Épp ebédet próbáltam ebédelni (és ez nem tautológia, mert néha ebédet is vacsorázok), mikor valaki, valahol elkezdte fúrni a ház falát, de olyan lendülettel, hogy rezegtek tőle az ablakok, egy szót sem hallottam a filmből, amit közben néztem volna, a teknős meg kivonult az ötven-egynéhány fokos erkélyre, hogy inkább a hőség, mint ez.
Én rögtön a fölöttem lakó huszonhét káeftére gyanakodtam (ez amúgy nem vicc, egyszerre nyolc-tíz cég lehet bejegyezve oda, legalább is a postaládájuk alapján, ahol az évek alatt több tucatnyi RoyalSuperMega2000. Bt. és hasonló fordult meg, pár hónaponként váltakozva), mert azok fúrják állandóan a falat. Évek óta rendszeres gyakorisággal, szóval én úgy képzelem, hogy náluk már több a lyuk mint a fal, avagy a fal főleg lyukakból áll, bár kívülről úgy néz ki, megvan még a második emelet köztem meg a harmadik között.
(Ontológiai tépelődés a mellékvágányon: Miből van a lyuk? Mert nem falból, az csak körbeveszi, de ami meg a lyukban van az a levegő (vagy valami egyéb anyag), szóval az sem a lyuk. Ami tehát miből is áll? Ideiglenes megfejtésem szerint a lyuk vagy nem dolog, azaz nem anyagi létező, hanem puszta absztrakció, mint a matematikai pont vagy egyenes, amik ugye szintén nem léteznek a dologi konkrétság értelmében, de az is lehet, hogy a lyuk kvantumszintű jelenség, így szuperpozíciójában egyszerre a fal és annak hiánya, legalább is amíg bele nem vernek egy tiplit. Mert onnantól vagy nem tudom, vagy már nem lyuk.)
No igen, miután Lindsay Andersnon 1973-as A szerencse fia című klasszikusát le kellett lőnöm, ilyeneken problémázhattam, míg ehetőre hűlt a brokkolikrémleves. De az lassan hűlt a melegben, úgyhogy gondoltam elindulok fölfelé, és mégis csak kérdőre vonom a felettem lakó piramisjátékosokat, hogy tessék mondani, a fúrásban nincs ebédszünet? Nem vagyok egy erőszakos pali, még verbálisan sem igazán (legfeljebb időnként és indokoltan trágár), de most készen voltam egy kis miafaszvammá?-hangulatú nembaráti diskurzusra.
Ám ahogy nyitottam az ajtót, ott állt az alattam lakó egyik humanoid, aki rögtön gondolatolvasónak nézhetett, mert épp nyúlt a csengő felé, mikor megjelentem. De ha már, rögtön nekem is szegezte a kérdést, hogy de mégis a mi a búbánatot fúrok én itt fényes délben, mikor pont nagykanállal ennék a rántotthúst?
Rövidre zárva: néhány munkás kinézetű munkás kívülről fúrta a ház falát, azon a végén, ahol nincsenek ablakot (állítólag ez a tűzfal, de még egyszer sem láttam égni), és felszereltek rá két óriásplakátnak való izét. Tartót? Mindegy is, arra pont nem látok rá, biztos hoz valami plusz bevételt a társasháznak, majd pöttyösre festik belőle a lépcsőházat, vagy vesznek zenélő burkolatot a pincelejáróhoz, egyik sem fog felzaklatni, bár lelkesíteni sem. Számomra a pince is csak egy szuperpozícióban lévő dolog, amíg le nem megyek, azt se tudom van-e, vagy nincs-e inkább mégsem.
p.s. Közben rájöttem, hogy inkább Szomjas György 1986-os, Falfúró című lakótelepi idilljét kellett volna néznem, egyszerű valószínűségi okokból. Hisz ha az ember nem szeretné, hogy valami terrorista bombát vigyen föl a repülőre, amivel épp utazik, a legegyszerűbb ha maga visz föl egyet, mert annak a valószínűsége, hogy egy bomba van a gépen, mondjuk egy a százezerhez, de annak, hogy kettő, egy a milliárdhoz. Szóval a Falfúró nézése közben mennyi esélye lett volna a falfúrásnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése