Bár a Jekyll című bíbíszís, minisorozat-formátumú agymenés 2007-es, nekem csak most jött elő, és most is csak azért, mert Steven Moffat írta, aki már Dr. Who-ba is a kedvenc epizódjaimat, szóval. Gondoltam megnézem, a hátha kedvéért, és bár húsz perc után le akartam lőni, de végül csak végigtekintettem. A címből evidens, hogy itt a Dr. Jekyll és Mr. Hyde újra-megzenésítéséről van szó, így aztán az eredeti történetre nem is vesztegetnék karaktert, én tizenévesen olvastam a mondjuk hogy kisregényt, így hát gondolom bárki más is.
Ez a sztori, ami egyébként egy sajátságos folytatásnak is tekinthető, napjainkban játszódik, vagy mondjuk majdnem, mert a főhős azért egy avíttas diktafonra mondja fel a tudnivalókat a másik énjének. (Oolyann 2006-os az egész, aannyira retróó.) Akivel egy testen osztoznak, de az emlékeik speciel nem közösek. Ezért kell emlékeztetniük egymást, hogy a legutóbbi átváltozás alatt az aktuális Én, mit is művelt a főleg miért, meg hogy mire ügyeljenek, ha egyáltalán. (Plusz van egy erre szakosított ápolónő is, aki a tervezett idejű gonosszá alakuláskor szakmailag leszíjazza az alanyt, hogy Hyde-ként ne gyilkolja le nyolc napon túl sem gyógyulóan, a neki nem szimpatikus járókelőket.)
mirror.co.uk
Jekyll, izé Jackman itt nem valami varázsital miatt lesz Hyde (nem a park, a pszichopata), nála ez genetika. Merthogy Robert Louis Stevenson irodalmi hőse itt egy létező alak (vagyis az a fikció, hogy a kitalált sztori igaz volt...), a szerző meg a halála után írta meg a történetét (hát, szóval nem a saját halála után, határozottan még az előtt), okulásul, pénzért, grafomániából, mindegy is.
És ez a mai Jackman a néha Jekyll leszármazottja, kései klónja, vagy valamije - ez az elején még misztikusan unalmas rejtélyes, mert Jekyllnek nem voltak gyerekei. Vagy de. Jackmannak viszont volt anyja, sőt állítólag még van is lenni, aki viszont szintén ilyen átváltozós közveszély, a vérvonal ugyebár.
Úgy a harmadik résztől kezdve egyre kevésbé különül el a két ember, Hyde már akkor is ébren van, mikor Jackman irányítja a közös testüket, és fordítva, így aztán a viselkedésük is kezd hasonlítani, pontosabban az utóbbié az előbbiére. Addig az a leosztás, hogy egyszerre egy van jelen, a másik meg felébredve próbálja kitalálni, hogy hol van és mi a szitu, ez persze idáig lehetne egy sima tudathasadás is.
De ő két misztikus izé, aki játszik egymással. Ha csak egy lenne, akinek a váltott személyiségei hangokat hallanak a másiktól, „egyszerű“ skizofrén lenne a szomszédból, amire mondjuk lehet terápia, vagy legalább egy kényelmetlenül zárt intézet, de ez nem ennyire egyszerű. Mert Hyde nem csak gonosz, de fizikailag is más, fiatalabb, kimondott csajmágnes (nem tudom, a sátáni vigyor kinek jön be, de itt mindenkinek), plusz valami elcseszett anti-szuperhős (vagy szuper-antihős), szóval valami, ami már épp nem fér be a borzalmas Marve-paradigmába, szerencsére. Ő egy Pókemberként működő Batman, Joker mentalitásával - és akkor nem jut eszembe több ilyen kretén.
A koncepció elég jó, modernizált viktoriánus rémtörténetbe oltott Truman-show, nincs sok vér permier plánben, csak vérfagyasztás (semmi belezés, angolok vagyunk!), kellő mennyiségű és kellően kiszámíthatatlan csavarral megy előre a sztori, még a színészek is rendben vannak, csak a karaktereiknek mosna be az ember egy nagyot, de azt szinte válogatás nélkül bármelyiknek. (Na jó, az epizodista oroszlánoknak nem, ők képviselik az önazonos vonalat.) Az mondjuk egy olcsó megfejtés, hogy aki gyanús az klón, aki meg nem annyira, az összeesküvő, de legalább egyikben sem lehetünk biztosak.
Nos, ez fura izé most jól esett, Mr. Moffat-tól pont valami pont így furát vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése