Cinco de Mayo kétségtelenül jeles nap, és nem csak a mehikóiaknak, valahogy ilyenkor szerettek születni és meghalni mindenféle híres emberek, olyanok is, akik történelmi jelentőségre tettek szert. Ha nem is egyértelműen pozitív értelemben.
1818-ban, Trier-ben e napon hagyta el a szülőcsatornát (és 1883 márciusában Londonban a földi siralomvölgyet) Karl Marx, nekünk csak per Károly, a ma már Corvinus nevű egyetem egykori névadója, filozófus, wannabe közgazdász, elméleti forradalmár, főállású emigráns és gyakorlott ingyenélő, aki könyvet írt a tökéről. Hosszú ő-vel persze, bár amekkora kujon állítólag volt, írhatott volna röviddel is, de neki fontosabb volt a történelmi szükségszerűségekkel való bíbelődés a British Museum könyvtárának olvasótermében. (Ott egyébként emléktábla van a törzsasztalánál, miként Arthur Koestler vagy Kossuth Lajos magyar vonatkozású hírességeknek is.)
Marx nem azért fontos, mert akkora történelemformáló alak volt, mire jöttek a rá hivatkozó orosz forradalmárok, már 34 éve halott volt, de szimbólumként igen is erős hatással bírt az egész világ történelmére. Formálni igazán a tudománytörténetet formálta, nélküle ma máshogy festene a filozófia, a szociológia, a közgazdaságtan, a politológia.
Az én tudományomban, a szociológiában hagyományosan három „alapító atya“ kerül említésre: Max Weber, Emile Durkheim és Karl Marx. Két német és egy francia, két zsidó és egy nem, de közös pont, hogy mindhárman szakállasak voltak. (Ez a közös pont egyébként Marx&Spencer esetében is, amennyiben Bud Spencerre gondolunk.) Nekünk meg volt olyan szociológiai intézetes pólónk, amin a három fószer meg egy pálcikaemberke volt látható, és az volt ráírva, hogy "Max, Karl, Emile és Én".
rm.wikipedia.org
És hát Marx harmadik születésnapján (vagyis pont kétszáz éve) halt meg Bonaparte Napoleon, tábornok, konzul, császár, száműzött, nagyjából ebben a sorrendben. Persze mindenki úgy emlékszik rá, mind hódítóra, aki maga alá gyűrte fél Európát, de csak egy rövid időre, úgy tűnik háborúval nehéz európai egységet teremteni, ez később az Adolf nevű német kollégának se sikerült. Lehet hogy azért, mert egyikük sem volt szakállas, és nem írtak vastag könyveket,
Bár Napoleon Code Civil néven közismert törvénykönyve ma is a polgári jog alapja, de ő volt az is aki VII: Piusz pápával kötött megállapodásával először választotta el komolyan az államot és az egyházat, meg meglepően modern közigazgatást vezetett be. Marx ugyebár még meg sem született a császárság idején, legalább is az első császárságén, de 1851-52-ben megírta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című, azóta is sokat idézett szövegét, de annak apropója már III. Napoleon, és a második császárság volt.
De hát erőszakkal tényleg nem lehet legyűrni megannyi különféle nyelvet és kultúrát, szokásrendet és történelmi identitást, ez az Európai Unió nevű dolognak sem megy, mondjuk nem is elsődleges célja, de az látszik, hogy a megegyezés-alapú Európa-egységesítés orbitális bürokráciába fullasztja a projektet. Napoleon ilyesmivel nem vesződött, egyszerűen seregei élére állt, és tüzérséggel lövette azt, akinek ellenvéleménye akadt. Mondjuk ma is akadnak olyanok, akik legszívesebben így csinálnák, mondván hogy bármilyen szövetségnél az újkorban is erősebb és hatékonyabb egy tökös birodalom.
Csak nem túl tartós, ahogy azt a korzikai Bonaparte példája is mutatja.
cultura.hu
p.s. Érdekes adalék (via wikipedia), hogy Marxszal egy napon van a születésnapja Lázár Ervinnek, és Napoleonnal egy napon (nyilván nem egy évben) halt meg Jókai Mór, csak hogy legyen némi közepesen indokolatlan magyar irodalmi hivatkozás is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése