Ma van Andy Warhol születésnapja, a kilencvennegyedik, és egyben a harminchatodik, amit halottként ünnepel. Vagy egy harmincas mosónőként Radzsasztánban, de nem is, annak én fogok reinkarnálódni.
Ő művész volt, a szónak abban a a modern értelmében, ahogy a fene tudja. A pop-artban tényleg volt valami akkor, mondjuk a hatvanas évek ellenkultúrájának kontextusában, de ahogy a kortársak egy része, a mából nézve én is hajlamos vagyok egy nagy kamunak látni az egészet. Pedig én még Jackson Pollock vagy Mark Rothko festészetét is tudom értékelni, de Warhol művei, tudja fene, valahogy olyan túl könnyedek, túl olcsók és túl iparszerűek, mondjuk a New York-i műtermét is úgy hívta, hogy A Gyár.
De lehet, hogy az a zavaró a paliban, hogy egy igazi nárcisztikus celeb volt akkoriban, amikor ez még nem volt általános (mint ahogy az ő generációjában a nyíltan vállat melegség sem, szóval ebben is újat hozott), minden esetre ha úgy nézzük, hogy a megjelenései, a tettei és általában az élete volt a főműve, a színes Marilyn Monroe-nyomatok és a megfestett leveskonzerv meg csak a járulékos veszteségek, a giccses tömegkultúra küzdőterén, akkor lehet hogy tényleg művész volt.
Plusz, és ebbe most tényleg nem másznék bele (még kávét sem ittam), lehet hogy a művészet lényege valójában nem az alkotás, azaz nem a tárgy, legfeljebb az alkotás folyamata, és pláne a kiváltott hatás. Sőt biztosan.
Na jó, asszem most fedeztem fel a spanyol viaszt, abba is hagyom, és akkor stílszerűen egy David Bowie dal, róla elnevezve. Ők egyébként összesen egyszer találkoztak, ismerősei szerint Warhol szívből gyűlölte ezt a számot, és mivel tényleg nem Bowie legjobbjai közé tartozik, mondhatni hogy amilyen az adjisten, olyan a zsák a foltján. Vagy valami hasonló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése