Összetört, na persze

Azt írja az újság Lujza, pontosabban a Zindex, hogy „25 éve tört össze a világ Diana hercegné halála miatt“. Hát baszki, már megint nem tekintenek a világ részének, mondjuk lassan megszokom, ha már megszökni nincs hová, de tényleg, én aztán nem törtem össze huszonöt évvel ezelőtt, nálam az sokkal később történt. (Két világháborúban nem tört össze a világ, de egy celeb halálától igen?)

A nagybritán (és északír) királyi családot meg pont leszarom mindig, én még a hazai gyártású realityket se néztem, ezt az angolul beszélő, bulvárlapokban zajló, baromi régen futó szériát meg pláne nem. Turistarohamaink alkalmával simán kihagytam volna pl. a Kensington-palotát, mert - ellentétben mondjuk Hampton Court-tal - történelmileg nem érdekel, építészetileg semmilyen, ehhez képest kétszer is voltam benne, és első alkalommal még a Diana báli ruháiból rendezett kiállítást is meg kellett néznem, aminél unalmasabb, feleslegesebb és ostobább programot nehéz kitalálni. (Még szerencse, hogy a palota többi része azért érdekesebbnek bizonyult.) De a rajongók gondolom imádták.

Mert ennek az átlagosan okos, átlagosan csúnyácska nőnek igenis voltak rajongói, akiknek ő volt „a nép hercegnője“, ami röhejes, hisz eleve egy arisztokrata családba született, vidéki kastély, szolgák, partik miazmás. Jótékonykodott sokat, persze, de ezt eleve elvárták tőle, a brit arisztokrácia egyetlen társadalmi haszna ez, sok önkéntes segítővel ellentétben azonban ő nem szabadidejében űzte, hanem magángéppel, testőrökkel ment felszólalni az éhezés meg a taposóaknák ellen. Úgy azért könnyebb nagyon szamaritánusnak lenni, vagy legalább látszani.

Amúgy biztos jó ember volt, dehát a postás csaj is az lehet, csak ha ő meghal elhunyni, senki sem fogja virágokkal borítani a küszöbét, pedig ő még a negyedikre is felmászik az ajánlott levelekkel, miközben a többiek meg sem próbálják soha, csak bedobják a cetlit, mintha nem lenne itthon a címzett.

Bulvárhercegnő bulvárhalálának évfordulójára bulvárhíreket a népnek, s haza fényre derül, hogy jé, szarul ugyan, de mi még élünk! Tanulság: nem is olyan jó móka kastélyba születni, hosszabb távon semmiképp.

És akkor érdekességképp egy rémes, ráadásul csúnyácska darab a bélyeggyűjteményemből, ami tényleg bizarr, mert egy Diana 21. születésnapjára emlékező észak-koreai (!) produktum. Az ottani totalitárius diktatúra előszeretettel ad ki efféléket, lehet belőle pénzt szerezni, és bár gondolom a Kim famíliának nincs különösebb humorérzéke, de mégis csak egy fricska a halódó Nyugatnak:

Előre a vissza!

Bevezetik a szombati tanítást a magas rezsi miatt egy győrszentiváni iskolában - remek egy helyzet, csak remélhetjük, hogy a győrszentiváni alsósok nem agresszív-lázongó típusok, és nem gyújtják fel az egészet a fenébe. Vagy épphogy de, tekintettel arra, hogy legalább addig is lesz fűtés, oké kicsit sok is, meg előre egy csomagban, de azért fűtés! Kár hogy a cikk szerint az extra tanítási napok csak az őszi szünetig tartanak majd, amíg meg talán pont nem kellene fűteni. Így spórolnának meg pár napot, amit hozzácsaphatnak majd a téli szünethez, amikor ugye  már tuti kéne, de ha diáklázadás miatt leég az iskola, már nem lesz hol. Jé, tényleg ezzel is spórolhatnak, egy elszenesedett romot már egyáltalán nem kell fűteni, miközben az ökológiai lábnyoma is jelentéktelen, legalább is onnantól.

Meg persze meg akarják úszni azt is, hogy a fűtetlenség és/vagy járványhelyzet miatt át/vissza kelljen állniuk az online oktatásra, mert az nálunk eleve egy vicc volt, egy rossz vicc, tehetjük hozzá. Hiszen az egyre kevésbé kormánynak látszó, hatalomipari üzleti érdekcsoportnak két és fél éve lett volna arra, hogy tényleg megteremtse a feltételeit meg az eszközeit egy komolyan vehető digitális oktatásnak, de igazából szartak bele. Minden más is fontosabb volt ennél, most épp vodafont vennének párszáz milliárdért, ami annyira remek üzlet, hogy - szerencsés esetben - úgy harminc év alatt be is hozná az árát. Meg hát a párezer sosem használt, és nem is biztos hogy lélegeztetőgépet is raktározni kell súlyos pénzekért, ha már Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. (Az mekkora lenyúlás lehetett, mert hát a nevezettet eleve sziklasírba tették, de ott sem maradt tovább egy hétvégénél, legalább is a vonatkozó legendák szerint, amiket persze még nem erősített meg a kormányinfó-fejű miniszter.)

Hogy egy-egy ilyen esetet hogy lehet a sikerpropaganda keretein belül eladni, azt nem tudom, de legalább is már látom magam előtt a mandineres kommentelőket, akik szerint nagyon helyes, a 6-14-es korosztály szombat délelőtti iskolába kényszerítése, addig se drogoznak! Meg át sem műthetik őket eszkimóvá a liberálkommunisták! Úgyhogy legyen országos a cucc, másfél nap alatt át lehet pofozni a vonatkozó jogszabályok módosítását. A történelminek nevezett egyházak meg lelkesen tapsolnak majd, és többféle püspök is felveti, hogy akkor egy füst alatt legyen már kötelező vasárnapi iskolai is,  hisz fontos lenne időben a kölykökbe verni az evangéliumi szeretetet. Ja, és addig se drogoznak!

Mondjuk én még jártam szombaton iskolába, minden második héten, de csak a legelején, mert aztán bevezették a kulturált ötnapos oktatási hetet. De elsőben és talán másodikban is, még volt hosszú meg rövid hét, és szerintem nem csak mi utáltuk, de  tanárok is. Ma meg már ott tartunk, hogy a nálunk valamivel fejlettebb és sokkal normálisabb országokban nagyon komolyan a négynapos munkahét bevezetését fontolgatják, nálunk meg az van, hogy az iskolákban fűtsenek újra fával, de ha az sem megy, lehet hatnapos oktatás, amíg még elég meleg van hozzá. Elmúlttizenkétév, basszák meg.

p.s. Győrszentiván korábban önálló község volt, de már több mint ötven éve Győrhöz tartozik, ami azért nem a legfejletlenebb térsége az országnak, sőt. De ha ott ez van, akkor mi lesz majd Borsod- meg Szabolcs-külsőn?

Szobai szobor

Napok óta reklámozta az Ő Hazájuk mozgalompárt, hogy ők Horthy-szobrot fogak avatni, a parlamentbe benne. Ami nyilvánvaló baromságnak tűnt, mert erről azért harsogott volna a kormányhitű média, de nem tette, és innen lehetett tudni, hogy lepkefingnyi jelentőségű médiahack az egész. (Bár természetesen ártunk és ormányunkból én már bármit kinézek, egy kis horthyzás, avagy a nevezett megszoborálása úgymond könnyed bemelegítés lenne nekik, két éjféli salátatörvény, meg három repülőtér államosítása között.)

És hát ja, a kissé elnyűtt Daráló Dóra őhazájukos képviselő irodájában helyeztek egy mellszobrot, amit valami megtört tekintetűvé aggott református lelkész szentelt föl, áldott meg, vagy amit ők ilyenkor szoktak. (Kovács Attila, a balatonalmádi-balatonfűzfői társegyházközség nyugalmazott lelkésze volt az elkövetéssel alaposan gyanúsítható, ha valakit érdekel. Gondolom az égvilágon senkit, de fél órámba telt kiguglizni, szóval csak azért is ideírom. Ha már életemben először felmentem az Ő Hazájuk oldalára.)

A párt meg azért pont ma avatott egy ellentengernagy-alakú, túlméretes levélnehezéket, mert ez lenne a második bécsi döntés évfordulója, ők meg a hazatérés napjaként szeretnék beiktatni az ünnepi naptárba, Szentisten István meg az aradi vértanúk közé. Mondjuk rájuk is férne egy kis intézményesített hazatérés, mert nekik lassan már teljesen elmentek otthonról.

Horthy viszont bronzba szoborva is meglehetősen krumpliorrú, szóval ha valaki nem tanult történelmet (legfeljebb csak tanítottak neki), akár viccesnek is találhatja a fejét.

Ép testben két lélek

Bár a Jekyll című bíbíszís, minisorozat-formátumú agymenés 2007-es, nekem csak most jött elő, és most is csak azért, mert Steven Moffat írta, aki már  Dr. Who-ba is a kedvenc epizódjaimat, szóval. Gondoltam megnézem, a hátha kedvéért, és bár húsz perc után le akartam lőni, de végül csak végigtekintettem. A címből evidens, hogy itt a Dr. Jekyll és Mr. Hyde újra-megzenésítéséről van szó, így aztán az eredeti történetre nem is vesztegetnék karaktert, én tizenévesen olvastam a mondjuk hogy kisregényt, így hát gondolom bárki más is.

Ez a sztori, ami egyébként egy sajátságos folytatásnak is tekinthető, napjainkban játszódik, vagy mondjuk majdnem, mert a főhős azért egy avíttas diktafonra mondja fel a tudnivalókat a másik énjének. (Oolyann 2006-os az egész, aannyira retróó.) Akivel egy testen osztoznak, de az emlékeik speciel nem közösek. Ezért  kell emlékeztetniük egymást, hogy a legutóbbi átváltozás alatt az aktuális Én, mit is művelt a főleg miért, meg hogy mire ügyeljenek, ha egyáltalán. (Plusz van egy erre szakosított ápolónő is, aki a tervezett idejű gonosszá alakuláskor szakmailag leszíjazza az alanyt, hogy Hyde-ként ne gyilkolja le nyolc napon túl sem gyógyulóan, a neki nem szimpatikus járókelőket.)

mirror.co.uk

Jekyll, izé Jackman itt nem valami varázsital miatt lesz Hyde (nem a park, a pszichopata), nála ez genetika. Merthogy Robert Louis Stevenson irodalmi hőse itt egy létező alak (vagyis az a fikció, hogy a kitalált sztori igaz volt...), a szerző meg a halála után írta meg a történetét (hát, szóval nem a saját halála után, határozottan még az előtt), okulásul, pénzért, grafomániából, mindegy is. 

És ez a mai Jackman a néha Jekyll leszármazottja, kései klónja,  vagy valamije - ez az elején még misztikusan unalmas rejtélyes, mert Jekyllnek nem voltak gyerekei. Vagy de. Jackmannak viszont volt anyja, sőt állítólag még van is lenni, aki viszont szintén ilyen átváltozós közveszély, a vérvonal ugyebár.

Úgy a harmadik résztől kezdve egyre kevésbé különül el a két ember, Hyde már akkor is ébren van, mikor Jackman irányítja a közös testüket, és fordítva, így aztán a viselkedésük is kezd hasonlítani, pontosabban az utóbbié az előbbiére. Addig az a leosztás, hogy egyszerre egy van jelen, a másik meg felébredve próbálja kitalálni, hogy hol van és mi a szitu, ez persze idáig lehetne egy sima tudathasadás is.

De ő két misztikus izé, aki játszik egymással. Ha csak egy lenne, akinek a  váltott személyiségei hangokat hallanak a másiktól, „egyszerű“ skizofrén lenne a szomszédból, amire mondjuk lehet terápia, vagy legalább egy kényelmetlenül zárt intézet, de ez nem ennyire egyszerű. Mert Hyde nem csak gonosz, de fizikailag is más, fiatalabb, kimondott csajmágnes (nem tudom, a sátáni vigyor kinek jön be, de itt mindenkinek), plusz valami elcseszett anti-szuperhős (vagy szuper-antihős), szóval valami, ami már épp nem fér be a borzalmas Marve-paradigmába, szerencsére.  Ő egy Pókemberként működő Batman, Joker mentalitásával - és akkor nem jut eszembe több ilyen kretén.

A koncepció elég jó, modernizált viktoriánus rémtörténetbe oltott Truman-show, nincs sok vér permier plánben, csak vérfagyasztás (semmi belezés, angolok vagyunk!), kellő mennyiségű és kellően kiszámíthatatlan csavarral  megy előre a sztori, még a színészek is rendben vannak, csak a karaktereiknek mosna be az ember egy nagyot, de azt szinte válogatás nélkül bármelyiknek. (Na jó, az epizodista oroszlánoknak nem, ők képviselik az önazonos vonalat.) Az mondjuk egy olcsó megfejtés, hogy aki gyanús az klón, aki meg nem annyira, az összeesküvő, de legalább egyikben sem lehetünk biztosak.

Nos, ez fura izé most jól esett, Mr. Moffat-tól pont valami pont így furát vártam.

Szemszín, tajszám, villanás

Az után, hogy 2024-től nem kell már nyelvvizsga a felsőoktatási felvételihez, úgy tűnik, emelt szintű érettségire sem lesz szükség. Ez biztos remek ötlet, én sem tettem emelt szintű érettségit semmiből, azt' mégis milyen okos, művelt und sikeres lettem. Ja, nem. De legalább gőzöm sincs, mi a vihar az az emelt szint, amit mostanában még meg kell ugrani, no nem mintha érdekelne.

Én annyira a múlt században érettségiztem, hogy nem voltak szintek, illetve csak egy, az meg nem volt nagy kihívás (bár fizikából csak négyest kaptam), nem kellett nyelvvizsga a felvételihez (bár volt), és nem csak  pontszám alapján ment a bejutás a maihoz képest sokkal kevesebb helyre, hanem felvételizni is kellett. Azaz volt az érettségi, aztán bankett, hajnali eszmélés valami város széli diszkóban, felhőtlen kialvatlanság, aztán egy hét múlva egy négynapos felvételi fesztivál, egy tök másik városban. (Írásbeli, másik írásbeli, szünnap, szóbeli.) Most meg az a hír, hogy nemsoká az egyetemek újra felvételiztethetnek majd.

De legalább viccesen szubjektív módon szórhatják a pontokat, mondjuk minél kisebb sorszámú a valamelyik szülő párttagkönyve, annál többször sok pluszpont. De ha úgy gondolják a max. 500-ból szájuk íze szerint kiosztható 100-at adhatják sportteljesítményre, ("Előre a kigyúrt művészettörténészekért! Atletikus mérnököket a termelésbe!"), önkéntes katonáskodásra, szemszínre, krónikus betegségekre, páros-páratlan végű tajszámra, vagy kacéran kivillanó női bokára is. Klassz. Persze érdekes szempontok alapján lehet csak szakszerűen kiválogatni, hogy kiket tanítanak meg aztán jól esni! (Lásd az előző posztot.)

De én sosem sportoltam intézményes keretek között, és bár szemem színe jelentős, katona az szerencsére nem voltam, szóval a pluszpontoknál ma már esélytelen lennék. Nem mintha annak idején nagyon jól jött volna, hogy a magyar szakra olyan tárgyakat számítottak be a felvételi pontoknál, mint az anyagismeret, vagy az elektronikus áramkörök. Mert nyilván nem értetem ezekből egy kurva szót sem, kegyelemhármasokat is csak azért kaptam, mert a kettest megalázónak érezték a tanáraim.

Viszont ha már a fősulin meg a nagyon tudományegyetemen nem tudtuk katonatörténetekkel szórakoztatni egymást (az évfolyamtáraim nagyobbik fele amúgy is lány volt, mindkét helyen, pedig nem volt rá kvóta), jöttek a gimis sztorik. én meg ilyenkor közöltem, hogy nekem olyanjaim nincsenek, és sosem jártam gimnáziumba. Pontosabban kétszer, egy-egy szalagavatón, de szerintem azok nem értek kreditet. És akkor többen rendszeresen rácsodálkoztak, hogy jé, van olyan hogy szakközép (ami ma már az akkori szakmunkásképzők neve, de ez mellékszál), és onnan sem csak egy gyárba vezethet az út. Pedig hosszabb távon de bizony, én vagyok az élő, és felettébb depresszív példa rá.

Alapvető, egyetemes jogesés

Hatvannégy magyar egyetemen vezetik be a vármegyéket, izé, hatvannégy egyetemen oktatnak innentől majd dzsúdót, biztos vármegyénként egyet. Egy dzsúdót. Vagy valami ilyesmi, rég letettem arról, hogy a kormány felől fújó hírekben logikát keressek, de a rektori konferencia főreaktora leszögezte (kiemelte, hangsúlyozta, aláhúzta, és lapunk kérdésére megerősítette), hogy minden diáknak alapvető joga megtanulnia esni. Pofára.

„Tóth László szerint nemcsak ahhoz van joga minden magyar gyereknek, hogy megtanuljon úszni, hanem ahhoz is, hogy elsajátítsa a biztonságos esés technikáját.“ TL amúgy nincs benne a rektori kongresszusban, ő a Fődzsúdó Szövetség elnöke, nem mellesleg a közelmúlt egyik legnagyobb közpénz-lenyúlásának hőse (lélegeztetőgépek és annak látszó flipperek Kínából, néhányszoros áron), aki viszont ezek szerint azt hiszi, az egyetemekre gyerekek járnak. Hisz ha emberi jog az esni tudás, a gyerekeknek is, akkor nem ott kellene kezdeni, hanem mondjuk az oviban, ahol lehetnének kiégett biztonsági őrök, akik először csak random módon falhoz csapkodják a Süni csoport renitenseit, majd a földhöz az összeset, hogy időben kezdhessenek esni tanulni. 

Általánosban már lehet szintet lépni, például hogy tesiórán csak fölfelé szabad mászni a kötélen, lefelé már zuhanni kell, a középiskolában meg ugyanez, csak már nem lenne a srácok alatt szivacs. 

Így az egyetemi dzsúdó kurzuson már nem is esni kell tanítani a leendő értelmiséget (arra szükség sincs, hisz köztudott, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan, plusz aki nem tudott esni, az már elesett korábban a közoktatás frontján), hanem hogy vágják ki a csukott ablakon át az utcára azt, aki rájuk támad, agresszíven bámul, vagy simán csak objektív idealistának nevezi Kantot. 

Persze az még egy válaszra váró kínzó kérdés, hogy akkor lehet majd esésből bukni is?

De tényleg, most valóban ez a legfontosabb tennivaló a hazai felsőoktatásban? Mert ha igen, akkor javasolnék még elbaszni pár tízmilliárdot egyetemi sportra (fodbal, vízilabda, szabadstílusú kocsmai verekedés), így legalább a kő buta hombárokhoz is hozzávághatnának egy-egy diplomát, valami sportösztöndíj keretében. Mint a nagyon szar amerikai filmekben.

De jut eszembe, hatvannégy magyar egyetem? Hatvannégy? (Én is egy vidéki, egyáltalán nem nagy múltú egyetemen tanítottam anno, és szembesültem vele, hogy még onnan is van lejjebb, sokkal lejjebb. És folyamatosan egyre.)

Művészi vész

Szerintem elég keveseknek jut eszébe, hogy ma van a mohácsi csatavész (a nem kívánt rész törlendő) évfordulója, mert 1526-ban pont augusztus 29-én nem bírták le a II. Lajos vezette hazai erők, az I. Szulejmán szövetségi kapitánysága alatt játszó törököket. Ez valamiért nem ünnepnap, fene se érti, pedig egy hónapra rá, Pákozdnál már mekkora nagy győzelmet arattunk. Jó, hát háromszázhuszonkét évvel később, de attól még közel esett egymáshoz a kettő, már dátumilag, úgy értem.

Nyilvánvaló volt a stratégiai hátránya, amennyiben egy II., azaz másodlagos Lajos állt ki egy I. avagy elsőrangú Szulejmán ellen, annyi eséllyel, mint hintaló az epsomi derbin. Lajos amúgy is úgy fest a korabeli ábrázolásokon, mintha a saját udvari csillagásza lenne, aki azért főleg még horoszkópban utazik, de nagyon okosnak nézik, mert tud egyedül olvasni. (Egyébként a fene tudja, hogy tudott-e.)

szepmuviszeti.hu

És akkor még ott volt Darth Szapolyai sötét nagyúr, aki ugye halogató hintapolitikával dugott volna botot a hadi bicikli küllői közé, csak épp még nem találták fel a mondott eszközt (így marad a cserbenhagyásos gázolásnál) , de azért felküzdötte magát erdélyi vajdából I. Jánossá, bár a Galaktikus Birodalom trónja már neki sem jött össze. Sőt királynak is vitatott volt, mert ugyan a nemharcolással végül neki maradt az egyetlen még úgy-ahogy ütőképes hadereje, de a Ferdinánd nevű, a trónon szintén első csávó is bejelentkezett Habsburgéktól, úgyhogy végül sose döntötték el rendesen, ki a király. De ha volt példa ellenpápákra is a történelemben, akkor miért ne lehetett volna kettős királyság, elfértek ketten is a királykodással a keleti meg  nyugati végeken, pláne mert a kettő között úgyis ott oszmánkodtak a törökök, Budán is igencsak.

Ráadásul remek ábrázolások születtek magáról a csatáról is, némelyik évszázadokkal előzi meg a avantgarde mozgalmait, sőt az alábbi képbe már-már Jackson Pollock stílusát előlegezte bele az idő vasfoga:

Dzselálzádé: A mohácsi csata (török miniatúra)

(mta.hu)

Jackson Pollock: Blue Poles 

(theartwolf.com)

Rémálomünnep

Tegnap estevan estevankor, úgy lefekvés előtt tíz perccel, még bambultam kicsit a laptopba,mert bár vasárnap nincsenek hírek, de a tévében ismétlések mennek, olvasni már fáradt vagyok olykor, de erőből nem lehet ágynak feküdni, az alváshoz már nem is képest. De mindenhol a szombati Kispál-koncertről írtak, ami nem volt érdekes már most se, huszonhárom évesen mondjuk nagyon bírtam, de már az is huszonöt éve volt, ami sokak szerint egy negyed század, de szerintem az sok. (Jó igazából szeretem néha most is nekinosztalgiázni magam az albumaiknak által, de ez tényleg csak nosztalgia, avagy a hírértéke alulról közelíti a majdnemet.)

Ilyenkor különösen rosszul jönnek az olyan címek, hogy. „Az igazság pillanata: most a tűzijátékon bukott el a baloldal hergelése - videó

Sok százezren nézték a Duna mellett Európa legnagyobb tűzijátékát. Gyurcsányék el akarták venni az emberektől az ünnepet, megint nem sikerült.“

Meg se mondom melyik portálon nem nyitottam meg az épületeset, igen azon, ahol a cikkeknek hívott izék főszövegét főleg nem érdemes olvasni, a tartalom a címben, nincs több látnivaló, mindenki mehet Oszlóba.

Én az ilyen címektől mindig rosszat álmodok gyakran, amikor egy bizonytalan állagú gyurcsány üldöz a valahol minek, már elvette az ünnepet, de azokból több is van, szóval csak jön még derűre dér. Vagy kutyára ború, de nem a há-, hanem a sima felhős. És biztos most is ilyet álmodott nekem a központi ideges rendszerem, annyira rossz lehetett, hogy félálomban a vécére botorkálva, már nem is emlékeztem rá, pedig még sötét volt, mint mikor négykor nem gyújtok villanyot. Elvégre a saját lakásom ismerem, tiszta erőből lakok bele, tök régen immár.

Hát ja, az álom az, amit a tudatalattink emésztés után Kiszarik, mely ige hangzása ellenére is ikes, és nagyjából egy kelta törzs lehetett a nem túl sokadik században, Szőrösfogú Olarik vezér kalózrezsimje alatt. 

És megnéztem, nem lehet beperelni a tudatalattinkat, akkor se, ha sokszor minden éjszaka baszkurál álmunkban. Távoltartási végzést azért lehet kérni, receptre a gyógyszertárban, vagy gyóntatófülkében hazudozva, de kémiából mindig gyenge voltam, bűnbánata meg legyen az ösztönénemnek, a tudatos valakim egész rendes pali, bár néha nem a zebrán megy át, és élvezi.

A Semmitmondás Egyeteme - alapozás

Az embernek először is ki kell jelölnie a céljai megtalálását, hogy úgymond meglegyen a mi felé haladás szándéka, egyszersmind kérdéseket kell feltennie, hogy aztán még újabb kérdéseket tehessen fel, és meg kell terveznie a lépéseit. Tudatosan, a tudatosság igen fontos, és a megfelelő sorrend, mert keretebe kell foglalni mindezt, hogy a megfelelő lépések a megfelelő sorrendben következzenek, miközben sosem tévesztjük szem elől a cél kijelölésnek alapvető voltát. 

Sokan csak élnek bele  világba, miközben alig-alig tudják, merre is kellene építkezniük, pedig valódi eredményeket csak úgy lehet elérni, ha fókuszáljuk az energiát, optimalizáljuk az egyéni életstratégiákat, és folyamatosan figyeljük, hogy a megfelelő módon tesszük-e sorba a a tényeket és feladatokat, főleg a motiváció vonalán. Mert nem elég motiváltnak lenni, az kell, de nem elég, tudni kell azt is, hogyan jelenik meg mindez a leképeződésekben, magunkon belül, vagy körülöttünk bárhol. 

Objektíve kell látnunk az összefüggéseket, több irányból is a viszonylataikban, mert ez a fejlődés elsődleges alappilléreinek egyike, origója és kiindulópontja egyszerre, eredményt csak a helyes szemlélet elsajátításával tudunk elérni, ami szükséges de önmagában nem elégséges feltétele az optimumra törekvés sikerességének.

A siker persze nem adja magát olcsón, de fel kell vállalni a konfliktusokat is, mert nem csak egyetlen út vezet a megvalósuláshoz, ám nekünk tudnunk kell távolságot tartani az egyoldalúságtól, hisz a kiteljesedő célok mátrixában nem tudjuk másképp megfogalmazni az erősségeket és fontosságokat. Fogalmi szinten persze könnyű megragadni bármit, de az elvonatkoztatások által könnyen elvéthetjük az utat, ami viszont nyilvánvalóan nem célunk, de nem is tekinthető érvényes eszköznek.

Ebben a szellemben kell tehát munkálkodnunk, hisz elsősorban eredményeket akarunk, másodsorban produktív jólétet rendszerszinten is, úgy a különféle felületeken, mint a tartalmi faktorokban. Közvetlen ráhatással a struktúrákra, de gondolom az előbbiek után ezt nem is kell már külön hangsúlyozni.

Főbeszoló alispánok

„- Láttad a tűzijátékot?

- Én nem politizálok.

- Bocs, megértem. Beszéljünk másról. Milyen szép időnk van ma!

- Mondtam, hogy NEM politizálok!!!"

(az Ismeretlen Kommentelő, a hávégé ponthun)

A Minekmentoda - Hátasztán-alsó személyvonat vágányfelújítás miatt egy percet sem késik! Egyébként szokott, ezért kell külön bemondani ha mégsem, hogy tessenek sietni azzal a hosszúlépéssel, mert a végén még gyorsan kell gyalogolni, ha még a kiserdő előtt utol akarják érni a szerelvényt. Hat-hét kilométer óránként lehet hogy nem sok, de visszeres lábbal és befröccsözve azért már jelenthet némi kihívást.

Márpedig igyekezni kell, mert elmegy mellettünk a világ, na nem mintha olyan jó hely lenne, de vannak benne dolgok, amik hiányoznának. Levegő, gravitáció, ilyenek.

A közügyekben hülyeséget beszélés mondjuk pont nem ez a kategória, tök jól ellennék Káder János (újabb lánykori nevén Novák K.) életbölcsességei nélkül, vagy hogy százmilliókkal kitömött senkik mondják az arcomba a legostobább propagandát, csak mert ők a  fideszhívő-tagozat államilag kijelölt influenszerei. Eddig úgy tudtam, hogy ha valakinek van véleménye, mondanivalója (vagy épp nincs, csak szeretne látszani, de nagyon) akkor belehazudja az internetbe a kis semmiségeit, azt' annyi. Ha valakit érdekel megnézni, elolvassa, beadja magának intravénásan, ha meg nem, akkor úgy járt, minekmentoda, ugyebár.

De ártunk és ormányunk hátsó udvarában a főminiszterség vezérispánjai jelölik ki, hogy ki lesz a népszerű véleményvezér, és pénzt, paripát, fegyvert, de főleg pénzt nem sajnálva promotálják a legfeljebb közepes tehetségű, bár kétségtelenül rém irritáló bábjaikat. (Mondjuk Rákay Kálmán tekintetes producerispán urat, vagy a kopasz beszólóispán urat, akinek neve sincs, csak ez az egy tulajdonsága..) Ők azok, akiket nem hagynak az út szélén, vagy ha néha mégis, legalább egy táska pénzzel, a biztonság kedvéért.

Hisz attól, hogy a véleményüket pont leszarja a nagyérdemű, a népszerűségüket pedig csak a fészbukos reklámköltésekkel mérik, még nem lesznek haszontalanok, sőt elkezdik okítani a seggnyaló szakma feltörekvőit, hogy hogy is kell ezt csinálni, nagyon szakszerűen, kiemelkedő effektivitással, és fenemód profitorientált módon, de erről majd később.

Addig is a régi rosszindulatú közhely, hogy aki nem tudja, az tanítja. (Hát, lehet hogy voltam én is így ezzel, mikor még nem kezdtem háttal mondatot, mert arccal a jövő felé, amiből meg ez a mocsok lett.)

Zöldülő város

Kezdünk végre egy határozottan zöld város lenni, ez már a közvetlen lakókörnyezetemben is feltűnik, amennyiben bár kipusztult a fű a ház elől, de szép és változatos gazok nőnek a helyén, amiket aztán kistraktoros közmunkások nyírnak fazonra, mintha gyep lenne. Komolyan, ilyen még a személyes kedvencemben, londoni  Regent's Parkban sincs, pedig ott még a vízimadaraknak is külön szigetet mocsarasítottak a dísztó közepére.

Szóval életképek a Füredi csomópontból, a Járda-szigetekről. Szó szerint, mert míg az ember betonoz és aszfaltozik, az élet utat tör magának. Nekem speciel tetszik, olyan lájtosan apokaliptikus, még nem vette át az uralmat a természet, de már benne van a lábában a bugi. A gyökerében...

És e vegetáció nem a falu szélén, valami vasúti töltés oldalában burjánzik, hanem két fűútvonal soksávos városi kereszteződésében,  a lakótelepszél metszéspontjában, valahol itt: (A kontraszt kedvéért ez esetben ősz van, este és baleset, bár utóbbi amúgy is heti többszöri szabadidős program.)

kapospont.hu

Tűzi- és légiparádé

Lesz tűzijáték Pest-Budán, ami remekül megnyugtató számomra, hisz pont kilenc körül szoktam már ágyban kókadni valami középsúlyos hollywoodi szutyok előtt,, úgy kétszáz kilométerre a poszt-ünnepi durrogtatás epicentrumától. De lesz előtte "díszelgő áthúzás is", ez a katonai bürokrata-magyar szótár szerint annyit tesz, hogy repülők repülnek át a város felett, míly meglepő! Persze nagyobb szám lenne, ha leúsznának a Dunán, vagy sétálnának egyet a rakparton, hisz lássuk be, ha egy repülő repül, az önmagában még nem nagy mutatvány, semmiképp sem akkora, mintha indulna a választásokon, vagy tavasszal kirügyezne.

De rendes, hazafias nertársaknak a szemlélés közben nem azt kell mondaniuk, hogy "azta, repülők!", hanem hogy "figyejjé anyjuk, Díszelgő Áthúzás!" Remélem hogy díszlépésben repülnek majd a pilóták, miközben tisztelegnek is, mert a nélkül semmi díszelgés nincs az egészben, áthúzást meg én is tudok.

Egyenesen előre repülni nem nagy kunszt, hiszen arra tervezték az egész cuccot,de azt már megnézném, kisodródnak-e a kanyarban, illetve hogy tudnak-e tükörből tolatni a levegőben? Díszelegve!

askideas.com

Tudomámológia valahány

Valakivel online beszélgettem a múltkor, és nekem szegezte a kérdést (mivel régebben sokat dumáltunk filozófiáról is, jellemzően baransör mellett), hogy de akkor tudomány-e a filozófia? Ebben régebben bizonytalanabb voltam, de most egyből rávágtam,hogy á dehogy!

Merthogy a filozófia az egyszerre kevesebb mint egy tudomány, és egy kicsit több is. A klasszikus (vagy mondjuk inkább, hogy pozitivista) felfogás szerint ugyanis minden rendes tudománynak van egy tárgya, amit vizsgált, és vannak hozzá sajátos módszerei, amikkel. Ez persze nem ilyen egyszerű, a fizikának meg a kémiának például egyformán tárgya mondjuk az atomi-szubatomi jelenségek világa, néha a módszereik is átfedik egymást, de a nézőpontjuk más, főleg mert más célból matatnak protonokkal és elektronokkal. Miként a társadalomtudományok is rámehetnek ugyanazokra a csoportjelenségekre, nagyjából a módszertani készletük is közös, de azért a kutatásnak mindig van tárgya, és van valami hozzárendelt módszere.

Ehhez képest a filozófia tárgya, háát...  leginkább a bármi. A módszere pedig a valahogy közelebb jutás teoretikája.

Egy rendes tudománynak alapesetben is van tárgy- meg metaszintje. Amikor a tárgyával foglalkozik, akkor a tárgyszinten működik, amikor önmagával, akkor a metaszinten. Mikor a biológus a sejtek alkatrészeit vizsgálja, akkor az a tárgyszint, mikor meg hátradől, hogy de a fenébe is, mikortól tekintünk valami egyáltalán élőnek, azaz hol is vannak a biológiai határai, és honnantól „csak“ kémia, akkor az már a metaszint, az önreflexív merengés azon, hogy mi ei ez a tudomány, amit én itt.

Normál üzemmódban a tudományok főleg a tárgyszintjükön működnek, egy (vagy esetleg több) uralkodó paradigma keretei között, amikor nagyjából világos az a fogalmi, értelmezési keret, melyben a kutakodások elhelyezhetők.

Néha azonban ez a paradigma változik (tudományos forradalmak ugyebár), olyankor a hangsúly egy időre átkerül metaszintre, mert bár matatnak tovább a laborokban és a táblázatokkal, de ő a nagy kérdéseken rágódnak, például hogy akkor most mi is a kozmosz, és ezzel összefüggésben mi is a kozmológia dolga? Na ilyenkor kezdenek el alapvetően filozófiai kérdéseket feltenni. Merthogy a filozófia egy olyn izé, aminek igazából nincs tárgyszintje, csak meta.

Szóval nem tudomány, hanem egyrészt az összes (modern értelemben vett) tudomány alapja, (lásd: formális logika), másrészt meg az összes tudomány felettes énje (lásd: metaszint).

Mert a filozófia akkor kezd igazán érdekes lenni a teljesen elvadult bölcsészeken túl másoknak is, mikor valamiféle alkalmazott tudásként jelenik meg. Például a bioetika esetén.

Hisz ahogy a biológia, és vele kéz a kézben az orvostudomány megy előre, eljutnak oda, hogy már tudnak emlősöket klónozni, elvileg embert is, de ott már gyűlnek a súlyos kérdések, hogy vajon szabad-e. És akkor jön a biotechnológiai cég főállású filozófusa, és konkretizálja az ezzel kapcsolatos dilemmákat, meg a különféle választások lehetséges konklúzióit, vagyis tényleg úgy működteti a nyugati filozófiai hagyományt, mint a természettudomány felettes énjét.

De ettől még ez nem tudomány, csak valami gondolati gomolygás, ami nélkül nem lehet tudományt csinálni.

Nos, ennyi a hétvégi okoskodás, a fene tudja, de a közéleti felháborodásaim mellett ezt is ki kellett írnom magamból, mielőtt még elfertőződne. Aki vicceset várt, annak kis türelem.

Belterjes népsavazás

A Tranzit fesztiválon vitázott Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára és Hajnal Miklós, a Momentum országgyűlési képviselője. Hajnal a vita egy pontján megkérte a kormányközeli rendezvény közönségét, tegye fel a kezét, aki szerint „melegpropaganda vagy transznemű propaganda, nemátalakító műtétes propaganda menne” az óvodákban, ha ők nyertek volna. A többség fel is tette a kezét.

(hvg.hu)

Remek, nem? Egyrészt mert úgy látszik, tényleg van az a szintű, tévékettőbe oltott origó, ami már kimutatható agykárosodást okoz, másrészt van az a momentumos gyökérzet, aki bár már a parlamentben ül, de még mindig nem tudja, hol is él a melyik országban. Miközben a legvalószínűbb magyarázat persze annyi, hogy a dominánsan kormányhitű közönség jól megszívatta a Hajnalt, aki igazából házhoz ment a lófaszért. Mondhatni lesavazták.

Mert épeszű ember nyilván nem gondol olyat, hogy a sátánian sötétlelkű ellenzék, ha véletlenül kormányra kerülne úgy 2042 körül, átműtetné az óvodásokat, meg buzulásra kényszerítene bárkit, aki épp a nemi érés jegyeit kezdi mutatni. Ez nyilvánvaló baromság und összeesküvés-elmélet, de annyira, hogy én már röhögni sem bírok rajta.

Mert a napnál is világosabb, hogy a sorosista brüsszelek nem kislányokká akarják műteni a kisfiúkat, és fordítva. Az túl egyszerű lenne, hisz csak annyiból állna, amit a kisfiúkról levágnak, azt felvarrnák a kislányokra, és a végén pont ugyanannyi fiú meg lány lenne, mint az elején, szóval tényleg nem lenne semmi értelme, de rohadt sokba kerülne, tök feleslegesen. 

A helyzet az, hogy ha hatalomra kerülnének zsidóvá operáltatnák a gyerekeket, méghozzá haszid, brooklyni zsidóvá, nem holmi cionistává. A haszid zsidó nem néz tévét, nincs okostelefonja, szerényen él, miközben a bigottságig konzervatív, viszont remek munkaerő, olyan lelkiismeretességgel pörgeti a GDP-t, hogy öröm nézni. És akkor a liberális véleményterrorista diktátoroknak már egész biztos nem kell dolgozniuk, csak élősködhetnek vígan, és hát ez a Soros-terv lényege. Tú In Van emberek, túinvan! Egyrészt lesz sok zsidó, csak mer'az jó, másrészt meg fellendül a gazdagság a háttérhatalmi elitek számára (akik szintén zsidók, csak nem a brooklyni, hanem a Wall Street-i értelemben) és limuzinnal járhatnak majd a jacuzziba, miközben a haza helyett az arcuk fényre derül. (Bónusz: egy rabbinál jobban senki nem tud egyrészt-másrésztezni, még Török Gábor, a műfaj hazai fekete övese sem!) 

Ezt a kormányhitű, egyszerű szektatagok természetesen nem látják át ilyen mélységben, ellenben én,  ha lenne még egy kis koffeinem, lendületből megfejteném a gyíkemberek titkát is. (Spoiler: az a titkuk, hogy nincsenek is, így aztán kurva nehéz kiszúrni őket. Ravasz, nagyon ravasz!)

De ki az a Turiyasangitananda?

Ma lenne 85 éves Alice Coltrane (szül McLeod, az egykori John Coltrane világszaxofonos híresség néhai felesége), aki szintén jazz-zenész volt, ebben a minőségében az egyetlen általam ismert hárfás, no meg valami hindu eredetű közösség tagja is Swamini Turiyasangitananda néven. Nem krisnás volt, csak majdnem, a Sathya Sai Baba nevű szerintem szélhámos indiai fazont követte, aki bűvészként elég tehetségesnek bizonyult (a hívei szerint persze csodákat tett), az is lehet hogy amúgy rendes pali volt - mittomén, jól főzött, udvarias volt a háziállatokkal, ilyenek, de mivel azt is hirdette magáról, hogy ő Isten (konkrétan Krisna) alászállása, azaz avatárja, csak csaló lehetett. (A hamis próféták jellemzője is mindig az volt, hogy nagy hangon hirdették magukat égi küldöttnek, és akkor valaki meg azzal áll elő, hogy még csak nem is próféta, hanem maga az Isten? Nemá...)

Mrs. Coltrane zenéje nekem olyan, hogy szódával elmegy, sosem voltam különösebb értője a jazz nevű izének, így aztán rajongója sem. (A Jazz, így nagybetűvel amúgy is egy Queen-album 1978-ból, na azt mondjuk nagyon karmolom.)

De vannak olyan pillanatok, amikor jól esik, a vége felé már nem is olyan széteső prüntyögése, most mondhatnám rá hogy meditatív, ha igazából tudnám, az mi a frászt jelent. De aki - velem ellentétben - egy egész kicsit sem szereti a műfajt, annak azért időnként büntető jellegű.

Ezek azonban lényegében lényegtelen információk (születésnap, meditáció, miazmás), melyeket elhomályosítja a tény, hogy ma van az elmúlt tíz évben minden idők leginkább elmaradt tűzijátékának egy hetes évfordulója. A mire egyébként stílszerűen valamint méltó módon tűzijátékkal emlékezik a Párt és az Ormány, a háttérben a nép hangosan éljenez, a kutyák a sarokban lelkesen reszketnek. Vagy ha nem, hát mégis. És mibe, hogy nem jazz lesz az aláfestő zene...

a hávégés kommentfalról, ponthu nincs

p.s. A 'Turiyasangitananda ' kábé annyit jelent: "A transzcendentális Úr boldogságának legmagasztosabb dala". Azért ez már komoly, így tessék hallgatni.

Klíma, minden határon túl

A Climate Without Borders nevű nemzetközi meteorológus-összeesküvés tagjai hat kontinensről és negyvenkét országból tiltakoznak a hazai szolgálat elbocsátott vezetőinek ügyében. Ez idáig oké, de hat kontinens? Mikor földrajzóra volt általánosban, még tuti csak öt volt, nekem meg fel se tűnt, hogy közben felfedeztek egy hatodikat. (Igen, ilyenkor jön az, hogy a kilencvenes évekre azért csak hézagosan emlékszem.) Persze lehet, hogy szó sincs erről, elvégre a Klíma Határok Nélkül könnyen lehet mondjuk a légkondiszerelők transzkontinentális testvérisége (véd- és dacszövetségben a hidegburkolókkal és a büszke melegekkel) de ott  meg nem feltétele a tagságnak a földrajzos diploma. Mindegy, ennyit a kilencvenes évekről.

Én azért a tiltakozás miatt aggódnék kicsit a két kirúgott egykori OMSZ vezető helyében, mert a kormánypárti pártkormánynak az a jelmondata az alfelcsúti kisvasutat ért kritikák óta, hogy akkó' majd meghosszabbítják Bicskéig. Szóval nehogy velük is ez történjen, mert egy-egy ennyire hosszú, és felettébb munkanélküli meteorológusnak már hazamenni is elég vacak lehet, és akkor még rendesen lezuhanyozni sem tud, meg útdíjat kell fizetnie, ha megvakarja a bokáját. Plusz mi van, ha egyiküknek véletlenül pont élnek rokonai Bicskén, mit mond majd nekik? Hogy á nem, én itt sem vagyok, a bal lában még Pesten van a Gázolt Kandúr utcában?

Érdemes lenne ezért, előrelátó módon utánanézni, hogy a negyvenkét ország közt ott van-e Meteorológia (ami köztudottan Izland és Dél-Afrika között fekszik valahol, a Csendes-óceán térségében, Mikor- Makro- és Medinéziától jó messze), mert szerintem velük nincs kiadatási egyezménye Kakadu nertárséknak, úgyhogy ott lehetne kérni politikai és/vagy szakmai menedékjogot, állítólag platina AmEx kártya is jár hozzá, igaz csak bronz fokozatú plasztik.

De ennél itt csak jobb hely lehet, mert ha vannak ott fűszoknyás pálmák és kókuszlányok (izé, fordítva: konyálszukók sé kámláp sánykoszűf), akkor főnyeremény, de ha nincsenek, még mindig lehet fókazsíros libabőr, ami csak állagában hasonlít az itthoni lángosfejű miniszterre, de arra is minek.

A sztár meg a szomszéd

Először igazából gőzöm sem volt róla ki az a Daniel Brühl, akinek a Szomszéd című film az első rendezése, és aminek nem mellesleg az egyik főszereplője is, ha már eddig javarészt színész volt. Pedig biztosan hallottam már korábban a nevét, meg a fejszerkezete is ismerősnek tűnt, de végül rájöttem, ő volt a főszereplője a Good bye, Lenin! című, szerintem túlértékelt középvacak mozinak. Csak ott még nem volt szakállas, ezért jobban érvényesültek a kölyökkutyákra hajazó arckifejezései. Meg volt valami német közlegény a Becstelen brygantikban, de ott nem tűnt föl. (Ja, a film a magyar forgalmazásban a Saját lifttel a pokolba címet kapta, ami épületes nagy baromság az egyszavas eredetihez - Nebenan - képest, ostobán felesleges mód szájbarágós.)

Az alapszitu faék bonyolultságú, van a sznob, gazdag und sikeres színész, aki épp valami meghallgatásra indul Londonba, de előtte még beugrik a sarki sörözőbe, ahol összefut egy szomszédjával. Akit persze nem is mer, ki a franc ismeri manapság a szomszédait? A szomszéd egy középsúlyosan megkeseredett, közepesen alkesz fazon, NDK-romantikás beütésekkel, és beszélgetni kezdenek. Aztán beszélgetnek, beszélgetnek, időnként vitatkoznak kissé, valamint dumálnak, megsértődnek és elcsodálkoznak. A lényegi nyolcvan százalékát tényleg eljátszhatnák egy cipősdobozban is, vagy legalább is valami stúdiószínházban, de érdekes módon ettől még működik filmként.

A szomszéd nem mellesleg egy talán ex-Stasi ügynök, jelenlegi vérbeli kukkoló, és nem csak a lichthof viszonylatában, hanem online is (mert valami számítógépes faszi lenne, még az óidőkből), és némi betörés light sem áll távol tőle, ha úgy adódik, hogy a másik nyaralni utazott. Úgyhogy van min egymásnak esniük. Hogy pontosan miken is, azt nem részletezném, hátha valaki megnézné, és ugye ez esetben a dialógus javarészt maga a film, és az újabb fordulatokat rendre az egyre pszichopatábbnak tűnő kukkoló szövegeli elő magából.

filmek.s9.hu

De az tényleg működik, mert jók a színészek, különösen a Bruno nevű szomszédot játszó Peter Kruth, Brühl meg hát nagyjából mintha saját magát játszaná. Ő többek szerint túl sokat ripacskodik itt, de hát mit tegyen, ha egyszer egy ripacsot játszik? Mondjuk az megy is neki, mert így jár az ember, mikor magának írat egy filmet, aztán megrendezi magával a főszerepben, szóval a nárcircisztikus picsogás valszeg eleve nem áll távol Herr Brühl-től, de legalább van öniróniája. Az meg külön érdekesség, hogy a faszi úgy német színész, hogy közben félig spanyol (teljes nevén Daniel César Martín Brühl González Domingo), Barcelonában született, és a legutóbbi Kingsman-filmben egy oroszt játszott. Multikulti, na ja.

A filmnek amúgy a látványvilágát bírtam nagyon, Berlin már majdnem szimpatikus lett (de tényleg, tisztára olyan, mintha emberek élnének ott!), és bár a fő helyszínül szolgáló kocsma nem éri el egy rendes brit pub hangulat-sztenderdjét, de azért beülnék oda, bár filteres a kávé... Összességében persze látvány nem sok akad, ez egy dumálós kamaradarab, a dialógok meg hát, legalább is hullámzó színvonalúak, és tényleg csak tíz percenként támad kedve a nézőnek ahhoz, hogy behúzzon valamelyik karakternek. Felváltva persze, mert a sztár meg a szomszéd kettőséből egyik sem egy szerethető figura, sőt még azonosulni sem igen lehet velük.

Az meg, hogy a főszereplő egy lepukkant bérház luxuslakássá alakított tetőterében lakik, ahonnan saját lift vezet le a koszlott udvarra, nos annak a szimbolikája azért elég didaktikus. De látványnak erős, és ennyi kell is, miután erre a szimbólumra van felhúzva a komplett dramaturgia. Ami időnként összerogyni látszik, de végül mégse, a nyugdíjas kocsmai besurranó hackerek nagyobb dicsőségére.

A mindenség részleges elmélete

Most olvastam, hogy lehet hogy mégis volt ősrobbanás, na nem mintha elhinném, de hát ilyenek ezek a tudósok, azt se tudják megmondani, esik-e  holnap az eső, a forintárfolyam vagy a vérnyomásom, de azt biztosan tudják, hogy mi volt majdnem tizennégymilliárd éve. Na ja, majd pont elhiszem nekik.

Amúgy is gyanús nekem ez az ősrobbanás-konteó, mert arról szólna, hogy volt valami végtelenül forró, végtelenül kicsi semmi, ami aztán felrobbant azé a bazi nagy valamivé, amit most univerzumnak hívunk. Egyébként már a szóhasználatuk sem pontos, nem univerzum, hanem univerzál, és nem galaktikus hanem higiénikus, valami tisztítószerről elnevezett filmstúdió.

Az ősrobbanás meg marhaság, ami van az mindig is volt, a vanás az örök, hisz ha a világegyetem egy robbanásból keletkezett volna, akkor most fel lenne robbanva, ám ha kinézek az ablakon, szerintem elég egyben van. Azért egy-etem. (Persze van olyan haverom, aki a világi egyetemet el sem tudja elképzelni, de ő egyházi főiskolára járt.)

Plusz ha az ősrobbanás előtt nem volt idő (meg tér se, csak az akkoriban még senkit sem zavart), akkor hogyan történhetett egyáltalán bármikor? Meg hol?

Ráadásul nincs is kézzelfogható bizonyíték az ősrobbanásra, hadoválnak ugyan mindenféle ősi spirálgalaxisokról, na de próbált már valaki egy galaxist kézben fogni? Ugye, hogy naugye! Plusz ha lett volna ilyesmi, fenn lenne a jutyúbon, de nincs, pedig ott már a Bob és Bobek című csehszlovák rajzfilmre is rátaláltam egyszer. És nincs meg DVD-n se, sőt átnéztem a fél köbméternyi VHS-kazettámat, de azokon sincs, pedig tuti nem vettem rá pornót. Szóval kitaláció az egész, mint a gyíkemberek, az ufók vagy Ausztrália.

Minden mulandó, kivéve az örökkévalóságot, annak fényében pedig nem volt ősrobbanás, vagy ha  mégis, akkor mindig is ősrobbanás van, most is, és épp ezért nem vesszük észre. Ha hirtelen már nem robbannánk ős, az persze rögtön feltűnne, már csak a  miheztartás végett is, hogy ugyanis nem lenne mihez képest nemrobbanásnak lennie. Vagyis lehet hogy mégse tűnne föl, a tudomány mai állása szerint legalább is. Ebben az értelemeb az ősrobbanás egy misztikus titok, racionálisan felfoghatatlan, spirituálisan zagyva, érzelmileg meg ki nem szarja le. Ez a modern kozmológia lényege.

p.s. Egy gombás-brokkolis pizzáért bárkinek leírom négy bekezdésben az élet értelmét is, a három legfontosabb idei világvége-dátumot vagy az ötös lottó múlt heti nyerőszámait. Ugyanitt tárcsafékes bicikli és viseltes lélek eladó, 'mefisztó' jeligére.

Kozmik Kondom (asronomy.com)

Kis vidéki nagyon

Miközben gyanútlanul épp egy szociálpszichológia cikket hegesztettem a sznobizmusról (gyorsan ment, mondhatni belülről ismerem a témát), egyszer csak véget ért a háttérben szóló melankolikus halálmetál, és a hülye jutyúb elindított nekem egy hírtévés sajtóklubot. Fú, ez nem hiányzott, régebben még néha megnéztem a fontoskodó propagandaipari elvtársak heti rendes talpnyaló-szeánszát, de mostanában már inkább idegesít a szervilis ostobaság, mintsem szórakoztat.

Eleve az a felütés, hogy "politikai vitaműsor". Hát, én alapvetően kormányhitű felszopást látok, vita az nincs, ezek tisztességtelenségben megőszült (vagy épp megkopaszodott), közpénzfaló elvtársak jobbára kedélyesen veregetik egymás vállát, hogy hú de nagyon jól mondtad elvtársam, magam sem jobban, szinte már maga Párt beszél ki a fejedből! És tényleg.

Ez önmagában persze egy rohadt karaktert sem érne, de most tényleg csak pár percig bírtam, aztán kilőttem az egész jutyúbot. (Tényleg hogy mer egy ilyen hülye algoritmus effélét elém lökni, mikor nem vagyok feliratkozva, nem érdekel, bottal sem piszkálnám, valamint menjenek a picsába, ha szabad kérnem.)

Viszont az egyik különösen ájtatos manó előadta, hogy nem baj ám ha kivágják a' erdőket, majd kinőnek újra, és hát valamivel fűteni kell. A környezetvédők meg csak kussoljanak, azok mind ilyen szemüveges belpesti senkik, akik nem értik, hogy rajtuk kívül van még az országban nyolcmillió ember, aki pontosan tudja, hogy milyen az, mikor elfogy a tűzifa.

Na itt tettem pontot a hülyéjére. Mert először is nincs nyolcmillió. Eleve nem vagyunk már tízmillióan, mondjuk kilenc és felen, ebből nincs kétmillió fűvárosi, de másfélnél azért még több, de persze kérje számon rajta a társadalomstatisztikát a fene, ha már a józan ész amúgy sincs ezzel a marhával. 

Mert miközben fennen hirdeti, hogy Budapesten kívül is van élet, ő maga annyira nagyon (godolom) belbudai, hogy szerinte mindenki vidéki aki nem ott él, a vidéki meg ugye falusi, aki disznópörzsölővel gyújt be a vaskályhába, amit jól megrak gumicsizmával, ha elfogyott a fa.

Én meg látom magam előtt a szegedi (szombathelyi, pécsi, miskolci) családapát, a nyolcadik emeleti panellakásban, amint tragikus ábrázattal tárja szét kezét, hogy: "Basszus, most mi lesz? Elfogyott a tűzifa? Most akkor mivel fűtsük föl a mikró?" Életszerű, nem?

Egyébként meg a konyhaasztallal kell begyújtani, az állítólag jó a tévé alá is, eleinte kicsit szellemképes lesz tőle, de aztán ráolvad a polcra, és el lehet adni kortárs poszt-szürrealista műalkotásnak.

Az erkélyen tartott disznó meg jó elvan a maradék szobanövényekkel, ha azok elfogynak le kell vágni az állatot, mert azzal meg elvan a csald egy darabig, hát igen, így élünk mi itt vidéken. Gémeskútról hordjuk a wifit, de az legalább jó tiszta, nem olyan szar, mint a városi.

Tényleg, én itt például annyira vidéki vagyok, hogy percekig kell gyalogolnom a legközelebbi mekdonálcig (vagy hogy írják), még jó, hogy könnyű megtalálni, ott van a teszkóval átellenben a Kentakifráj Csiken mellett. Az OBI előtt, ami szerintem az Ízidzset lerakata lehet, legalább is a színei alapján. De persze nem tudhatom, rég voltak már a pesti egyetemi évek, ma már biztos kivágnának a matematikai statisztika szigorlatról is. 

A mekdonálchoz meg már csak azért is gyalog kell gyalogolni, mert csak néhány busz megy arra felőlem, így aztán a teljes egy megállót le kell talpalni. Pontosabban kellene, ha lenne pénzem bigmekre, de tűzifára gyűjtök. Amúgy is jobban szeretem  hagymakarikát, de börgerking csak a város túlsó végén van csak, azt pedig csak mások elbeszéléseiből ismerem. Pályaudvar, meg ilyen távoli dolgok vannak arra, magamfajta vidéki nem kalandozik efféle ismeretlenbe...

Lidérces

Ma van a 64. születésnapja Tim Burtonnek, a sötétség tartalékos ám művészlelkű hercegének, aki csinált már rémes filmeket (ezeket most hagyjuk is a majmok bolygóján), meg sokkal több jót. Főleg azok a jók, amikben nincs Dzsoni Depp, akivel persze semmi bajom, leszámítva azt, hogy jobbára ki nem állhatom, de érdekes módon a kedvenc Burton-filmemben mégis ő a címszereplő, azaz Ed Wood. (De csárlit a csokigyárba' azt ne!)

Aztán a Nagy Hal, a mostani kedvenc, meg a Támad a Mars!, sőt bírom a második Batman-filmet (és nagyon-nagyon szigorúan csak azt az egyet, azt is főleg Danny DeVito hihetetlenül gusztustalan karaktere miatt, meg az egész gót hangulatért), és persze a stop-motion animációit, mint a Halott menyasszony meg a Karácsonyi lidércnyomás. Utóbbinak egyébként ne értem a magyar címét, az még csak-csak megvan, hogy lidérc, de hogy lehet azt nyomni a hová? Illetve minek is? Mindegy, az eredeti cím úgyis az hogy rémület az Elm utcában karácsony előtt, annak legalább van értelme, ha kissé lapos is. (Az Elm utca meg nem ide tartozik, de tapasztalatom szerint meg lehet általa közelíteni a brit posta múzeumát, amit igazából sosem láttam, mert egyszer jártam arra, épp átépítették, úgyhogy az egészből annyi maradt, hogy az Elm Street vezet ki a lokálisan főbb utca felé.Meg hogy a sarki boltban drága a szendvics.)

De akkor a születésnap ürügyén egy bájos kis betétdal Danny Elfman-től, és a Nyomott karácsonyi lidércekből, a kortárs popzene egyik legjelentősebb szarzsákjának (pedig erős a verseny) elővezetésében, ami tökéletesen hozza Burton legtöbb filmjének hangulatát. Igen jól illik a borús éghez, mert gondolom borús, csak még nem látszik a sötétben, persze amilyen pechem van, mire felkel a nap, ki is fog sütni a rohadék.

Eldöbbentő, képesztetlen hihetős

Megdöbbentő, elképesztő, rémisztő, drámai, súlyos, hihetetlen, váratlan, sokkoló - nagyjából ennyi az a jelzőkészlet, mellyel az átlagos, és alapjáraton névtelen kormányhitű sajtóipari információs betanított munkás dolgozik. (Ja, kacifántos a meghatározás, de azt mégsem írhatom, hogy „újságíró“, vagy hogy „hírszerkesztő“ - hisz itt a helyett, hogy „a hír szent, a vélemény szabad“ az van, hogy a hír mindegy, a véleményt meg a Központból küldik róla.)

Viszont eme jelzőkkel már remekül lehet például origósítani bármit. Van mondjuk ez a cím a hvg.hu főoldalán, miszerint: „Itt a Foodpanda válasza a katatörvényre: megemelik a béreket és könyvelővel segítik a futárokat.“

Na most ez origóul valahogy úgy hangzik, hogy „Drámai: Itt a Foodpanda elképesztő válasza a katatörvényre: súlyosan megemelik a béreket, és váratlanul könyvelővel segítik a megdöbbent futárokat.“ Sokkal ütősebb ugyebár, mondhatni kattintásbarátabb, igazából csak valami szaftos kis bukottbalildalozás hiányzik belőle, de persze azt is bele lehet majd építeni a főszövegbe.

Ugyanakkor ügyelni kell arra, hogy a döbbenetes hírek mellé, az oldal másik szélére kellő mennyiségű csöcsös maca kerüljön ki, elvégre sírva vigad a magyar, azaz először szörnyülködik egyet a liberálkommunista (vagy mi ma a brossúra) Háttérhatalom sátáni működésén, majd tangás seggeket bámul, és haza fényre derül. De a tekintete legalább is.

Tényleg, ezek a fideszmacsó izék női olvasókra egyáltalán nem számítanak? Vagy csak a szülőszoba sarkában berendezett konyhában, akarom mondani a baba-mama-gasztro rovatokban? (Amiket meg nem érdemes keverni, mert a buggyantott tojás pirított méhlepénnyel tán nem lenne akkora siker, miként  magzatvízben főzött koton, gerinci érzéstelenítéssel sem. Hát még a Nyomjon anyuka, mindjárt kész a kakaós csiga! cím. Brrr...)

Az efféle bombasztikus jelzők halmozása persze csak habverés a semmi körül, igazából jogosan van a szilikonmellű csajok mellett a "közéleti" blokk, mert funkcionálisan ugyanaz a politikai, mint a másik az erotikai dimenzióban, egyszerű izgatószer. Amiből a törzsközönségnek naponta be kell vinnie a megfelelő dózist, mielőtt komolyabb elvonási tünetek alakulnának ki, és a népek elkezdenének a HÉV-megállóban recskázni, vagy a fogorvosnál gyurcsányozni.

Kanalizálni kell kérem az istenadta nép ösztönindulatait, szóval lehet, hogy a médiaipari betűhordók nem teljesen hülyék (amitől persze még simán csicskák), egyszerűen csak, ha nem is a lélek mérnökei, de a néplélek gépbeállítói, a propaganda-gyártósoron.

Az árva: Első áldozat

Pontosabban az első néhány. Már ha az elsők egyáltalán, hiszen a főszereplő  csajról sejtjük, hogy eme előzményfilm előtt is gyilkolászott már, egyrészt mert szereti, másrészt meg sokszor jól is jön neki. Mert a címben jelzett című horror/thriller a 2009-es Árva című opusz előtörténetét meséli el, és az már tizenéve is világos volt, hogy Esther (azaz Leena) egy csöppet sem kedves pszichopata, aki alapvetően instrumentálisan öl, azaz a vér és belek ontása nála jellemzően eszköz, de azért élvezi is.

Szóval volt ez a film, egy örökbe fogadott kilencéves lányról, akiről a végére kiderül, hogy igazából ő már most csak harminchárom, de valami fura genetikai rendellenesség miatt úgy kilenc-tízéves korától már nem nőtt tovább (ám a nemi érése azért nem maradt ki, a melleit például valami fáslival szorítja le), úgyhogy simán kiadja magát örökbe fogadásra váró szegény kis árvának. Persze mire mindez kiderül, nagyjából kiírtja az új családját, mondjuk nem nagyon tudjuk sajnálni őket, mert egyrészt arrogánsak, másrészt hülyék, miként épp így van ez ebben az előzmény-folytatásban is, egy plusz csavarral.

Itt úgy indul a sztori, hogy a rémisztő lány jól be van zárva egy fegyveres őrök által felvigyázott, barátságosan behavazott észtországi elmegyógyintézetbe, ahonnan dramaturgiailag indokolatlan könnyedséggel szökik meg kereket oldani, szóval gyanús, hogy az ölésben eleve rutinosként került oda. Aztán talál egy évekkel korábban eltűnt lányt, akire tényleg hasonlít, és kiadja magát Esthernek, hogy aztán Amerikába kerüljön gazdagékhoz, mint rég elveszett, de csodával határosan megkerülő gyermek.

Innentől meg tudjuk a végét. Mindenki meghal, kivéve őt, hiszen csak így lehetséges, hogy később örökbe fogadják, és az igazinak gondolt családja tagjainak ne legyen alkalma leleplezni a kilencévesnek látszót.

mafab.hu

Vagyis kell egy csavar, ami egyébként nem is rossz, és akkor innentől spoiler: Anyu meg a bátyó tudja, hogy ő nem az, akinek mondja magát, hisz együtt rejtették el az igazi Esther hulláját, akit a szintén kissé pszichopátiás fiú nagyjából nem szándékolt módon, de megölt. Anyu, akitől biztos az emlegetett pszichopata-vonásokat örökölte a srác, viszont egyben akarja tartani a  családot, épp elég neki, hogy az egyik kölöknek lőttek, a másikat nem akarja a javítóintézetben/börtönben látogatni, úgyhogy a kiscsaj földi tetemmaradványa megy a kút mélyére, ők meg élnek tovább a középsúlyos poszttraumás stresszt másokon átgázolással levezetve. Ja, és ott van még fater, aki olyan nagyon művész, hogy még szakállas is, na ő nem tud semmit az egészről, de legalább, mint alfahímre, rágerjedhet a megérkező imposztor, aki itt még csak harmincegy, bár mivel húsz éve ugyanúgy fest, ennek nincs is jelentősége. Apu a végére meg úgyis meghal, de ezt már említettem. Na ennyi a spoiler-zóna.

Maga a film egy rendes iparosmunka keretében kivitelezett slasher/thriller, másfél óra az egész, szóval nem lehet belealudni, bár nekem majdnem sikerült, de csak mert késő este nyolckor néztem. Viszont nem bírtam nem végignézni, ami azért jó pont, elég feszes a ritmus, nincsenek üresjáratok, és közben folyamatosan az az érzése az embernek, hogy szeretne kicsit valahol máshol lenni. Márpedig ez a műfajnál alapvető indikátor, ha egy horror közben nem szeretnénk máshol lenni, akkor mindenképp menjünk valahová, el a képernyőtől, hisz nem éri meg az időnket egy olyan filmre pocsékolni, amit még csak nem is kellemetlen nézni.

Kétséges volt, hogy fogja a főszerepet eljátszani Isabelle Fuhrman, mert az még oké, hogy az első alkalommal mondjuk tizenegy-tizenkét évesen volt ő a harminchármas kilencéves, de most huszonévesen kellett neki ugyanezt hoznia, szóval eleve nehezebb elhinni neki, hogy elhiszik róla, hogy gyerek. Főleg a testmagasságával kellett kezdeni valamit, de megoldották, mondjuk elég átlátszó módon (totálképeken mindig hátulról látszik csak, és olyankor persze nem ő az ő, hanem egy igazi kislány). Viszont nézni azt még mindig úgy tud, hogy inkább nekiállok porszívózni, leviszem a szemetet, tényleg bármit, csak ne nézzem rám kedvesen, mert belém fagy a bármi.

Összességében tehát aranyos kis darab lett ez is, kedves elvtársak, hölgyeim és uraim, nem gurít akkorát, mint az első film, érthető okokból nem is tud, le van már lőve a poén (miként a fogadott családtagok is) rég, de tud annyit csavarni a történeten, hogy  vécéről visszafelé jövet azért kettőre zárjuk a bejárati ajtót, és érzékennyé váljunk a a szomszédból átszűrődő hangokra. Ennél többet nem is várhatunk el tőle (bár anyuka kapcsán tétován matat valamit a családi miafenék körül, de pszichologizálásba - igen helyesen - azért nem bocsátkozik), ám ha katarzis is kell, nézzük meg újra az Oldboyt.

A kőleves-paradigma

Már megint beleszaladtam valami életmódtanácsadó okoskodásba, hogy mi mindenre lehet felhasználni a konyhai ételmaradékokat. Meg lehet őket enni, ez valóban meglepő, gondolta volna a fene. Úgy látszik, ha valamelyik portál életmód-rovatánál nagyon másnapos az ügyeletes szerkesztő, vagy kurvára nincs semmi ötlete, akkor előveszi a "Hat hiba meztelenül porszívózáskor", a "Hogy lesz újra ropogós a penészes sült krumpli?" vagy a "Három jel, amiből feltűnhet, hogy a feleséged elvált tőled tavaly" típusú semmitmondásokat, nyilván az előző napi szer okozta hiánytünetek függvényében.

Most azt vezette elém valamelyik, hogy például a száraz kenyeret sem kell kidobni. Lehet belőle fasírt! Hisz azt nem csak zsemléből lehet, mint a nagyi (vagy zsömléből, mint a dédi), szóval csak darált hús, hagyma, fokhagyma,  fűszerek, tojás, kell hozzá, olaj a sütéshez, idő és türelem, aztán íme, az unalmas száraz kenyérvég finom fasírttá változott. Csak engem emlékeztet ez a kőleves népmesei motívumára?

De ha már, ne álljunk meg ennyinél. Mi van ha maradt még egy csipetnyi só, a nagy főzés után? Rakjunk hozzá ezt-azt, valamint ízlés szerint mást is, keverjük el, hagyjuk állni vagy ne, és aztán főzzük, süssük, pároljuk vagy puhítsuk nyereg alatt, ahogy tetszik, és néhány egyszerű lépésből már kész is a bármi. De tényleg bármi, lényeg hogy ami megmarad belőle, az jó lesz a holnap megmaradó rizshez. Mert pl. az indiai konyha alapvetése szerint rizst bármihez lehet enni, én láttam indiait, aki a sajtos pizzához fogyasztotta. Gondolom a kínai konyhában is bármihez jó a rizs, bár ők nem vesződnek maradékkal, kicsit még rohasztják, azt' lepárolják jó kis lábszagú rizspálinkának.

És ezen az alapon szert tehetünk egy komolyabb ingatlanra is, elég ha a kert végi deszkabudihoz hozzáépítünk egy fedett teraszt,  két-három szobát saját fürdővel,  egy kombinált konyha-étkező nappalival, elé egy egy középméretű medencét, és máris kész a vendégház! Ha nincsenek barátaink, vagy túl sokkal tartozunk nekik az építkezések miatt, ki is adhatjuk, és kis szerencsével miénk lehet az utca legnépszerűbb pornófilm-forgatási helyszíne. A régi budit pedig használhatják a testelásás gyakorlásához a vendégházunkban csapaépítő tréninget tartó szervezett bűnözők.

Akikkel megkóstoltathatjuk a saját készítésű fasírtunkat, mutatva, hogy mi aztán takarékosak vagyunk, nem dobtuk ki száraz kiflivéget se. Sőt, amíg a krónikus éhezés miatt ki nem pusztulnak a rágcsálók, kitűnő ínyenc fogások készíthetők belőlük, mint ez a borba fullasztott bébiegerek kompót:

travelo.hu

A kicsinyes bosszúk kormánya

Agyarország visszavág, avagy ártunk és ormányunk szokás szerint csúcsra járatta a pitiánerséggel kombinált kicsinyes baszkurálást, amennyiben - az előző posztban jelzett szörnyűség miatt - a palkovics-fejű, miniszternek látszó valaki kirúgta a meteorológiai szolgálat főnökét, meg annak szakmai helyettesét. Csak hogy érezzék a gondoskodást, hogy nincs az a kupac szar, amit a kormányférfiak ne tudnának másra kenni, kellett nekik tudóskodni, hogy valószínűségek, meg biztonság, miközben persze még csak nem is ők döntöttek a kibaszott tűzijáték kibaszott elhalasztásáról, hanem a kibaszott operett törzs, akik persze bizalmi üzletfelek, szóval a régi jó camorra-hagyomány szerint érinthetetlenek.

És akkor létezik az a félagyú elmeroggyant, aki ennek még tapsol is, bár némileg nehezményezi, hogy a nyilvános karóba húzások elmaradnak, egyelőre. És ilyeneket kommentelnek bele a mandiner.ponthu szimbolikus mocsarába:

„Helyes, de azért felvetem, hogy kártérítést is kell követelni tőlük, hiszen egy nemzet ünnepét lehetetlenítették el. Ráadásul nyilvánvalóan politikai motivációból. Az elmúlt hetek ellenzéki hazaárulása ("nem kell tüzijáték"...) után elég egyértelmű, hogy az OMSZ politikai érdeket szolgált. Nem lepne meg, ha ezek is kapnának valamilyen Soros ösztöndíjat... Szóval kárpótlást kell fizetniük a nemzetnek, méghozzá busásat. Ha nem tudják, akkor meg menjenek napidíjban a sittre leülni a szemét nemzetáruló rohadékok. Remélem mások is következnek utánuk, meg kell tisztítani a nemzetet ezektől a férgektől.“

Asszem erre az szellemileg teljesen leárnyékolt aljasságra már nincsenek szavak, nem is vesztegetek rá. (Már ezeken kívül.) De bazmeg, hol élünk? Kellett nekem kalandvágyból itthon maradni...

Megvan még valakinek az akadémiai nyelvtudományi intézet, illetve annak egykori földrajzinév-bizottsága? (Direkt nem nagybetűzök semmit, nem tudom mi volt a pontos elnevezés, de ez esetben nem is érdekes.) Velük esett meg, hogy megkérdezték őket, milyen elnevezést javasolnak a ferihegyi reptérnek, hogy benne legyen Franz Liszt neve is, erre a tudományos arcok a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest–Ferihegy elnevezést támogatták. Azaz, hogy a kormány eredeti szándéka ellenére maradjon benne az amúgy igencsak közkeletű Ferihegy. Erre nemsoká a bizottság több tagja repült az állásából, ha már volt pofájuk ellentmondani döbrögiéknek. A nemzetáruló rohadékoknak! (Ez jó, ezt fordítva is lehet érteni.)

Another year, same shit.

Az a rohadt matek!

Már tegnap elkezdődött a kormányhit sajtóban a teljesen nyilvánvalóan liberál-kommunista, biztos migránshátterű OMSZ basztatása, ami persze nem a mentő, hanem a meteorológiai szolgálat, országosan. Merthogy a meteomókusok szerint úgy 80% volt az esélye a gusztus huszadik esti pesti esőnek,úgyhogy az Operett-aperitif Törzs, a maga szakszerűen törzsi gyűlésén le is fújta az egészet. Kár, hogy nem végleg, de ez most mellékszál. (Hisz ha Gusztus Huszadika lehet huszonhetedikén, akkor miért ne lehetne március tizenöt október huszonharmadikán, a  tizenhárom aradi vértanú gyümölcsoltó kiáradásának ünnepén?)

A meteorológusokkal meg az volt a baj, hogy vagy túlzottan is tudósok, vagy nem eléggé azok:

- A.) Mert ha komolyan veszik a tudományt mint olyat, akkor sosem tesznek megfellebezhetetlen kijelentéseket, hogy márpedig biztosan ez vagy az lesz, hisz az jellemzően vallásalapító próféták dolga, akik szerint csakis rajtuk keresztül szól a valamilyen értelemben vett isten Ám egy tudós, az szakmája sajátszerűségéből adódóan valószínűségekkel dolgozik, tehát olyanokat mondat, hogy a mérések alapján rendelkezésre álló adatokból felállított modellek szerint 80% az esélye  a szar időnek. Ami azt is jelenti, hogy 20% sansza van a nem olyan szarnak, vagy akár egész jónak. És hát Szentisten István ünnepe alkalmából az jött be, hogy a 20% nyert. Azaz: ha mondjuk valami fura sci-fis, időhurkos spirál mentén, tök ugyanolyan kiindulási feltételekkel, egymás után tízszer lenne 20-a este, akkor nyolcszor esne, kétszer meg nem, és tegnapelőtt ebből a kettőből következett be az egyik. De ha már időhurok:

- B.) A másik lehetséges gond az, hogy ezek a légkörbizergász tudósok mégsem eléggé tudósok, hiszen hogy van az már, hogy csak ilyen valószínűségekkel dobálóznak. Egy disznóvágáson például tisztán lehet tudni, hogy a disznó le van-e szúrva, vagy nem-e van leszúrva-e, és ha igen, még döglődik, vagy már döglött. Szóval csak ne jöjjön itt senki ilyen százalékokkal, olyan számok eleve nincsenek is, mert a legtöbb szám - és ezt tényleg könnyű belátni, csak józan paraszti ész, meg hat elemi kell hozzá - nem is százra végződik. 

Vagyis van a - nevezzük így - laikus tömeg, melynek tagjai külön-külön még okosak is egy-egy területen, de nagy adagban buták, mint a sár, főleg ha gondolkodni kell, az tipikusan nem tömegműfaj, kérdezzék csak meg Gustave Le Bon elvtársat!

Azaz a tömeg értelmében vett nép nem azt várja, hogy arról beszéljenek neki, minek mennyi az esélye, hanem arról, hogy pontosan mi lesz. Ez pedig a hivatkozott józan ész szerint csak úgy képzelhető el, ha pl. a meteorológusok tényleg a jövőbe látnak, mondjuk mert konkrétan időutazók.

De mivel nem találták még fel az időutazást (biztos azért, mert folyton a hülye felhőket bámulják), ezért nyilván nem eléggé tudósok, vagy ha nagyon azok, akkor is szarok.

A kormányhitű propagandamédia pedig pont a tömegek vélt, és részben ettől valóssá váló igényeit szolgálja ki, plusz olyan nincs ugye, hogy nem esik, és a tűziparádé is elmarad, és ez nem valaki más hibája, mint rendesen.

Pedig írhatták volna azt, hogy a pártvezér és kancellár mérhetetlen bölcsessége által kijelölt Operáló Törzs tagjai jól döntöttek, hisz nem kockáztattak. és akkor feltehették volna a pár napos lemezt, hogy bezzeg 2006-ban a gyurcsányok idején,  addig sem kellett volna dolgozniuk.

reddit.com

p.s. Szórakoztató, hogy helyesírás-ellenőrző automatikusan rávetődik a 'megfellebezhetetlen' szóra. Most akkor tényleg írjam ide, hogy megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért?

Kicsit csillagjegy

Én tényleg csak a nap folyamán sérelmemre bekövetkező időjárásra lennék épp kíváncsi, de oda eljutni nem olyan könnyű, mert az épp használt böngésző fejlesztői szerint testben és lélekben egyaránt bulvárhírekkel kell felkészülnöm arra, hogy főleg majd esik. Pedig nekem semmi bajom ezzel, sőt azzal se ha marad a faszomgeci hideg (bocs, Novák Dodó érti), de mire betölt az oldal, megtudom mit csinált Kameron Diaz nyugdíjas éveiben, és hogy mely csillagjegyek a legjobbak a gazdagodás szempontjából.

Na ebből Kameron az megvan, csak nem tudtam hogy nyugdíjas volt, így múlt időben, persze ha valakinek a sztárság a csillagjegye, annál sose lehet tudni. Gondolom most pár évet nyugdíjaskodott, hogy ha majd öregebb lesz, és épp nem ér rá, erre már ne legyen gondja. Asszem ötven a nőszemély (asszonyság?), és lehet, hogy ha hetven lesz, neki kell majd eljátszania az összes csúnyára plasztikázott satrafát Hollywoodban, szóval nem lesz ideje kikapcsolódásként beszállnia a bioműanyag ezogyertya-üzletbe, pedig igénye az lenne rá, szóval akkor most.

Viszont mire elmélyedtem volna a horoszkópikus közgazdaságtanban, azaz hogy lehet-e gazdag egy Vízöntő, akinek Oroszlán(szag) az aszcendense, de szereti a Halakat (sütve, nem párolva), kiderült hogy igen, tényleg esni fog a nap nagy részében. Pedig érdekelt volna, hogy a Csillagjegy rokona-e Csillaghegynek, és a hogy a linóleumborítás véd-e a karmikus földsugárzás ellen, vagy csak akkor, ha a Hold a Mérleg házába lép, de előtte nem töröl lábat.

Szép őszünk van így augusztusban, és a fene se várja a szeptemberi nyarat. Jó, hogy végre a rádióban esik.

Gurul a repüla

Sosem értettem ezt a "virágkarnevál" nevű izét, mert ellenben például  busójárással nincs igazi történeti háttere, öncélú giccs, ami jó lehetett még akkoriban, mikor nem volt stand-up comedy, 4G-s mozi, fapados repülőjáratok, online pornó vagy hupikék törpikék ízű fagyi, na de ma már?  Ennyire erős az a kibaszott kádári nosztalgia? Hisz eme látványosság rendszeresen 1966 óta tekinthető gusztus huszadikánként, és giccs volt már akkor is, giccs azóta is, szánalmas és gagyi, igazából teljesen indokolatlan úgy kulturálisan, mint simán emberileg. Én nem tiltanám be, annál liberálisabb vagyok, de mondjuk büntetném, mint például a környezetszennyező cégeket, hisz ez maga a szellemi környezetszennyezés. Csinálják nyugodtan, és ne csak otthon, a négy fal között, de fizessék meg az általuk okozott szellemi-szimbolikus kárt.

Amúgy is, mára alapvetően céges marketingeszköz lett a cucc, van itt gyógyszergyártól légitársaságig mindenféle tematikus izé (tényleg, oszt' reklámadót fizetnek-é valakik?), bár azért a katonanemzeti magyar honvédek gondoskodnak róla, hogy - ha már Pesten nem volt Állam Pride az Andrássyn - legalább egy virágba álmodott Gurulmadár vonuljon már egy főutcán.

De a kedvenc az tényleg a Visszér Erlájnsz kompozíciója, a 2001-es new yorki, és a 2005-ös londoni terrortámadásokat egybemosó, Roland Emmerich rendezői munkásságba kívánkozó életkép. Itt egy röpülő csapódik bele épp a London Eye óriáskerékbe, következő állomás pedig a Big Ben, ami azt jelzi, hogy nagyjából a Waterloo pályaudvar felől érkezik, vagyis lehet, hogy Londonig, igen takarékos módon, vonattal jött. Ha már fapados.

telex.hu

Érdekes egyébként, hogy mekkora fétis ez a magasan repülő dolgokat görgetni flaszteron felvonulások alkalmával, madár, repülő, hőlégballon, infláció, megannyi szárnyaló dolog a földhöz ragasztva. Csak hogy ne legyenek olyan távoliak és/vagy ijesztőek? E tekintetben kivétel, mikor a szovjetorosz elvtársak a győzelem napján vonultatják fel seregeiket, díszesen, szemlézés jelleggel, mert akkor kifejezetten bírjuk, hogy a csapásmérő atomrakétáik nem önerőből közlekednek bármerre, hanem nagy autók viszik azokat. Az persze vicces lenne, ha a Vörös téren egyszer csak feltűnne egy virágkompozíció is, amin egy ilyen rakéta épp a Buckingham-palotába csapódik (hisz egy fiktív világháborúban a muszkáknak London lenne az első célpont), bár a közelmúlt fényében azért nem tudnánk őszintén röhögni rajta.

p.s. És tanulságos volt az is, hogy van élet tűzijáték nélkül (nálunk nem volt, tíz előtt belekezdtek, csak mert épp elaludtam volna), meg a nélkül is, hogy pártvezér és kancellár hülyeségeket öblögetne kihízott öltönye fedezékéből, mindenféle vicces zászlófelvonásokon. Ő most amúgy is még nyaral, ami meg fura, mert a finn miniszterelnököt azért cseszegeti a hazai kormányhitű média, hogy hétvégén bulizni mer (és közben lecsúszik némi vodka, ó borzalom!), akkor az hogyhogy nem gond, hogy a nemzeti-hazaffyas döbrögik vezére a legfontosabb állami ünnepen nyaralgat? Meg hát gondolom ő sem csak alkoholmentes sört kortyolgat, legfeljebb róla senki nem mer kitenni videót arról, ahogy olyan népies műdalokat kornyikál, amiknek legalább a szövegét sem tudja... Gondolom mindannyiunknak így a jobb.

Szóbennsz akad

Villánylik, megdörög, jó idő van végre. Reggel ötkor látványos volt a tűzijáték, még mindig tart, csak közben kivilágosodott. Pontosabban nincs annyira sötét, az utcán már lehet látni, a lakásban még lámpa kell, de attól meg nem hallom a tévét. A internetes világháló lassú, biztos belevillámlik az időjárás a wifibe, egy órája próbálok letölteni egy darabolós-sorozatgyilkosos pornó-vígjátékot, de még csak nyolcszor jött le, máskor ennyi idő alatt megvan húsz példányban is, hisz bírom a műfajt, hátha ilyen sokszor meg akarom majd nézni.

Rendszerint sósan eszem a reggeli zabpelyhet joghurttal, de ma véletlenül egy magnéziumos pezsgőtablettát morzsoltam bele, kicsit álmos voltam, de a stratégiai ásványi egyensúly jegyében sós teát ittam hozzá, holnaptól nem lesz a kedvencem.

Ám legalább ünnepi a hangulatom, elvégre szombat van, és ma ünnepeljük a kánikula végének első napját, legalább is egy darabig, plusz ma van Apák Napja. Mondjuk Nepálban, de az ottani buddhisták szerint milliószor születtünk már meg, és milliószor voltunk már apái és anyái egymásnak, így bár aktuálisan nincs gyerekem, de gondolom rengeteg volt már eddig. Lehet hogy pont Nepálban is voltam egyszer-kétszer például jak, aki több almot is összehozott, mielőtt levágták, persze szigorúan nem apák napján, de legalább kabát lett a bőréből. Amit egy apa hordott aztán.

E jeles alkalomból pedig ünnepi borsólevest olvasztok ki a fagyasztóból, ami attól ünnepi, hogy idáig fagyott volt, mondhatni egy borsóleves a múltból, a jeges zöldségekbe zárt történelem. Nem túl hosszú történelem persze, szerintem múlt heti az anyag, de halott bizonyítéka annak, hogy megint túléltem egy hetet. 

Hát, élő bizonyítéka nem lehet, elvégre brutálisan lemészárolt növényekből készült. Én meg tényleg sajnálom a növényeket, nagy növényvédő vagyok, ha tehetném csak húst ennék, de már így is köszvényes a bal nagylábujjam, hiába kenegetem fogkrémmel.

Kint viszont megint abbamaradt az eső, bár az nem világos, hogy mibe, de ha nem kezd el megint víz jönni az égből, legközelebb ki se nézek az ablakon, mert minek? A tévében valamelyik csatornán úgyis a 2002-es prágai árvizet mutatják (gondolom okulásul), komolyan mondom, gyönyörű, ahogy ömlik le a víz a metróba, ehhez képest itt meg nem bír rendesen felhőszakadni sem. Mondjuk metrónk sincs hozzá, szóval kár lenne belénk.