A Renfield pont arról szól, amit a címe ígér, azaz Robert M. Renfieldről. Ha valakinek nem lenne meg, ő Bram Stoker Drakulájának egyik fontos mellékszereplője, a fazon, aki a gróf szolgája lesz, és utolsó csatlósa, egészen a diliházig. Na itt ilyen nincs, de azért egy terápiás csoportig eljut a fazon, ez is keretezi a filmet, ami persze napjainkban játszódik, New Orleansban főleg. Drakula egy szénné égés után regenerálódik épp, igazából egy busznyi popmpomlányra vágyik, hogy a vérüktől majd rendbejön, de Renfield hamvas szüzek helyett - többek között - egy lefejezett bérgyilkost tud csak szállítani neki. Amitől a főnöke kissé hisztis lesz, bár lassan azért kezd hasonlítani Nicholas Cage-re.
Renfield kapcsolata főnökével titkos és misztikus, kicsit sem utópisztikus, de legalább kellően toxikus. Mondjuk egy vámpírral mi más is lehetne a kapcsolat lényege, pláne ha az illető nem csak vérszomjas, de felettébb nárcisztikus is, ráadásul mindig mindent jobban tud. Amúgy könnyű neki, egyszerű a világszemlélete (életfilozófiának hívni azért erős túlzás lenne): embereket kell ölni, elfogyasztani őket, és nem halni meg, afféle földi istenként járva a halandók között. Igazából nem is gonosz, nem is tudja az mi, ő egyszerűen csak ilyen. Renfield viszont néha aggódik, hogy ő viszont az, elvégre nagyobb százalékban tartalmaz embert, mint a főnök, nem is fogyaszt más embereket (csak rovarokat, mint az közismert) de ettől még egy inverz szuperhős, aki leszállítja Drakulának a napi betevőt.
És akkor belekeveredik valami „tökös rendőrcsaj vs. cinikus maffiaállat“ konfliktusba, és ő, a gonosz (vagy annak szolgája, nézőpont kérdése) megmenti a nőt, meg egy étterem komplett vendégseregét. Stílus- és élet(izé, félholt-) idegen egy helyzet, de a bunyó az tízpontos, leginkább a Kingsman híres templomi gyilkolászásra emlékeztet, ha ez mond valakinek bármit is. (Valakinek biztos.)
fugitives.com
A film amúgy tele van jól eltalált poénokkal, ezekből ráadásul tényleg több van, mint vacak kísérletekből. Ellenállhatatlanul röhejes, mikor Renfield behúz egyet a bérgyilkosnak, de maga sem tudja, mennyire erős, és pasinak lerepül a feje, ki az ablakon, menekülő gengszter meg félkilós kokain-csomagokkal dobálja a rendőröket. És az is jó, ahogy Renfield összefut az immár regenerálódótt gróffal. A vámpírok ugye nem mehetnek be mások házába, lakásába, ha nem hívják be őket, ehhez képest döbben le főhősünk, mikor hazaér a bérelt kecóba, és bent várja Drakula. Merthogy az ajtó előtt, a lábtörlőre jó nagy betűkkel oda van írva, hogy „Welcome, Come in!“
Szóval a mérgező kapcsolattól való függőség felszínes kapirgálása mellett a viccek viszik előre a cuccot, na ja, a Drakulta-univerzumban újat mondani ha lehet is, nem nagyon érdemes. Itt ez a maffia-szál a nagyjából újítás, hogy a kétféle alvilág, a szervezett bűnözői meg a sátáni találkozik és kiderül, hogy nincs is köztük olyan rémesen nagy különbség. Például egyformán legyőzhetők, csak bele kell állni végre.
A két Nicholas is nagyot megy, Hoult a címszerepben pont olyan, mintha az Eleven testek folytatásában szerepelne (ő volt a zombi, akinek maradt lelke, és visszaváltozott), Cage meg Drakulaként pont annyira ripacs (nagyon-nagyon) amitől már jó lesz az egész. Az ázsiai rendőrcsaj (civilben állítólag rapper is) meg kemény mint a kád széle, hozzá képest Renfield egy virágárus széplélek. És így együtt összehoznak egy rém szórakoztató filmet, amiben hiába erőltetnek bele krimiszálat, egy percig sem izgulunk rajta, egyszerűen nem erre optimalizálták a szélcsatornában. (Kábé annyira gengszterfilm, mint amennyire a már emlegetett Kingsman kémtörténet). Egyébként fontos tanulság, hogy a gonosz gengszterek itt is megbűnhődnek a végén. Váratlan, mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése