Álmomban fideszes influenszerek üldöztek a jutyúbon, falonkommenteltek többször is, pedig nem vagyok a jutyúbon egyáltalán, miként célcsoport sem, mert sem fiatal, de viszont már huszonöt éve is rühelltem őket.
De ez van mostanság, Ártunk és Ormányunk megcélozta a fiatalokat, ha már nyugdíjas emeszpés szavazók már nincsenek (vagy halottak, vagy orbánisták), a fiatalok meg kurvára nem gerjednek semjénzsoltokra. Ötvenes pasik dupla tokával és egy maffiózó stíluskészletével pedig hiába hívják magukat fiatal demokratáknak, senki sem emlékszik már mit is jelentett egykor a valaha volt pártjuk neve. Aminek ma már csak az utódpártja létezik, majdnem ugyanazon a néven, de valójában már csak egy emberből áll, és hűbéresei népes und pénzéhes seregéből.
És persze dübörög a választási kampány, nem baj hogy a választás csak jövő tavasszal lesz, dübörög az már több mint tizenegy éve, náluk egyszerűen ez a politika maga, meg a pártszerű működés. Hogy ütnek, rúgnak, harapnak, és minél több hatalmuk van annál inkább, hiszen másfajta közéletet legtöbbjük nem is ismer, aki meg véletlenül még igen, az a felejtés/tagadás kettősségében oldja fel a kognitív disszonanciát.
Persze van abban valami (de még mennyi), hogy a politika, miként lassan a komplett létezésünk erősen mediatizált, hagyományos vagy közösségi médián keresztül vesszük magunkhoz a világot. Pontosabban szólva leginkább a világgal kapcsolatos értelmezéseket, rosszabb esetben ködképeket veszünk magunkhoz, az egyik legelcsépeltebb közhely ezzel kapcsolatban, hogy a média nem közvetíti, hanem teremti a világot. Meg hát a szintén közhelyszerűen emlegetett véleménybuborékok, amibe most épp a felcsúti rém akar belemászni, a lehető legtöbb embernél.
De engem felesleges karácsongergelyező-gyurcsányozós videókkal zaklatni, mert bár nem élek véleménybuborékban (legalább is szeretném ezt hinni), de erre a primitív kommunikációra nem vagyok vevő, úgy kábé tizenhárom éves korom óta. (Akkor már átszoktam a szépirodalomra a képregényekről, és azóta sem szoktam vissza, szóval ez a politikai szuperhős-főgonosz dichotómia annyira érdekel, mint másnapos tinik hajnali hányása az erkélyem alatt.) És bár olvasom az origót is (nem minden nap, de rendszeresen), csak röhögök azon, hogy minden nap kell hat-nyolc karácsonyozós cikk karaktergyilkossági-kísérlet, annyira rá vannak feszülve a főpolgira. Csak be ne szarjanak a nagy erőlködéstől. Bár azon legalább jól szórakoznék (a legszebb káröröm ugyebár), ha megírnák, dehát azt nem, nem, soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése