Vacak ügy, hogy a fontosságot a hiány határozza meg. Persze tudjuk, mennyit számít nekünk valaki, de nem vagyunk hülyék, hogy mindig emlegessük, a végén még annak néz minket a másik. Hülyének. Akik vagyunk.
És a kínzó kérdések:
Ha a 'szeretlek' a napi elköszönés, akkor az elkopik? Vagy csak ha mi magunk?
Van olyan, hogy ' az igazi', vagy ez csak egy ócska, romantikus klisé?
Eltűnhet valaki a napi életedből, egyik pillanatról a má... ?
Lehetsz-e egyáltalán elég érett személyiség elviselni mindezt, ha sose voltál?
Lehet úgy élni, hogy aki mindig melletted volt, már nem áll szóba veled?
Lehetek-e én itt egy okoskodó, nagyjából értelmiségi egy szociális roncsként? Mert ennek a blogírásnak is kábé akkor van értelme, ha van mondanivalóm a világról. De ha a világ egy adatfolyam a képernyőn, és nem legalább valaki a nappalimban, akkor szart sem ér az egész. Akkor magamnak írok (hát ja, lényegében mint most), ha nincs Orsi és Maris, Csaba, Ági, Gábor, Adrienn, Erika és a címben jelzett, akkor mire föl ez a habverés?
Izoláció-sérült vagyok, szociális fájdalmakkal. Valami végleg eltörik bennem.
❤️
VálaszTörlés