A héten eddig szinte egyáltalán nem fogyasztottam híreket, van nekem elég bajom a másokén kívül - bár lehet, hogy pont azt kellene bámulnom, olvasnom, hallgatnom, hogy sokaknak mennyivel szarabb nálam. Ja, és nem érdekelnek a szakítós celebek, terhes popsztárok, és vallomásos nagyinterjúk olyan arcokkal, akiknek a legnagyobb egyéni teljesítménye annyi, hogy visszaverik a fényt. Politika mint olyan nem létezik, amit annak hívunk az jobbára marketingalapú karaktergyilkosság, botránykommunikáció, vagy egyszerűen csak hatalmi érdekből (előre megfontoltan, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel) elkövetett nettó hazudozás.
Az mondjuk vicces, hogy a legkormányhitűbb csöcsvillantós Zorigó szerint az elmúlt kábé tíz napban hatszor volt váratlan fordulat az orosz-ukránan, ennyiszer kerültek hihetetlenül elképesztő módon közel az ukránok a teljes összeomláshoz, és hatból legalább háromszor ezzel már el is dőlt a háború. De hát ilyen ez a popszakma, mindig lehet nagyobbat dobni, és közben minden nagyobbat dobbással egyre mélyebbre ásni magát az embernek, bár nekem egyre gyanúsabb, hogy a zorigó névtelen szerzői valójában egyetlen, aljasságra optimalizált, AI-alapú chatrobot.
A hírek nem fogyasztásának viszont kellemetlen mellékhatása, hogy az ember (na jó, ez esetben én, magam, valamint szerény személyem) kénytelen a saját életének nyomorúságaival foglalkozni, és ha egyszer nekiállunk azon gondolkodni, mit nem bírunk magunkban (a múltunkban, a környezetünkben, a munkánkban, a szenvedélyeinkben, az ízlésünkben, a vágyainkban, a főztünkben, a tükörképünkben) akkor könnyen rájöhetünk, hogy szinte mindent. Vagyis nem is bírjuk magunkat, úgy en bloc, de ha MVP módon nézzük a világot (Más Valaki Problémája), akkor egyrészt okoskodhatunk azon, hogy azok a valakik hol szúrták el, a hülyéi, másrészt meg addig sem magunkkal vagyunk elfoglalva, hisz okosak vagyunk, a Mindent Jobban Tudás Egyeteméről.
Az MVP ráadásul íly módon kitűnő álcázás is, ahogy azt Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című kultikus baromkodásában olvashattuk, mert ha minket, a puszta létezésünket másvalaki problémájának látja a környeztünk, máris nem cseszegetnek olyasmikkel, hogy milyen már a hajunk, levittük-e szemetet, mielőtt ettünk belőle, pontosan melyik júniusban tervezzük megadni annak a két sörnek az árát, vagy mikor bújtunk ágyba utoljára nővel. Csak mert észre sem vesznek, az emberek többsége ugyanis nem érzékeli a dolgokat, lényeket vagy eszméket, amikkel nem muszáj foglalkoznia, márpedig ha mi a mások gondjairól dumálunk, írunk vagy küldünk füstjeleket, épp ezek a mások fognak figyelmen kívül hagyni minket, ami jó, ha valaki alapvetően nem kedveli az embereket. (Ha igen, akkor még mindig lehet jótékonysági szerzetes, de inkább ne az erdei remete-vonalon, mert ott biztos nem élheti ki az altruizmusát, legfeljebb fákhoz és apróvadakhoz beszélhet, mint egyes zakkantabb szent guruk.)
De ha például az ember sokadik senki egy munkahelyen, a kollégái között meg sok van, aki kártyavető jósokhoz járt, de szinte senki, aki középiskolába, akkor elég néhány egyetemi sztori (meg néha olyanokat mondani, hogy releváns vagy szignifikáns), és máris távolságtartó tisztelettel nézik levegőnek, megelőzve a további kommunikációt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése