Tényleg nem nekem valók a képregényfilmek. elvégre képregényeket is csak gyerekkoromban olvastam, gyakorlatilag bármit, amihez hozzáférhettem, de mint rendes könyvmoly, tizenkét-három évesen már inkább vaskos Dumas-regényeket fogyasztottam. Időnként Verne-t.
Filmben meg mindig is őszintén utáltam a képregény-adaptációkat, ami rajzolva még elmegy, az élő szereplőkkel, valami nagyívűen ostoba történetebe tekerve simán csak szar. Engem nem hat meg, hogy a Vaspókbatmanember meg Doktor Háromiksz Kiejthetetlen hogyan verik egymást tőböl kicsavart felhőkarcolókkal, vagy kinek a szuperképessége, hogy fekete-fehérben lát, hall és beszél vagy hogy közelről is képes figyelmen kívül hagyni bármit, ami kókuszos. Ráadásul ezek a sorozatban, futószalagon gyártott, fókuszcsoportokon tesztelt, tizenkettő egy tucat mozgóképipari izék mára már annyira nem filmek, a szó hagyományosan kulturális értelmében, hogy nálam eleve a radar alatt maradnak.
Két kivételt próbáltam tenni. Az elsővel elbuktam, a Valerian és az ezer bolygó városa című műegész lehet, hogy Luc Besson gyerekkori álma volt, de nekem három nekifutásból sem sikerült végig bírnom, úgyhogy elengedtem. A másik kísérlet A galaxis őrzői volt, csak mert viccesnek találtam a rosszmodorú, ám erősen felfegyverzett mosómedvét, aki persze bárkit kész volt kibelezni, aki lemosómedvézi. Kábé nem komolykodták túl az egészet, talán ettől volt nézhető, mert bár az első részt kicsit untam, a másodikat másfélszer láttam, ami egy ilyen marveles(?) darab esetén egyéni rekord. (Jó, anno Tim Burton második Batman-filmjét is bírtam, de az rohadt régen volt, meg az nem igazi képregényfilm - a későbbieket eleve elkerültem - hanem egy gótikus látomás arról, de ótvar egy hely is ez, itt bárhol.)
Ehhez képest a tavalyi karácsonyi epizódot nem bírtam húsz percnél tovább, pedig talán egy óra lehet maximum, a mostani harmadik részt meg kábé fél óra után adtam fel, ami egy két és fél órás cucc esetén arányaiban még az előzőnél is szánalmasabb. Unalmas, önismétlő, sablonos, és buta mint a sár, ami elsőre vicces volt, és másodikra kapott egy kis csavart, az itt már félálomban, rutinból lenyomott formagyakorlat. (Csak a zene jó még mindig.) Amire felesleges ennyi időt elpazarolni, ennél csak jobb időtöltéseket találhatok itthon, szinte bármikor. Észrevettem például, hogy lyukas a bal lábamon a zokni, úgyhogy inkább azt vartam meg, később porszívóztam, főztem teát, és Kantot olvastam, már megint, visszaesőként (A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről). Nos, Kant nekem néha majdnem annyira zavaros, mint egy képregényadaptáció, de egyrészt itt könnyebb vissszatekerni, hiszen könyv, másrészt meg jellemzően érdemes, mert a szerzőből kinézzük, hogy van valami tényleg érdekes (ritkábban: fontos avagy lényegbe vágó) mondanivalója, a dolgok állásáról.
Ezzel szemben a galaxis őrzői mindössze annyit tudnak, hogy már megint meg kell menteni az egész rohadt világot, úgyhogy - de meglepő! - össze kell rántani már megint a csapatot, mert bármekkora is bír lenni egy ilyen galaxis, valahogy mindig csak ugyanaz a néhány nagypofájú képes megmenteni, párszáz millió csillag bolygóinak szerteszét lakói közül nincs más, ki alkalmas lenne rá. Na, ez a végtelenül primitív alapállás (meg az ehhez hasonlók), amik annyira irritálnak ezekben az óvodás lelkületű mítoszpótlékokban. De legalább erre rájöttem fél óra alatt...
Ja, valahogy így éreztem magam... (port.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése