...de annyira vagyok szellemes, mint egy kifacsart felmosórongy, ha már annak érzem magam, viszont ilyenkor bejön a country borongós-kesergős változata. Himnuszok ahhoz, ami megmaradt, ez a címe, és bár nem utálom eleve a countryt, csak kicsit irritábilis, mint a fertőtlenítő szerek, a bodzavirág vagy egy kormányzati sajtóközlemény (ám ezekből legalább a bodzát azért bírom), ez a dal valahogy eltalál.
És igen, ilyen eltalálósokból mindig van néhány, havonta, igazából elég, ha valami dal kicsit depresszív, nyomokban tartalmaz azért némi reményt, és közben érezteti, hogy lehetne sokkal szarabb, részemről meg van véve, feltéve hogy nem Nick Cave, mert őt azért már én is unom. Minimum egy évtizede már.
Ám ez itt egy Greg Brown dal, akiről összesen annyit tudok, hogy 1949-ben született nem mai baromfi, a nem igazán festői Iowából (bár az ottaniak biztos bírják a helyet), Iris DeMent szintén zenész a felesége (a harmadik), és mindketten ilyen rendes északabbi és délebbi középnyugati, durván pünkösdista családból származnak. Na, Gregnek ehhez képest jó a zenéje, még mindig nem a műfajom, de kis híján megvesz kilóra. Súlyos szomorka, aggódnivalókért aggódó hurrápesszimistáknak, akik azért még nem adnák föl.
Korán van még, nem a szó muszlim értelmében, csak kint sötét a kilátás, de vígjátékot nézek ellene mindjárt, hisz egy túlgesztikulált francia komédiához képes a ködös, esős szarazélet is elviselhetőnek tűnik, bármi, csak ne legyen benne Depardieu de Funes, és főleg ne magyar szinkronnal. Na de a dal, ahhoz a kevéshez, ami megmaradt:
"I'm on a boogie woogie
Signs of lonesome
When memory it happens ever swell
Don't know how to do with his closing gasp
I'm looking for the heartfelt hotel
Walking down through the cold ranch
Broke down, bothered and barest
I never cried
Over couple geese that passed
Singing hymns to what is left"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése