legtészelnökebb kinézetű diktátorát, és örüljön, ha nem lövi hátba magát szökési kísérlet közben), immár a látszatra sem ügyelve. Mert az ottani kormányhitű sajtó kábé annyit böfögött föl, hogy hát állítólag bomba vót' a gépen rajta, ők meg annyira jófejek, hogy megvédenék az Ejrópa Junijót (vagy ahogy hívják) az ilyen terrortámadásoktól.

Pedig mindenki, aki kijárta már a nagycsoportot, tudja, hogy ekkora véletlenek lehetnek bár, csak kibaszott ritkák. Egy diktátornak meg élből nem hiszünk el semmit, nem mondjuk, hogy ja persze, aggódott nagyon Lukasenka elvtárs, hogy megterrorozzák a Junijót, és tiszta emberbaráti humanizmusból küldött elfogó vadászokat egy utasszállítóra. Aztán maga is elcsodálkozott, hogy jé,  egy amúgy emigrációban élő ellenzéki is a gépen volt, de hát rendes hazafi ő, szóval szólt, hogy azért bilincsben vigyék el a férget, de zúzódások ne látszanak rajta, ha lehet. Ez biztos így történt.

Mert ha nem, akkor az egész szimpla kalózkodás, a tészelenök/párttitkár fejű szemétláda lehet, hogy átlépett egy vörös vonalat, én már nem is az EU soros nyilatkozatára várnék (azt Kakadu Péter szégyenszemre külügyminiszter úgyis vétózná), hanem hogy dugjon már fel valaki egy esernyőt ennek a baromállatnak a seggébe. 

És csak aztán nyissa ki.

Két téeszelnök-alakú diktátor

Esős dalok estéje

E sős napon (igazából e sős délután/este, a délelőtt még indokolatlanul nyáriasra sikerült), nincs is jobb, mint esős dalokat hallgatni. Kellemetlen, ám szükségszerű mellékhatás, hogy az esős dalok szomorúak (tudom, kivétel mikor Gene Kelly énekel az esőben, de ő nem a csapadékot élvezi, csak szerelmes a rohadék), az meg kinek hiányzik? Az amúgy is szomorú, szorongó, depresszív, világunt hangulatot nem érdemes erősíteni, szar az magától is, ha meg az embernek jó kedve van, nem boldog, csak provizórikusan vidám a délutánja, akkor pont ezt a tünékeny-törékeny izét nem akarja elkúrni valami borongós dallal.

Ilyenképp az esős dalok igazából nem illenek sehová, optimális felhasználásuk nagyjából az, hogy lehetnek az étcsoki az émelyítően édes sütemény tetején, az ebéd előtti unicum, vagy a tonik a narancslé mellé. Egy átlagos magánéletben lehetnek eszközei a távol lévő kedvesen való keserédes  merengésnek, de ha a bizonyos kedves előreláthatóan nem fog soha visszajönni, akkor már csak a 'minden mindegy' elv mentén alapozzák meg a következő üveg vodkát. Az meg senkinek se hiányzik, a vodkagyártókat kivéve.

De egy esős napon mégis esős dalokat hallgatok, az érzelmi pofára esés mazochizmusa meg az esztétikum okán, mert ezek a szomorkák azért tényleg jók. Mondanám, hogy szépek, de ilyet nem mondok, lényegében soha, semmire.

A Pogues amúgy a menetelős, asztal alá hányós ír kocsmahimnuszokban volt erős, bár volt amikor behoztak latin meg keleties témákat is (például a Waiting For Herb albumon), de a legtöbb daluk közös nevezője mégis csak a kiborultság volt, abba pedig jól beleillett a világfájdalomban pácolt szerelmi bánat. És azt ráadásul - mint a fenti dalnál - még csak nem is az asztal alá  hányós stílben vezették elő:

I've been loving you a long time

Down all the years, down all the days

And I've cried for all your troubles

Smiled at your funny little ways

We watched our friends grow up together

And we saw them as they fell

Some of them fell into Heaven

Some of them fell into Hell

I took shelter from a shower

And I stepped into your arms

On a rainy night in Soho

The wind was whistling all its charms

I sang you all my sorrows

You told me all your joys

Whatever happened to that old song

To all those little girls and boys?

Now, the song is nearly over

We may never find out what it means

But there's a light I hold before me

And you're the measure of my dreams, the measure of my dreams

Sometimes I'd wake up in the morning

The ginger lady by my bed

Covered in a cloak of silence

I'd hear you talking in my head

I'm not singing for the future

I'm not dreaming of the past

I'm not talking of the first times

I never think about the last

Now, the song is nearly over

We may never find out what it means

Still, there's a light I hold before me

You're the measure of my dreams, the measure of my dreams

Nacionál-epidemológia

Indiában betiltották az "indiai variáns" kifejezést, koronavírusilag. Az indiai kormány ezt sértésnek veszi, mintha az efféle közkeletű elnevezéseknek lenne bármiféle, nacionalista módon értelmezhető tartalma, pedig csak arra utal, hogy ott azonosították először ezt a vírusvariánst. A britek sem vették lelkükre a korábbiaknál veszélyesebb brit mutáció megnevezését, hisz szemben a fodballal, a tenisszel, a vasúttal vagy a macskaszemmel, a vírus nem brit találmány, de az adott alfaja földrajzilag hozzájuk kötődik. Mint a csirkés tikka masala, amit szeretnének autentikus brit (sőt skót) ételnek elismertetni, ami ugye egy autentikusan indiainak gondolt étel, de állítólag egy - a szubkontinensről származó - glasgow-i séf találta ki ebben a formában, nem is olyan régen. De ettől a britek még büszkék rá, és ha kell, ócsó' teszkós konzerv formájában is hajlandóak nagy mennyiségben fogyasztani.

Szóval az indiai kormánynak sem kellene görcsölnie azon, hogy egy vírusvariánst indiainak hívnak, egyrészt mert hivatalosan nyilván valami betű-betű-szám-szám a neve, másrészt az indiai meg tényleg nem egy etnikumot jelöl (nehéz is lenne, 1,4 milliárd ember, kábé 200 nyelv, rengeteg vallás: megannyi féle hinduizmus, iszlám, szikhizmus, dzsainizmus, buddhizmus, kereszténység, and so on...), hanem sima földrajzi kategória, amin viszont csak egészen hülyék sértődnek meg. És még hülyébbek azok, akik be is tiltják, hogy autonóm emberek und szervezetek egyáltalán leírják a kifejezést, mondjuk valami közösségi médiafelületen.

hu.pinterest.com

Általános tapasztalat, hogy a sértődős kormányok rossz kormányok, egy rendes, demokratikusan működő kormány a politikát valóban a kompromisszumok művészetének tekinti, de sérelmi alapon, a dackorszakból nem kinőve, kibaszott nehéz kompromisszumokat kötni, mondjuk azok érdekében, akiket kormányoznak. Olyankor jön az önző akarnokság, mely évtizedek óta jellemzője tetszőleges indiai kormányoknak, de kis hazánkban is elég szétnézni, hogy lássuk, hogyan feszülnek be a kormányzati senkik, ha kritikával találkoznak. Minden esetben, mikor nem fölényeskednek épp, hisztizni kezdenek, mint a kis óvódás, akitől elvették a homokozó lapátját a gonosz nagycsoportosok. (Mellékszál: a komplett politikai "elit" óvodás üzemmódban működik, de vannak nagy-, kis- és középső csoportosok, és ha már ennyi maradt, nem mindegy, hogy ki hová tartozik.)

És tényleg: a dermesztően semmilyen indiai vezetőknek valóban nincs komolyabb problémájuk annál, hogy, hogy hívnak egy vírusvariánst? Összeomlott  egészségügy, halottak halomban, és még a tényleges adatokról sincs képük, de nekik szimbolikus baromságokon kell rugózniuk? Persze, ha valami "országimázs" címkéjű marhaságban gondolkodnak, amit természetes módon azonosítanak a saját imázsukkal. Azt meg féltik, a szemétládák.

Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak nálunk ennyire kretének a kegyelmes úrék, de az ostobaság, a kivagyiság és a nettó hatalmi arrogancia valójában országfüggetlen. Az az emberi lélek sötét hátsó udvarából kúszik elő, amint lát egy kis fényt, amiben sütkérezhet.

A Fordulat

Nos, ma ha megyek az ebédemért, már nem kell maszkot hordani, ami jó, de ha úgy fog fájni a hátam, mint tegnap (egyelőre még so-so), akkor pont a hülye maszk fog a legkevésbé érdekelni. Ehhez képest Felcsút Géniusza (mert kormányhitű propagandagyártók már megfejtették, hogy az O1G-ben mi a G) akkora műsort csapott körülötte, mintha megnyert volna egy világháborút, pedig nekem gyanús, hogy a járványadatok nem áldásos tevékenysége miatt, hanem annak ellenére javulnak.

De ha már belengették, hogy racionális érvek helyett számmágia-alapon fognak döntéseket hozni, akkor ehhez a marhasághoz legalább tartották magukat, megvan az ötmilliomodik beoltott, lehet bejelenteni, kiemelni, aláhúzni és nyomatékosítani. A fészbukon, naná, az állami tévé (rádió, hírügynökség) évi százmilliárdból nem bír megoldani egy olyan, komoly logisztikát igénylő feladatot, hogy valaki kimenjen egy kamerával a pártvezér és kancellár elé, az utcára, és felvegye azt a a pár mondatot, meg ahogy a főnök leveszi a maszkot. (Amiért meg kellene bírságolni, hisz az erről szóló rendelet mától hatályos, ő meg tegnap gudbájozta le magáról az arcát jótékonyan elrejtő készséget.)

És közben szinte látom magam előtt, ahogy valami szupertitkos operett-törzs ül a Karmelita Atombunkerben, valahol a budai várhegy gyomrában, és feszülten lesi a nagy, vörösen világító számlálót. Négymillió-kilencszázezer kilencvenkilenc-ezer kilencszáz környékén már tapintható a feszültség, többen félrenyelik a cigarettájukat, miközben valaki idegesen rágyújt egy (szigorúan) jobb twixre, a Jogszabályfogalmazási Hadtest ügyeletes tisztjének ujja pedig az enter-gomb felett vibrál, hogy  mikor élesítheti már a Színes Hétvégi Magyar Közlönybe előkészített antimaszk rendeletet.

Aztán egyszer csak ötmillióra fordul a számláló, a Nemzeti Vakcinarakosgató munkatársai mámorosan dúdolják a Nézését meg a járását (ezt az egyet ismeri mindenki, meg az Amuri partizánokat, de abban túl sok a hajlítás), a Hadtest személyi állománya pedig spontán célbalövő  versenyt rendez a stressz ellen kiürített vodkásüvegekre.

Aztán elindulnak  haza, és nagyon nem értik, az emberek miért nem tartanak utcabálba fogalmazott üdvrivalgásokat, mikor ők akkorát számláltak épp, amekkorát még nem látott e haza azóta, hogy Ánusz pasa elrendelte a kék szemű csizmadiák összeírását,  még 1544-ben.

Háttérmonacói közepesen nagy díj

Holnap lesz a Monacói Nagydíj, mármint a formaegyes (nem egyértelmű, régebben volt valami atlétikai verseny is hasonló néven, nem tudom van-e még, de annak kapcsán láttam egyszer Szergej Bubkát, promóciós céllal rúdugrani az ottani kikötőben), ami jó, mert tavaly például elmaradt, de idén végre jól megháttértévézem. Mert közben nyilván bélyegeket rendezgetek, kirakok valami puzzle-t, vagy ebben a sorrendben. Egyedül nem móka csak autóversenyt nézni, nincs kinek lökni a spontán és kéretlen audiokommentáromat, és nincs kivel megvitatni teljesen érdektelen részleteket. Plusz a monacói verseny bár jellemzően látványos, ám többnyire unalmas, bár a mai forma kettes sprintfutamon még látványos előzés is volt, igaz hogy ahhoz meg kellett az eső.

Monaco az amúgy Monte-Carlo, miközben utóbbi hivatalosan csak egy kerülete (vagy mije) a városállamnak, de gyakorlatilag különböztesse meg őket az, akinek két anyja van  három apától. És ha jól sejtem, maga a verseny az tényleg Monte-Carloban zajlik, nem mintha a google nélkül tudnék mondani egyetlen másik közigazgatási egységet Monacóban.

A futam meg azért és érdekes, mert bár harmincpár éve követem az F1-et, de soha nem jártam egyetlen pályán se, kivéve ezt. Jó, mondjuk könnyű úgy sétálni egy versenypályán, hogy egy hetet kivéve egész évben a város közútjaiként működnek a szakaszai, de mikor a koraújkorban (ha jól rémlik a ködös távolba vesző 1993-ban) egy hétig ott nyaraltunk Erikával, relatíve keveset strandoltunk, viszont sokat mászkáltunk, például a pálya nyomvonalán. (Meg kirándultunk is a Riviérán, de az itt irreleváns.) Valahol a lakásban évtizedek óta hever egy kép rólam, amint állok a híres hajtűkanyarban, meg az alagútban, aminek a bejáratánál egyszer maga Ayrton Senna is összetörte az autóját. Aztán kiszállt, hazasétált (mint a legtöbben, ő is ott lakot adóügyi megfontolásokból), lezuhanyozott és tévén megnézte a verseny végét. A csapatának meg fogalma sem volt róla hova tűnhetett. Ennyit rólam, meg az alagútról, ami nem is az, mert oldalt nyitott a tenger felé.

De érdekes, hogy bár a városnak tényleg tök jó a hangulata, de sosem vágytam vissza oda. Ahogy például Dubrovnikba vagy Barcelonába sem. Gondolom ezek  helyek túlságosan mediterrának az ízlésemhez képest, és hülyébbnél hülyébb akcentusokkal beszélik az angolt. Már ha egyáltalán. (Az egyetlen kivétel amúgy Rijeka, azt valamiért nagyon bírom, oda vissza is mentem elég sokszor, elég sokféle kontextusban.) De Monte-Carlo jól mutat a tévében, pláne ha mérsékelten sem környezetbarát autók száguldoznak benne, aszfaltozott hullámvasút jelleggel. Kicsit úgy vagyok vele, mint a múltkor emlegetett repüléssel, hogy szeretek repülőgépeket bambulni, reptereken flangálni, de repülni azt nem szeretek. Autóversenyző sose akartam lenni, nekem elég, ha a GT-sorozatban bárkit agyonverek tetszőleges európai versenypályán. A laptopomon.

És most mennem kell, lefekvés előtt még le kell szállítanom két traktort Manchesterből Amszterdamba.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ott állok U20 évesen az UBS-feliratok előtt,

de versenyautók azok nincsenek. (hu.motorsport.com)

Helyeden vagy, mitiszó?

Harry herceg bevallotta, hogy ivott és drogozott - írja az index, mintha ez valami hír lenne. Pedig nem az, nincs újdonságértéke, másfelől meg ki nem? Ha valaki egy iparváros munkásnegyedébe született, szociális segélyen élő családba, akkor azért ivott meg drogozott, ha meg a királyi család etikettfasiszta, aranyozott karótnyeltségébe (meg a bulvárlapok címlapjára), akkor azért. Ha pedig véletlenül egy normális, mondjuk középosztálybeli családba, egy szélsőséges helyzetektől mentesbe, akkor unalomból (eufemisztikusan: rekreációs céllal) nyomta magába  szereket. Plusz kamaszkori lázadás kitolva a harmincas évekig, szóval nemigen találni olyan társadalmi csoportot, ahol nem isznak meg drogoznak azóta, hogy valami barlanglakó ős ráharapott egy hallucinogén bogyóra, és úgy érezte, neki most kicsit jobban tetszik tőle a világ.

Erős a gyanúm, hogy a civilizációnk egyszerűen legyorsulta az emberi törzsfejlődést, evolúciós szempontból másodpercekkel ezelőtt még barlangokban meg lombkunyhókban laktunk, vadásztunk és gyűjtögettünk, most meg városokban élünk, autóval meg repülővel utazunk, ipari élelmiszert eszünk, miközben a twitteren lógunk, permanensen behálózva, és egyre inkább úgy tűnik, zuhanunk valamiféle technológiai szingularitásba. Na, ezt nem bírjuk feldolgozni stimulánsok, gyorsítók, lassítók, szorongásoldók, és egyáltalán, a világból való időnkénti kiszakadás nélkül. Márpedig a szorongás alkoholban és THC-ben igen jól oldódik, legalább is rövid távon. (Az első hosszabb távon kifejezetten depresszív, a másikat nem tudom.)

Az ókori görögök meg rómaiak is ittak már nyilván, hiszen már ők is messzebb voltak a paleolit ősemberektől, mint tőlünk, sokkal messzebb. Mert a civilizáció nem elsősorban technológia kérdése, hanem szimbolikus ügy. Ha van állam által szervezett társadalom, van város, munkamegosztás (you know: arisztokraták, papok, katonák, kézművesek, parasztok etc.) és ezekhez kapcsolódó  egyenlőtlenségek, ha van jog, politika és megannyi szociális stressz, akkor van valahol egy kancsó (egy kratér) bor, hogy mindez elviselhetőbb legyen. Ehhez nem kell globalizáció, internet és  gyorsvasút, jelzáloghitel és klímaváltozás, az evolúció utolsó pár másodpercét, már  görögök meg a rómaiak is rosszul viselték. Az idegrendszerünk egyszerűen nem arra a világra van huzalozva, amit magunk köré építettünk, valójában kurva gyorsan.

Szóval ahhoz, hogy ne igyunk és drogozzunk (ez amúgy nem két  külön kategória, a pia is drog) valamiféle, a negatív stressztől mentes állapot kellene, amiben közben nem is unjuk magunkat félholtra. Ez  keveseknek adatik meg, ehhez vagy valami nagyon szerencsés szociális együttállás kell, talán egy atipikus személyiség, esetleg fejest kell ugrani valami rendes vallásba, ahol a drog helyére beül a szentlélek (nálam: paramátma). Ja, lehet hogy az üdvösség után loholni is stresszes, de ezt az igazi hívők inkább pozitív stresszként élik meg - szól ki  belőlem a lassan másfél évtizede eltemetett vallásszociológus.

Harry herceg tehát ivott és szívott, aztán mikor saját jogon családja lett Karótnyelték helyett, és le tudott lépni, már nem teszi. Aki a helyén érzi magát, annak már nem muszáj, de ez ma kevesek kiváltsága.

WHO te fuck?

A WHO szerint az európaiaknak nem tanácsos mostanában még utazgatni (még jó, hogy mi közismerten félázsiaiak vagyunk, a Türk Tanács büszkeségei), nem elég nagy az átoltottság még a kontinensen. Az átoltottság amúgy egy szó, amit másfél éve még senki sem használt, kevesen ismertek, de ma már az alapszókincs része, bár sokan még most sem értik.

De ki az a WHO? Angolosan Who is WHO? - a válasz persze egyszerű, egy lexikon amiben ismert és kevésbé ismert emberek vannak, de főleg kevésbé ismertek, akik ettől majd hátha. Ám ez a megfejtés hibás, hisz nyilvánvaló hogy a Dokiról van szó, azaz Dr. WHO-ról, akire viszont hallgatni kell. Pláne, mert lényegében a blog névadója is.

Nekem van egy csomó dokumentumfilmem róla, meg egy kupac könyvem, amelyek szerint elég sokszor mentette már meg a világot, változatos időpontokban, bár a végén mindig valahogy napjaink Londonjában lyukadt ki. Pont mint az exem, akitől egyszer kaptam is egy TARDIS-t is, ami villog, sivít, de nem férek bele (pedig biztos csak a tizenöt centis ajtón kellene átpréselni magam, aztán belül már sokkal nagyobb, mint kívül), és sosem árulta el, honnan szerezte.

Szóval, a Doki szerteszét utazik térben und időben, de nekünk nem javasolja, persze lehet, hogy nem a járvány miatt, hanem mert mondjuk a Holdon van egy titkos dalek-bázis, amit felrobbantott már a jövő hónapban, de nekünk az még feltételes módban van. (A dalekeket amúgy könnyű kiszúrni, egy nagyobb kuka méretű, rücskös sószórót kell elképzelni, aminek az egyik keze habverő, a másik vécépumpa, ha egy ilyen jön szembe a postáról hazafelé, előbb fussunk el, és csak aztán röhögjük ki!)

A 9. Doktor és egy dalek (winteriscoming.net)

Persze a jó tanács nekünk szól, de most akkor az Afrikiak utazhatnak? Pontosabban nekik nem ellenjavallt? Mert akkor vagy az van, hogy az ottaniak nagy része durván mélyszegény (ami erős túláltalánosítás), azaz nincs is pénze utazni, vagy radikális tradicionalista, és nem megy háromnapi járóföldnél messzebb a szülőfalujától, esetleg szellemileg annyira leárnyékolt, hogy azt hiszi, a falu mögötti szavanna mögötti hegy mögött már úgysincs semmi. Pontosabban csak a Semmi van. Oda meg nem vágyik.

De lehet, hogy a Doki erősen nacionál-rasszista, mint afféle örök migráns, aki mindig túl akarja teljesíteni a bennszülötteket. Innen az anglománia, meg az a brit akcentus, amit biztos nem a szülőbolygójáról, a Gallifrey-ről hozott. És tuti United szurkoló (esetleg Tottenham), pedig a rendes emberek az Arsenalnak szurkolnak. (Én nem, nem érdekel a fodbal, mondjuk nem is vagyok rendes ember.) De a lényeg, hogy szerinte az afrikaiakért nem kár, sőt az ázsiaiakért sem, szóval ha véletlenül van pénzük utazni, menjenek  nyugodtan, egészen a Holdig, ott majd levadásszák őket a dalekek, esetleg az űrnácik, de róluk egy másik dokumentumfilm szól.

Ennyit a járványhelyzetről. (Avagy lassan lábon hordom ki az agyhalált.)

Sereglő hullák hajnala

A szuperhősös vackok mellett van még egy zsáner, ahol csak nem bírnak elfogyni a hollywoodi nagyotmondások, és ez a zombifilm. Reggelire zombik, ebédre élőhalottak, esetleg vacsorára jöhet valami farkasvámpír-ember, de csak ha zombi. Ők folynak a csapból is, de nem bírjuk lehúzni őket a vécén, mert mindig újra  előmásznak.

Ha az ember blockbusterekből akarná megismerni a világot, akkor kurva nagyot csodálkozna a boltba menet vagy a buszmegállóban, hisz ő eddig úgy tudta, hogy az embereknek alapvetően három csoportja van. Vannak a szuperhősök, a zombik (egy kisebbségnek a tinivámpírok), meg a szigorúan szövegmentes statiszták, akik pár percen belül elhaláloznak a változatos apokalipszisek valamelyikében. 

Slussz, ennyi az emberiség - már ha a zombik még beleszámítanak - , de akkor ki a fene az a néni alakú gurulósszatyor-vontató, meg szakállas fazon a kuka mellett, borosüveggel a kezében? És egyáltalán, milyen szar film ez a Valóság, már fél órája bámuljuk a felvezetést és még mindig sehol az atomvillanás, a becsapódó aszteroida, vagy az agyevő élőhalottak sereglése a horizont irányából. Csak buszok, meg autók, meg buszok, meg teherautók, néni alakúak a megállóban, csöcsös csajok a zebránál, komolyan, ennél még a Piroska és a farkasnak is jobb, életszagúbb dramaturgiája van.

Még jó hogy nem sokat mozdulok ki, a film az erkélyajtón át elég unalmas, mintha egy tehetségtelen Tarr Béla rendezte volna, úgyhogy nem csoda, hogy e napos péntek délután már megint zombifilmre vetemedtem. Csak mert néha jót is láttam ezekből a lerágott csontokból (ez esetben szó szerint), az Eleven testek például majdnem eredeti és ötletes, a Zombieland kis híján szórakoztató, a Cured kellő mértékben drámai, és ott volt még az ööö... na jó, több agysérülés nélkül fogyasztható darab most nem jut eszembe. Vagy hová, nyilván agysérülésem van.

De kijött A halottak hadserege, a Zack Snyder nevű szuperhősfilm-gyáros zombifilmje, gondoltam csak nem okoz maradandó károsodást, bár szuperhős-baromságok miatt komoly előítéleteket kellett legyőznöm magamban. Mit mondjak, csak részben érte meg. Mert ha valaki megnézni a film első negyedóráját (ez lényegében a prológus meg a zenés-táncos főcím), akkor nagyjából látott mindent, amit a cucc a hátralévő több, mint két órában még mutathat. Utána csak ez megy le lassabban, valami pimf és közhelyes történetbe ágyazva. 

hu.ign.com

Röviden: Las Vegast, mint zombikarantént, fallal vették körbe, az elnök készül ledobatni rá egy kisebb atombombát - afféle endlösung-ként - de van ott valami páncélteremben párszáz milla, úgyhogy egy csapat zsoldos elindul azt még begyűjteni. A piszkos tizenkettő meg a Kelly hősei találkozása a 21. században, nácik és valódi sztárok nélkül, igénytelenül animált zombikkal.

Apropó zombik, a forgatókönyvet előre megfontolt szándékkal elkövető(k) láthatóan nagy ötletnek gondolták, hogy a zombik nem csak egyensúlyzavarosan menetelő zabagépek, hanem már tovább is fejlődtek (gyorsak, taktikusak, együttműködnek) kár hogy ez már tizenöt filmmel ezelőtt is eszébe jutott egy másik írónak. Meg azóta még hatnak. Egyébként meg lejátsszák a szedett-vetett zsoldosok közti csoportdinamikát, azaz hogy ki legyen alfahím/nőstény, kinek a szerepe fontosabb és kinek az egója nagyobb, meg hogy kinek kellene inkább túlélnie az egészet. (Szerintem egyiknek sem, pusztuljon az összes buta tekintetű, papírmasé karakter! Esetleg a zombitigris maradhat, neki még lehet karrierje, mint egy másodvonalbeli videojáték mellékszereplője.)

Egyébként nem történik semmi érdekes, a cselekmény feszültsége  nullához konvergál (hisz csak újrahasznosított klisék sorozata) mennek, lőnek, mennek, lőnek, szaladnak, lőnek, időnként egyiküket megeszik, de semmi súlya nincs az egésznek, ez egy lövöldözős játék, indokolatlanul nagy költségvetésből, és ahhoz képest közepes látványvilággal.

Amúgy a karakterek érdektelenek, a párbeszédek szánalmas sablonszövegek, a színészeknek a nevére sem emlékszem (bár állítólag csupa híres arc, na ja, biztos szuperhősös tucatfilmekből, de hát mindenkinek más számít híresnek) a film drámaiságát pedig az adja, hogy drámaian semmilyen, viszont tragikusan hosszú. Az első tizenöt perc egy korrekt és véres videoklip, bár persze annak pont olyan hosszú, mint a műegész filmnek. A maradék nagyjából kukába való, szóval biztos, hogy falni fogják a népek.

Egy mondat mögöttesei

Aszongya a fődöbrögi, hogy "feloldjuk a járványügyi korlátozások nagy részét". Első blikkre ez jó hír persze, nagyjából mindenkinek, de kontextusában azért egy érdekes hatalmi alapállás következménye.

Egy: A főnök nem biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet, ezért a többes szám első személy, ha egyértelműen jó híreket (azaz várhatóan népszerű intézkedéseket) kell bejelentenie, előszeretettel használ egyes számot. (vö. "Majd emelek a nyugdíjon, ha úgy állnak a számok.") Itt most az óvatos többes számban beszél, mert ha beüt egy negyedik hullám, akkor nem ő döntött a lazításról, hanem a kormánya, az emberei, a szakértők,  a milliárdos hűbéresei, a bárki csak ő nem. Ő csak megcselekszi amit javasolnak neki.

Kettő: A nemsoká nagy kegyesen feloldott korlátozások nagy része eleve értelmetlen volt. A kijárási tilalom például. Mert ugye épp este kilenc-tíz, meg éjfél után mászkálnak a legkevesebben az utcán, ezzel csak a bulikat lehetett meggátolni (vagy áttolni illegálba), de az éjszaki bulik, pláne mondjuk februárban, tipikusan nem az utcán szoktak megtörténni.

Ráadásul egy nem Budapest-jellegű városban, pl. itt nálunk egy fatornyos megyeszékhelyen, már esete nyolc után nem látni élő embert az utcán, azon a néhányon kívül, akik épp munkába, munkából, vagy ez a munkájuk (mert mondjuk járőröző rendőrök). Szóval az ország legnagyobb részén a legkisebb fertőzésveszély épp hogy esténként meg éjszaka, az utcákon és tereken áll fenn. Oké, hogy olyankor  vírus is ingyen parkolhatott, de alig volt kire vadásznia.

Három: nem kell majd közterületen kötelezően maszkot viselni (de gondolom azért lehet, szóval nem visz el érte a rendőr), ami remek, eddig se volt sok értelme. Számtalanszor mentem úgy végig egy-egy mellékesebb utcán,  hogy embereket csak autókban ülve láttam, és néha az út túloldalán, néhány tíz méterre tőlem, szóval tök értelmetlenül párásodott be a szemüvegem, meg kezdtem szédülni a túl jól záró maszk mögött, csak mert igyekeztem szabálykövető lenni. Ha valaki jött szembe, azt ötven-száz méterről kiszúrhattam, és igazából elég volt akkor feltolni a maszkot. Szóval ennek semmi értelme nem volt, elég lett volna azt mondani, hogy parkokban és parkolókban, buszmegállókban és játszótereken legyen kötelező, de úgy általában ne, mert az fokozottan életszerűtlen.

Mellékszál: A múltkor megint láttam A Maszk című, témába vágó dokumentumfilmet, és biztosan állíthatom, hogy ezek a világoskék maszkok egyáltalán nem működnek. Hiába vettem fel mindig, lelkiismeretesen, sosem kötöttem ki a Coco-Bongo bárban, nem csajoztam be általa, mondjuk legalább gengszterek sem vette üldözőbe.

Négy: Az egész nagy népszerűségi lelazítást azzal indokolják, hogy úgy állnak a számok. Azaz egyre kevesebb a regisztrált új fertőzött (amit árnyal, hogy egyre kevesebb tesztet csinálnak), csökken a halottak meg a kórházban lévők száma (ez legalább tény), meg hogy mindjárt itt az ötmilliomodik beoltott (ami viszont értelmetlen kritérium). Mert olyan nincs, hogy négymillió-nyolcszázezernél még vészhelyzet van, ötmilliónál meg háváj, dizsi, napszemüveg. Sokkal inkább az lehet, hogy tényleg jön a nyár, és egy kicsit is komolyabb lockdown népmozgalmi lázadáshoz vezethet, úgyhogy nyitni kell, még akkor is, ha tavaly a nyári Balaton-Adria tengely nyomán őszre megint nem úgy álltak már a számok. 

Hivatkozásnak meg bővel elegendők lettek volna a kórházi adatok,  a szimpla oltottsági szám önmagában semmit sem mond, hisz az érdekes az, hogy mely életkori, társadalmi, veszélyeztetettségi etc. csoportokban mik az arányok, meg milyen a területi eloszlás.

De a felcsúti ilyeneken nem elmélkedik, z emberei biztos, csak azokkal meg nem foglalkozik, ő itt a jó királyt akarja játszani, aki hú de figyel az ő népre, és csak jó akar mindig.

Még szerencse hogy egy alkalommal ő maga mondta, ne arra figyeljünk, hogy mit beszél, hanem hogy mit tesz. Ilyen értelemben a lakosságarányos hallozások a beszédesek Ártunk és Ormányunk teljesítménye szempontjából, nem az hogy, miket dumál a főnök a mikrofonba.

Egyetem-begyedem

Szerintem semmi baj sincs azzal, hogy idejön a Fudán egyetem Kínából. Hiszen a kínaiaknak is marad belőle otthon, szóval ne fognak sírni vagy ilyesmi, nekünk meg nagy haszon, hisz vehetünk föl pénzt a kínaiktól hitelre, de  kurva sokat ám! Amiből építenek nekünk ilyen Fudánt ide a Duna-partra, valami hülye diákváros helyére, ami tök jó, mert nekünk nem kellenek már diákok, azokból van itthon is elég, nekünk élenjáró kínai egyetem kell, ahol fudánul lehet tanulni, amit építenek diákok helyett. És ingyen, mert a hitel az ugye olyan, hogy megvesszük az egyetemet, de tényleg, könyvtárral, büfével, kiképzőtáborral együtt, és tökre nem kell kifizetni. Csak később, de az attól később, hogy nem most van, hanem csak jövő héten kezdődik.

És akkor itthon meg sipítoznak, hogy de hát a Fudán a kínai kommunista pártot alapszabályozza az iratába, mintha z nekünk nem lenne testhezállóan ismerős, történelmileg.  A bolsevik tempó eredete mifelénk a néplélekben gyökerezik, plusz a kínaiak eleve régi rokonaink. Tessenek csak megnézni,  náluk is van egy olyan étel, ami majdnem olyan, mint a mi paprikás krumplink, csak vakonddal és korianderrel készül. Mert ezeket mi együtt főztük a sztyeppei vándorpusztákon. (És ne dőljön be senki annak, hogy a paprika meg a krumpli, az csak Kolumbusz után, Amerikából, mert az a Kolumbusz is csak azért tudott hozni paprikát, mert mi előtte odavittük. A kínaiakkal. Mér, mit gondoltak azok a konkvisztádorok is, mikor odaértek, holt tudtak venni csípős csirkét meg kilós vitorlavásznat?)

És hát Kínában valami kommunizmus-féle van, nálunk  bolsevizmus, a kettő meg összeillik, mint a borsó meg a héja. Ráadásul ott aztán rend van, nálunk meg ilyen színészke-hallgatócskák tüntikéznek, hogy nekik nem tetszik a rendszer, na ezért fér ránk a Fudán. Ott profi pénzbehajtók vasalják be a két-három millás tandíjakat, udvariasak de kegyetlenek, és akkor aztán az ilyen romkocsmázós diákok megtanulják, hogy mi  a rend, a kötelesség meg az aránytalan büntetés. Plusz nem marad pénzük drogra, de dolgozhatnak tizenhat órás műszakokban a törlesztőrészletekért. Egy kínai cégnél nyilván, mert ezek a fudánok még ingyen kiközvetítik is őket önkéntes kényszermunkára.

Igazából össze kéne fudánozni az egész magyar felsőoktatást, elvégre nem szebb látvány egy seregnyi, vidám alakzatban menetelő leendő művészettörténész, mintha csak úgy flangálnának szerteszét, meg néznének a buta szemeikkel? Na ugye!

Hálózati depresszió

Kutatók szerint egyértelmű az összefüggés a depresszió és a közösségi média között. Na ja, én már rég tudta (csak nem sejtettem), hogy minél többen, vagy épp minél kevesebben használják, annál depressziósabb lesz a közösségi média. Volt az az Iwiw nevű, az például öngyilkos lett, személyre szabott búcsúlevelekkel, mikor nem használták meg elegen, a Fészbuk meg nyilván a túl sok ostoba júzer miatt fogja a vonat elé vetni magát a felhőben, nagy képzavarában.

Persze lehet, hogy úgy értik, a felhasználók lesznek depressziósak, azaz aki sokat twittel a fészbukos tiktok instgramján, az előbb depi lesz aztán öngyi. De szerintem ez marhaság, és úgy húzom magam után a depresszióm hosszú évek óta hogy vannak jobb meg szarabb napjaim, pedig minden nap ugyanazt a három percet töltöm a fészbukon a többin meg semmit. (Kivétel ha valakit hívásommal zaklatok, de mostanában az is ritka, nem bírom a visszautasítást.)

Sőt, erős a gyanúm, hogy már a közösségi média előtt is voltak emberek depressziósok, sőt öngyilkosok is. Széchenyi István a legstefigrófabb magyar, például tuti nem azért nyírta ki magát, mert látta a Twitteren, hogy Pesten a Festetics-palotában épp mekkora buli van (ópiummal felütött pezsgő, topless szobalányok, éjfél után tombola), miközben ő Döblingben, egy lepukkant bécsi külvárosban rohad az elmegyogyóban úgy, hogy a modern pszichiátria megalapítói még épp hogy csak kezdenek megszületni. Szóval ő hiába vár itt a terápiára, partizni meg nem mehet, meg van valami haza sorsával is, bár az már kicsit ködös...

Igazából az van - és ez jön le a fentebb linkelt cikkből is - hogy a sok közösségi média-használat meg a mentális gondok között korreláció, avagy statisztikai együttjárás van, de ez még nem jelent ok-okozati összefüggést. Mert lehet, hogy ha valaki szorong, akkor élő emberek helyett inkább fészbuk-profilokkal érintkezik, azaz ne azért depis, mert lóg a szeren, hanem azért lóg, mert depis. De ugyanígy lehet, hogy a kettőnek van valami közös oka, mondjuk kiemelkedően szar volt a gyerekkora, és ezért egy szorongó neurotikus, vagy épp depressziós, és ugyanezért menekül a virtualitásba is.

Ahogy a réges-rég egy messzi-messzi egyetemi büfébe olvastam egy plakáton: A gyilkosságért elítélt bűnözők 99%-a rendszeres kenyérfogyasztó! Na, és következik ebből bármi is? Vagy csak a rizslobbi manipulációja az egész? De tényleg, pirítós reggeliztem, akkor most félnie kell a szomszédoknak, hogy öngyilkosságot követek el rajtuk?

Amúgy szerintem a közösségi médiában mindenki többé-kevésbé hozott anyagból dolgozik, amit az ottan kommunikációk, interakciók felerősíthetnek, eltolhatnak valamerre. Szóval érdemes előbb valamilyenné, egyáltalán személyiséggé válni, és azt prezentálni urbi et orbi, és nem nem a közösségi platformokon keresgélni mintákat, hogy kik lehetünk mi? És pláne nem ott (meg szerepjátékokban) felépíteni valami eredendően virtuális személyiséget, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem akarunk fizetni a teszkóban, hisz egy tizenhetes szintű elf varázslónak, kétszázezer lájkkal, igenis jár az ingyen csipsz, a hordó redbullal és a bónusz farokfelező varázslat-kártyával.

Az ilyesmit érdemes elkerülni, mert ez már maga a szociális öngyilkosság. Meg a beutaló Döblingbe, bár mikor egyszer arra jártam, már valami kerületi bíróság volt az épületben. Mindegy, ha elég nagy varázslók vagyunk fejben, és elég sok csipszet nem akarunk kifizetni, az is összejöhet...

facebook.com (na ja...)

Alulról befelé

Nagy tudományos áttörésnek ígérkezik, ha sikerül majd az embereket a végbelükön keresztül lélegeztetni. Hát ja, ez inkább hangzik abszurd humornak, mint science fiction-nek, pedig inkább az utóbbi, és egyre kevésbé valószínűtlen. A Qubit cikke szerint egerek és disznók esetében már ígéretes kísérletek zajlottak, nem lehetetlen, hogy egyszer az embernél is működni fog, mert egyes halak és hüllők mellett - úgy tűnik - az emlősök is képesek lehetnek arra, hogy (főleg szükséghelyzetben) a bélfalaikon keresztül is vegyenek fel oxigént.

Eddig a tudomány, és innentől indulhat a fantázia. Mert felmerül a kérdés, vajon felcserélhetők-e az irányok, azaz ha valaki segglégzésre állna át, akkor mi jönne ki a száján neki? Illetve akiknek már most is folyton csak a szar ömlik belőle (politikusok, ügyvédek, tévéprédikátorok, filmkritikusok etc.) azoknál kialakulhat-e valamiféle automatizmus, hogy a másik végükön kezdjenek levegőt venni. És egyáltalán, mi lesz a szaglással? (Jó, ez engem pont nem érintene, mert bár filmkritikákat huszonéve írok pénzért, de szaglásom évek óta nincs, talán ezért is megy mostanában könnyebben az írás.)

És hát érdemes lenne újragondolni akkor már a légzés mellett a komplett érzékelőrendszerünket is. Én bírnám ha hallhatnék a szememmel, és érdekelne, hogy a dioptriák vajon befolyásolnák-e azt, bár most sincs abszolút hallásom, szóval a mínusz másfél-két dioptria nem sokat változtatna a helyzeten. Ha viszont láthatnánk a füleinkkel, végre megtudnánk milyen a világ egy ló vagy egy hal szemszögéből, hisz nekik a szemeik is a fejük két oldalán, mint az köztudott.

De a légzésre visszatérve: a klasszikus indiai jógában (ami nagyon nem az, mikor spandexbe préselt háziasszonyok gimnasztikáznak hordába verődve, ócska szintizenére) minden azzal kezdődik, hogy el kell mélyíteni a légzésünket. Hogy hosszan, lassan és hasból lélegezzünk (jó ez csak az első lépés, de kihagyhatatlan), minél mélyebben. Na most, a segglégzésnél mélyebbre már nem lehet menni, a combizmok, a térdízületek vagy a lábujjak valószínűleg ebbe a mókába, már nem vonhatók be. Persze jógikusan fontos, hogy olyankor is nagy levegőket vegyünk majd, holmi popópihegés, felületes altesti zihálás nem megfelelő.

Ja, és koncentráljon mindenki arra, hogy a kilégzés minél csöndesebb legyen, ha már a szagmentesség nem garantált. Bár ebben, és az utána ártatlan/gyanakvó, esetleg felháborodott tekintettel másokra meredésben, a művelt nyugat lakosságának nagy része már eleve gyakorlott.

Légforduló

Ma van az évfordulója két jelentős repülésnek is. 1927 május 20-án szált fel Charles Lindbergh New Yorkból, hogy 33 és fél órával később leszálljon Párizs mellett, a Le Bourget reptéren. (Ez legalább tényleg történelmi tett volt szemben azzal, amikor Louis Blériot 1909-ben, fél óra alatt átrepülte a Csatornát. Ami nekem akkor se La Manche, hanem British Channel, én arról az oldalról láttam többször.)

Lindbergh amúgy nem volt egy jellem- vagy elmebajnok, sőt  a háború előtt kifejezetten nácisztikus vonásokat mutatott, imponált neki a Harmadik Birodalom, csípte az antiszemitizmust, Hitlertől kitüntetést is kapott (jól mutathatott mondjuk a francia becsületrendje mellett), az egész náci szar csak utólag lett neki igazán büdös, mikor megmutatták neki a gázkamrákkal ékesített táborokat. (Amúgy harcolt a háborúban, de csak a légierő közlegényként - Roosevelt érthetően nem szerette volna, ha valami magas polcra kerül - , és a japánok ellen.)

Az óceánrepülés azonban komoly teljesítmény volt, hisz teljesen egyedül tette meg az utat. Vicces, a de gépéből előre csak úgy láthatott ki, ha kinézett oldalt, nem volt első ablaka, de értelme se sok lett volna tekintettel arra, hogy a pilóta az indokoltan bazi nagy benzintank mögött ült. Mondjuk az óceán fölött sok látnivaló amúgy sem akadt volna, esetleg egy-egy szembejövő madár, rossz reflexekkel, de mire azt kiszúrta volna a nem létező szélvédőn át, nagyjából úgyis késő lett volna. Egy ilyen repülőt én is bírnék, hisz tériszonyom van, tehát jobb, h nem látok ki.

De 33 és fél óra, az határozottan sok, persze velem is volt már olyan, hogy ennél tovább bírtam alvás  nélkül, de én azt a fotel-kanapé útvonalon csináltam meg, baráti társaságban, tartalék sörrel és éjszakai pizzarendeléssel. Lindbergh meg egyedül, éjjel a tök sötét óceán felett, hát ennél még Kolombusznak is jobb volt, mert bár nem tudta, hova lyukadnak majd ki, de volt vele néhány tengerész társaságnak, akikből vész esetén meg is ehetett akár. (Sózott-szárított hajósinas vörösborban pácolva, grappával.)

usatoday.com

És a másik fontos repülés, amit gondolom szándékosan időzítettek Lindbergh útjának évfordulójára, 1939-ben esett meg, mikor is a PanAm elindította első transzatlanti járatát.

Ami szintén hősies dolog, legalább is számomra, ugyanis fel nem ülnék olyan gépre, ami az óceán fölött repül órákig. Ha bármi baj van, és alattunk Európa, tíz percen belül tuti van egy reptér, ahol gyorsan le lehet szállni, de mit csinál az ember a Csendesatlanti óceán fölött, ott kérem csak vízbe csapódni lehet, de én a tengert maximum strandokon viselem el. Esetleg képeslapokon, de hajózni utálok. Igazából nem a gyomrom nem bírja, hanem a gyomrom tartalma, az akar folyton kijönni a számon át.

Boeing 314, az első transzatlanti járatok gépe (pinterest.com)

A repülést viszont imádom, főleg a tévében, könyvekben, meg reptereken és repülős múzeumokban kóborolva, de repülni azt nem szeretek. Az szükséges rossz volt mindig is, két és fél óra repülés kiváltott másfél napi buszozást, és a fapadosokkal nem is volt drágább. De szeretni ettől még nem szerettem meg, utólag belegondolva, lehet hogy nem csak a koránkelés miatt aludtam végig annyi Budapest-Londont.

És ugye a célállomáson soha nem ültem föl a London Eye nevű óriáskerékre, mondván tőlem már az is szép teljesítmény, hogy idáig repülővel jöttem. A tériszony nem játék, ha én kiesnék a sokadik emeltről, félúton halott lennék a sokktól, a becsapódás már nettó hullagyalázás lenne. (Ehhez képest ismerek embereket, akik már átrepülték az Atlanti-óceánt, némelyek többször is. Bátor emberek...)

Mögöttem egy Wellington bombázó, 

de utasokat ez sosem szállított. És nem

repülte át az óceánt.

Filmet nézek, képmutatok

Nemsokára kezdődik  valamelyik filmcsatornán a Kingsman, és úgy gondoltam, majd jól odakapcsolok. Azt nem állítom hogy nézni is fogom, de azért mindenképp megháttértévézem. Szóval Kolinförsz szétver egy londoni kocsmát, később meg lemészárol egy komplett templomi gyülekezetet Kentuckyban, mindezt a nagyképernyőn, míg én valami politikai elemzést olvasgatok majd a laptopon, a kettő valahogy remekül kiegészíti egymást. Mint az édes csokis süti, meg a kesernyés narancslekvár. (Szabad asszociáció: a narancsról jut eszembe, mennyire utálom a Hohes C narancslevet, aminél szerintem úgy értik a száz százalékost, hogy beledarálják a narancs héját, leveleit, és rosszabb termés esetén az elszáradt ágakat is. legalább is az íze után így képzelem.)

Nade a Kingsman esetében jelentős a személyes érintettség. A kocsma, amit szétverődik benne a Black Prince, ami tényleg Londonban, közelebbről Lambethben található, és kétszer is ebédeltem ott. Mondjuk muszáj volt, az exem, mint hardcore rajongó nem nagyon hagyott választási lehetőséget, még szerencse, hogy jó a volt a fish&chips. (Abból speciel vacakot még nem ettem, ez a tuti étel, amivel sehol nem lehet súlyosan mellényúlni.)

Sőt jártunk a templomi mészárlás helyszínén is, mert az a jellegzetes fatemplom nem Kentuckyban van (egy óceánon ugye akkor se keltem volna át, ha lett volna rá pénzem), hanem az egyszer már itt is megénekelt Deepcut-ban, Farnborough mellett.

A mégsem szétvert kocsma.

Itt lőtték fejbe Kolinförszöt, és se vagyok valami jól...

Meg hát a Kingsman helyszíínek közül el kellettmég menni az Alexandra's Place-re, ahol Töki lakik az anyjával, Hary Hart (szül. Kolinförsz) házához, meg persze a szabóságba, ami szintén tényleg létezik a Saville Row-n, csak Huntsman-nek hívják, bár a bejáratnál kint hagyták a gravírozott Kingsman táblát is.

A szabóság, ész ominózus tábla.

Meg persze voltunk az Imperial College-nél is, ahol Mark Hamillnak szétrobbant a feje, a másik szabóságban, ahol a másik részben működik a privát titkosszolgálat, szóval nincs még egy film, aminek a helyszíneit effajta alapossággal végigjártam volna. Sőt egy film sincs, aminek a helyszíneit végigjártam, magamtól ne is tennék ilyet, de mint mondom, pár éve még muszáj volt. Még szerencse, hogy jó móka volt, ha némileg tehernek éreztem is. De hát ez az az eset, mikor az ember nincs egyedül, van benne nyögvenyelés is, de alapvetően megéri.

Promóció