Poszt-apokaliptikus filmeket szemlélek, de ha kilépek a lépcsőházból pre-apokaliptikus hangulatom támad. A francnak sem hiányzik ez majdnem negyven fok árnyékban, kis híján részvéttel nézem ahogy a bevásárlásból hazaszédelgő nénik olvadnak rá az aszfaltra, de aztán mégis inkább majdnem elájulok a buszmegállóban, mivel rossz irányba kerülök vércukorba. Ahol amúgy semmi dolgom a némi árnyékon kívül, nincs is buszbérletem, meg bármi, ahová mehetnék busszal, de ha lenne bérletem, utaznék kicsit a bárhovába, csak mer' a buszokon van légkondi, és egyelőre nem félnek használni.
Aztán ájulás helyett inkább hazamegyek, még jó hogy csak a ház előtti buszmegállóig jutottam, nagy elszánásomban, hogy én bizony lesétálok néhány kalóriát az ebédemből, mert egy ideje megint nem kell derékszíj a kedvenc farmeromhoz. (Farmeromba? Nak- nek- esetleg részére?)
És a lakásban már egyáltalán nem akarok elájulni, elvégre hajnalban kelek, így reggel fél nyolcig szellőztetek mint egy szellőztető szorgalmas kis állat, aztán minden csukva, jobbára a szám is. Nincs kihez beszélni, magamban meg mostanában nem szoktam, úgyhogy csak az evés ivásához kell a szám, ha épp nem vagyok taknyos, bár pollenszezonban azért lélegzem is vele, ha már van, használni kell valamire ugyebár.
Szóval itthon jó az idő, csak az ablakból tévézem a világot, elvégre a tévéből nem lehet, ott reklámok reklámoznak valami, szerencsére sosemvolt valóságot. De tényleg, a reklámokban szereplő baráti társaságok/családok tagjaként órákon belül az öngyilkosságot fontolgatnám, hisz a folyamatos takarítás közben figyelnem kellene arra hogy a pont a franc tudja milyen dobozos kenőcsöt hozzam a melyik gyógyszertárból, nem túl száraz-e a szemem, hol akciós a répából almalé magnéziumtartalma, lassú felszívódású-e a banánhéjban lévő vitamin, váltsak-e bankomnál új mobil-díjcsomagra nagy boldogan, és egyáltalán, nap mint nap úgy kellene léteznem, mintha egy soha véget nem érő érettségi banketten és/vagy kandallós hátterű családi karácsonyon lennék. Akciósan.
Akkor már tényleg az apokalipszis, és nem állnék meg a globális klímakatasztrófa előszobájában, menjünk bele rendesen. Hisz nem lehet mindenki olyan bátor, mint a pasi az erkélyem alatti zebránál, aki könnyű őszies viseletben (azaz vékony pulóver, nem túl vastag kabáttal) halad a harminchét fokban, nyilván siettetné a hőgutát, de mi gyáva többiek megvárjuk az elsivatagosodást, elvégre olyat még sose láttunk.
Addig is telente panaszkodunk majd jókat, hogy milyen kurva hideg van, és mikor lesz már nyár... Ezért normális ember az átmeneti évszakokat szereti, főleg ameddig még vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése