Az után, hogy 2024-től nem kell már nyelvvizsga a felsőoktatási felvételihez, úgy tűnik, emelt szintű érettségire sem lesz szükség. Ez biztos remek ötlet, én sem tettem emelt szintű érettségit semmiből, azt' mégis milyen okos, művelt und sikeres lettem. Ja, nem. De legalább gőzöm sincs, mi a vihar az az emelt szint, amit mostanában még meg kell ugrani, no nem mintha érdekelne.
Én annyira a múlt században érettségiztem, hogy nem voltak szintek, illetve csak egy, az meg nem volt nagy kihívás (bár fizikából csak négyest kaptam), nem kellett nyelvvizsga a felvételihez (bár volt), és nem csak pontszám alapján ment a bejutás a maihoz képest sokkal kevesebb helyre, hanem felvételizni is kellett. Azaz volt az érettségi, aztán bankett, hajnali eszmélés valami város széli diszkóban, felhőtlen kialvatlanság, aztán egy hét múlva egy négynapos felvételi fesztivál, egy tök másik városban. (Írásbeli, másik írásbeli, szünnap, szóbeli.) Most meg az a hír, hogy nemsoká az egyetemek újra felvételiztethetnek majd.
De legalább viccesen szubjektív módon szórhatják a pontokat, mondjuk minél kisebb sorszámú a valamelyik szülő párttagkönyve, annál többször sok pluszpont. De ha úgy gondolják a max. 500-ból szájuk íze szerint kiosztható 100-at adhatják sportteljesítményre, ("Előre a kigyúrt művészettörténészekért! Atletikus mérnököket a termelésbe!"), önkéntes katonáskodásra, szemszínre, krónikus betegségekre, páros-páratlan végű tajszámra, vagy kacéran kivillanó női bokára is. Klassz. Persze érdekes szempontok alapján lehet csak szakszerűen kiválogatni, hogy kiket tanítanak meg aztán jól esni! (Lásd az előző posztot.)
De én sosem sportoltam intézményes keretek között, és bár szemem színe jelentős, katona az szerencsére nem voltam, szóval a pluszpontoknál ma már esélytelen lennék. Nem mintha annak idején nagyon jól jött volna, hogy a magyar szakra olyan tárgyakat számítottak be a felvételi pontoknál, mint az anyagismeret, vagy az elektronikus áramkörök. Mert nyilván nem értetem ezekből egy kurva szót sem, kegyelemhármasokat is csak azért kaptam, mert a kettest megalázónak érezték a tanáraim.
Viszont ha már a fősulin meg a nagyon tudományegyetemen nem tudtuk katonatörténetekkel szórakoztatni egymást (az évfolyamtáraim nagyobbik fele amúgy is lány volt, mindkét helyen, pedig nem volt rá kvóta), jöttek a gimis sztorik. én meg ilyenkor közöltem, hogy nekem olyanjaim nincsenek, és sosem jártam gimnáziumba. Pontosabban kétszer, egy-egy szalagavatón, de szerintem azok nem értek kreditet. És akkor többen rendszeresen rácsodálkoztak, hogy jé, van olyan hogy szakközép (ami ma már az akkori szakmunkásképzők neve, de ez mellékszál), és onnan sem csak egy gyárba vezethet az út. Pedig hosszabb távon de bizony, én vagyok az élő, és felettébb depresszív példa rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése