Pedig tegnap volt a nemzetközi munkásosztály ünnepe (nem, nem munkáé, az egy félreértés, Marx már az 1844-es Gazdaság-filozófiai kéziratokban megírta, hogy a munka az elidegenedés egyik fő összetevője, mert nem alkotunk általa, hanem valaki más gyárában (ügyvédi irodájában, teszkójában etc.), valaki más eszközeivel, valaki más hasznáért dolgozunk, hogy legyen mit ennünk. Meg legyen hol laknunk, de ennek semmi köze nembéli lényegünk megvalósításához, ami az öreg Karl szerint a munka eredeti értelme.
De bárcsak látnám már azt a emberarcú kapitalistát, aki engem sok pénzzel zsákmányol ki, de per pillanat már nézegetem a helyi hajléktalanszálló opcióit.Márpedig a hajléktalanság az esetek nagy részében egy elnyújtott öngyilkosság, akkor már legyen inkább háború, ahol lehetek hősi halott (és addig is lehet babkonzervet meg rumot faszolni, ha valakinek ismerős még e régi szép kifejezés, a Svejkből).
De ugyanakkor én csak most jöttem rá, hogy ma van anyák napja, ami igen szerencsétlen együttállás, mert épp nagyon magamba zuhantam, kábé annyira vagyok szerethető gyerek (így közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, ami hogy néz már ki?). Egy mosogatás után már úgy zihálok a fotelben, hogy biztonsági okokból akkor se mentem volna át ebédéért, ha nem szégyellném magam alapvetően.
De sosem voltam egy szó klasszikus értelmében vett jó gyerek, sunyi kis geci voltam én már kiskamaszként is.
És akkor egy nagyon nem anyáknapi sztori, bár tudja fene, lehet, hogy már húsz éve elmeséltem neki, de a huszadik század végére csak hézagosan emlékszem. Tehát: ha jól emlékszem hetedikes voltam, és márciusban kaptam valami takonykórt, mire a körzeti orvos kiírt egy hétre. Nekem meg nem volt kedvem iskolába menni, viszont a dátumot az orvosi igazoláson (ha agyoncsapnak sem tudom, mi volt már) könnyedén át lehetett javítani egy későbbi dátumra, úgyhogy egy hét helyett, én kettőt hiányoztam. Mert még egy hétig még reggelente elindultam az iskolába, csak az első sarok után másfelé folytattam, megettem a tízóraim valami parkban egy padon, de ezen túl úton voltam folyamatosan, meg ne kérdezze valaki, mit üldögélek én itt iskolaidőben. (Amúgy magamra, mint sokszor egy-egy fantáziavilágban élő tizenhárom éves, úgy tekintettem, mint valami titkos ügynökre, aki dörzsölt, bár gőze sincs, mire föl?)
De mindez 1987-ben volt, 34 évvel ezelőtt, utána még egy évig utáltam az általánost és négyig a szakközepet, mielőtt eljött az én időm. A szombathelyi főiskolát már bírtam nagyon, az ELTE-t is, aztán még volt pár jó évem.
Mára (mert épp most olvastam egy remek ismeretterjesztő cikket a 444-en) viszont ott tartok, hogy véleményem szerint egy nagyjából tehetséges, tűrhetően művelt alak vagyok, akinek viszont utolsó tizenöt éve egy nettó kudarctörténet., míg ugye mások ezt nem gondolják, hanem tudják rólam. És van mire hivatkozni, gyakorlatilag nagyszüleim halála óta családtagnak is csak mérsékelten vagyok alkalmas. Ja, lehetett rám büszkének is lenni néha, mert azért két diplomát összehoztam (de a PhD-tmár nem, pedig megkíséreltem), tanítottam egyetemen, de nem Oxfordban, viszont a környezetemben mindig én voltam az egyik legokosabb. Voltam, mondom, de az összes többi kudarc.
Ilyen se lesz már... (Norwood)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése