Ma van az évfordulója két jelentős repülésnek is. 1927 május 20-án szált fel Charles Lindbergh New Yorkból, hogy 33 és fél órával később leszálljon Párizs mellett, a Le Bourget reptéren. (Ez legalább tényleg történelmi tett volt szemben azzal, amikor Louis Blériot 1909-ben, fél óra alatt átrepülte a Csatornát. Ami nekem akkor se La Manche, hanem British Channel, én arról az oldalról láttam többször.)
Lindbergh amúgy nem volt egy jellem- vagy elmebajnok, sőt a háború előtt kifejezetten nácisztikus vonásokat mutatott, imponált neki a Harmadik Birodalom, csípte az antiszemitizmust, Hitlertől kitüntetést is kapott (jól mutathatott mondjuk a francia becsületrendje mellett), az egész náci szar csak utólag lett neki igazán büdös, mikor megmutatták neki a gázkamrákkal ékesített táborokat. (Amúgy harcolt a háborúban, de csak a légierő közlegényként - Roosevelt érthetően nem szerette volna, ha valami magas polcra kerül - , és a japánok ellen.)
Az óceánrepülés azonban komoly teljesítmény volt, hisz teljesen egyedül tette meg az utat. Vicces, a de gépéből előre csak úgy láthatott ki, ha kinézett oldalt, nem volt első ablaka, de értelme se sok lett volna tekintettel arra, hogy a pilóta az indokoltan bazi nagy benzintank mögött ült. Mondjuk az óceán fölött sok látnivaló amúgy sem akadt volna, esetleg egy-egy szembejövő madár, rossz reflexekkel, de mire azt kiszúrta volna a nem létező szélvédőn át, nagyjából úgyis késő lett volna. Egy ilyen repülőt én is bírnék, hisz tériszonyom van, tehát jobb, h nem látok ki.
De 33 és fél óra, az határozottan sok, persze velem is volt már olyan, hogy ennél tovább bírtam alvás nélkül, de én azt a fotel-kanapé útvonalon csináltam meg, baráti társaságban, tartalék sörrel és éjszakai pizzarendeléssel. Lindbergh meg egyedül, éjjel a tök sötét óceán felett, hát ennél még Kolombusznak is jobb volt, mert bár nem tudta, hova lyukadnak majd ki, de volt vele néhány tengerész társaságnak, akikből vész esetén meg is ehetett akár. (Sózott-szárított hajósinas vörösborban pácolva, grappával.)
usatoday.com
És a másik fontos repülés, amit gondolom szándékosan időzítettek Lindbergh útjának évfordulójára, 1939-ben esett meg, mikor is a PanAm elindította első transzatlanti járatát.
Ami szintén hősies dolog, legalább is számomra, ugyanis fel nem ülnék olyan gépre, ami az óceán fölött repül órákig. Ha bármi baj van, és alattunk Európa, tíz percen belül tuti van egy reptér, ahol gyorsan le lehet szállni, de mit csinál az ember a Csendesatlanti óceán fölött, ott kérem csak vízbe csapódni lehet, de én a tengert maximum strandokon viselem el. Esetleg képeslapokon, de hajózni utálok. Igazából nem a gyomrom nem bírja, hanem a gyomrom tartalma, az akar folyton kijönni a számon át.
Boeing 314, az első transzatlanti járatok gépe (pinterest.com)
A repülést viszont imádom, főleg a tévében, könyvekben, meg reptereken és repülős múzeumokban kóborolva, de repülni azt nem szeretek. Az szükséges rossz volt mindig is, két és fél óra repülés kiváltott másfél napi buszozást, és a fapadosokkal nem is volt drágább. De szeretni ettől még nem szerettem meg, utólag belegondolva, lehet hogy nem csak a koránkelés miatt aludtam végig annyi Budapest-Londont.
És ugye a célállomáson soha nem ültem föl a London Eye nevű óriáskerékre, mondván tőlem már az is szép teljesítmény, hogy idáig repülővel jöttem. A tériszony nem játék, ha én kiesnék a sokadik emeltről, félúton halott lennék a sokktól, a becsapódás már nettó hullagyalázás lenne. (Ehhez képest ismerek embereket, akik már átrepülték az Atlanti-óceánt, némelyek többször is. Bátor emberek...)
Mögöttem egy Wellington bombázó,
de utasokat ez sosem szállított. És nem
repülte át az óceánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése