A sztár meg a szomszéd

Először igazából gőzöm sem volt róla ki az a Daniel Brühl, akinek a Szomszéd című film az első rendezése, és aminek nem mellesleg az egyik főszereplője is, ha már eddig javarészt színész volt. Pedig biztosan hallottam már korábban a nevét, meg a fejszerkezete is ismerősnek tűnt, de végül rájöttem, ő volt a főszereplője a Good bye, Lenin! című, szerintem túlértékelt középvacak mozinak. Csak ott még nem volt szakállas, ezért jobban érvényesültek a kölyökkutyákra hajazó arckifejezései. Meg volt valami német közlegény a Becstelen brygantikban, de ott nem tűnt föl. (Ja, a film a magyar forgalmazásban a Saját lifttel a pokolba címet kapta, ami épületes nagy baromság az egyszavas eredetihez - Nebenan - képest, ostobán felesleges mód szájbarágós.)

Az alapszitu faék bonyolultságú, van a sznob, gazdag und sikeres színész, aki épp valami meghallgatásra indul Londonba, de előtte még beugrik a sarki sörözőbe, ahol összefut egy szomszédjával. Akit persze nem is mer, ki a franc ismeri manapság a szomszédait? A szomszéd egy középsúlyosan megkeseredett, közepesen alkesz fazon, NDK-romantikás beütésekkel, és beszélgetni kezdenek. Aztán beszélgetnek, beszélgetnek, időnként vitatkoznak kissé, valamint dumálnak, megsértődnek és elcsodálkoznak. A lényegi nyolcvan százalékát tényleg eljátszhatnák egy cipősdobozban is, vagy legalább is valami stúdiószínházban, de érdekes módon ettől még működik filmként.

A szomszéd nem mellesleg egy talán ex-Stasi ügynök, jelenlegi vérbeli kukkoló, és nem csak a lichthof viszonylatában, hanem online is (mert valami számítógépes faszi lenne, még az óidőkből), és némi betörés light sem áll távol tőle, ha úgy adódik, hogy a másik nyaralni utazott. Úgyhogy van min egymásnak esniük. Hogy pontosan miken is, azt nem részletezném, hátha valaki megnézné, és ugye ez esetben a dialógus javarészt maga a film, és az újabb fordulatokat rendre az egyre pszichopatábbnak tűnő kukkoló szövegeli elő magából.

filmek.s9.hu

De az tényleg működik, mert jók a színészek, különösen a Bruno nevű szomszédot játszó Peter Kruth, Brühl meg hát nagyjából mintha saját magát játszaná. Ő többek szerint túl sokat ripacskodik itt, de hát mit tegyen, ha egyszer egy ripacsot játszik? Mondjuk az megy is neki, mert így jár az ember, mikor magának írat egy filmet, aztán megrendezi magával a főszerepben, szóval a nárcircisztikus picsogás valszeg eleve nem áll távol Herr Brühl-től, de legalább van öniróniája. Az meg külön érdekesség, hogy a faszi úgy német színész, hogy közben félig spanyol (teljes nevén Daniel César Martín Brühl González Domingo), Barcelonában született, és a legutóbbi Kingsman-filmben egy oroszt játszott. Multikulti, na ja.

A filmnek amúgy a látványvilágát bírtam nagyon, Berlin már majdnem szimpatikus lett (de tényleg, tisztára olyan, mintha emberek élnének ott!), és bár a fő helyszínül szolgáló kocsma nem éri el egy rendes brit pub hangulat-sztenderdjét, de azért beülnék oda, bár filteres a kávé... Összességében persze látvány nem sok akad, ez egy dumálós kamaradarab, a dialógok meg hát, legalább is hullámzó színvonalúak, és tényleg csak tíz percenként támad kedve a nézőnek ahhoz, hogy behúzzon valamelyik karakternek. Felváltva persze, mert a sztár meg a szomszéd kettőséből egyik sem egy szerethető figura, sőt még azonosulni sem igen lehet velük.

Az meg, hogy a főszereplő egy lepukkant bérház luxuslakássá alakított tetőterében lakik, ahonnan saját lift vezet le a koszlott udvarra, nos annak a szimbolikája azért elég didaktikus. De látványnak erős, és ennyi kell is, miután erre a szimbólumra van felhúzva a komplett dramaturgia. Ami időnként összerogyni látszik, de végül mégse, a nyugdíjas kocsmai besurranó hackerek nagyobb dicsőségére.