Karcosabban mocskosak az idők manapság, vagy csak egyszerűbben fekete-fehérek, tudja fene, de az alábbi dal a maga idejében sokkal popzenésebben szólt, talán több iróniával és kevesebb fájdalommal, vagy csak jobban álcázta magát. Amúgy gőzöm sincs mikori, talán a nyolcvanas évek végéről való, annyi biztos csak, hogy lemezen '94-ben jelent meg, nekem is az porosodik itthon. Bár akkoriban nem volt különösebb kedvencem az Európa Kiadó, de azért a cédéjük meglett, ahogy vettem Wei Wu Wei, meg Kampec Dolores albumokat is, már maga az egy élmény volt, hogy ezek egyáltalán vannak, rendesen a lemezboltban, és nem csak sokadszor másolt kazettáról lehet recsegtetni, hogy Mire gondolsz most, mire gondoljak?
Az igazi sláger az egyébként olyan, hogy a szövege lehetőleg nem szól abszolút semmiről, a zenéje meg a fülbemászás minősített esete, amitől igen nagyon nagy siker lesz, húsz évvel később meg még felkapja egy nosztalgiahullám, de csak mert egy fél generáció csodálkozik rá, hogy jé, milyen szarokért lelkesedünk mi egykor! A generáció másik fele meg már akkor is eleve utálta, szóval nekik mindegy.
De ez nem ilyen, a smirglivel frissített változat mellé meghallgattam a régit (az is van a TeCsőn), és az is jó még mindig, sőt, nosztalgia-faktort sem éreztem benne. Nyilván öregszem. Ilyenkor már nem nosztalgia, mert már nincs igazán mihez képest annak lennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése