Amióta észrevettem, hogy kopaszodom, nagy bajom nincs a dologgal, főleg csak a hajam szála görbül, de rájöttem, hogy a helyzetnek két ellenszere van: a bézbólsapka, meg a nem nézni tükörbe. Utóbbiban csak a jövőm lassú bekövetkeztét látnám. Így viszont majdnem úgy érzem magam, mint egykor, a tovatűnt ifjúság mámoros napjaiban, csak boroskóla nélkül. A korral járó szellemi lepasszolódás elintézi, hogy egyre ritkábban legyen szükségem szerekre, tudatállapotom az idő nagy részében már magától módosul, biztos valami védekező reakcióként, a valóság nevű idegesítő fertőzés ellen. Mert a valóság kellemetlenül viszket, kiütéseket okoz az arcomon, fáj tőle a lábam, és újabban a valóság az éjszaka közepén zavar ki pisilni.
Azt hiszem, be kéne tiltani a valóságot, hisz az élet nevű szimuláció is abban zajlik, az élet meg bonyolult, és még a nagy dózisú cévitamin se gyógyítja, még fokhagymával se! Így aztán a végén mindenki belehal, de párezer évenként csak egy-egy fazon támad fel, úgyhogy hiába mondja, hogy az életnek nem lényege, hogy a végén mindig elpusztulunk, csak kellemetlen mellékhatása, ez a többségek nem opció. Így ez a többség igyekszik egyszer élni, bármit is mondanak fura nézésű indiai guruk arról, hogy hát öregem, annál sokkal többször. Egyszer élnünk pedig úgy kell, hogy az ember csak létezik bele a mátrixba, de nem úgy mintha nem lenne holnap, hanem mintha csak az lenne. Elvégre már a Lajos ( a tizenötödik, és francia volt) megmondta, hogy utánunk a vízözön, szóval ne nézzünk hátra, mert minek, úgyhogy ebből a perspektívából pont csak holnap van. Vagy legalább is csak annak van értelme.
A holnapban pedig rendszerint csupa jó dolog van, mert bár hosszú távon még mindig mind halottak vagyunk, de a hangsúly azon van hogy hosszú távon. Még hosszabb távon amúgy az ősrobbanás (gyerekeknek és tévéfüggőknek: Nagy Bumm) visszacsinálása zajlik majd, hogy az eposzi neve Nagy Reccs vagy Nagy Csend lesz, azt már úgysem látjuk, hacsak nem a zavaros tekintetű indiai guruknak van igazuk mégis.
A holnap tehát arról szól, hogy végre nem kell majd aggódnunk a holnap miatt (ami ma még holnapután, de holnapra ugye holnap lesz, ez az ész csele és az idő relatív trükkje), lesz szőlő meg lágy kenyér, kiugrunk végre a nagybőgőből, szusit reggelizünk délelőtt tízkor, közben nézzük a tévében, ahogy a bunkó szomszédot alázzák a Maunika (Balázs, Ildike, Sándor , József, Benedek) Sóban, vastag űroperákat olvasunk, és valami cég nagy összegeket utal ezért minden hónapban.
Addig is ki kell bírni valahogy, akár fél lábon is (a másik kellhet még később, ha beütött a Paradicsom, nem a kisbetűs persze, azt nem várjuk annyira), hisz erről szól minden vallás nagy elbeszélése is. Szenvedj kicsit ma, holnap majd dejó lesz neked ettől, hát lehet hogy nem pont itt, de a mennyek országa fasza hely, direkt a holnapba tekintő, most még szenvedőknek. Isten országának ugyanis az a lényege, hogy antitézise annak a béna (gondolom valami túláramtól bekarmolt, kozmikus mesterséges intelligencia által generált) virtualitásnak, amit valóságnak érzékelünk. Nem tévesen, feleslegesen csupán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése