A Joyride (magyarul asszem Utazás Joy-jal) egy tavalyi, nagyjából ír dráma, amit én csak idén láttam, de hát a letöltős oldalak néha jelentős fáziskésében kalózkodják föl a filmeket. Ezt a konkrét darabot azért néztem megtekinteni, mert az egyik főszereplője Olivia Colman, aki a kedvenc színésznők közé tartozik, már a Rev. című dramedy-sorozat óta. (Egyébként is, velem egy évben és egy hónapban született, szóval abszolút kortárs, bár neki azóta van egy Oscar-díja, én meg alulról szagolom a létminimumot.)
Itt Colman a címszereplő, a kissé depresszív, közepesen mizantróp és meglehetősen szarkasztikus középkorú nő, mozgalmi nevén Vodkatonik, aki épp szült egy gyereket, és gyorsan szeretné is lepasszolni a húgának, hogy leléphessen Spanyolországba. (Igazából fogalma sincs ki a gyerek apja, azt se gondolta, hogy ennyi idősen egyáltalán teherbe eshet, és a maga számára is nyilvánvaló módon nem egy ideális anya.) Viszont bealszik egy taxi hátsó ülésén, a taxit ellopja egy tinédzser srác, akit épp tapos az élet. Miszerint az anyja meghalt rákban, az apja egy érzelmes pöcs, de pöcs, lenyúlná a helyi kocsma jótékonysági rendezvényén a családnak gyűjtött pénzt, mire a srác lenyúlja a fatertól, és meglép az említett taxival. Meg Joy-jal és a csecsemővel. És akkor innen indul egy road movie, amire pont ráhúzható az összes, a műfajjal kapcsolatos közhely.
rottentomatoes.com
Mert a külső utazás persze egy belsőt is jelent, nyilván nem az emésztőrendszeri értelemben, hanem hogy jellemfejlődés meg hasonlók. Két igen nagyon különböző ember lassan megszokja egymást, és ha nem is csiszolódik össze egyből, de az első fél óra után már nem akar az autó csomagtartójába csukni senki senkit. A néhányadik autónál mondjuk ez már nem is menne. Sőt, a kezdeti kölcsönös bazmegelés után a végére már csaknem intim, érzelmes beszélgetéseket folytatnak, pedig a srác csak véletlenül rabolta el a nőt, aki viszont csak érdekből tartott vele, mert az láthatóan tud bánni a gyerekével, ami neki nemigen akar menni. Aztán ehhez képest lesz valami átutazó anyaszerűség a a fiú mellett. Vagy nem is annyira átutazó...
A nagy joyride közepette azért előkerül a fiú ambivalens faterja is, érzelmileg bonyolódnak a szálak, magány, anyaság, elveszettség, pánikszerű menekülés hullámvasútján utaznak a főszereplők. egyikük sem jó ember, vagy nem különösebben, de nem is rossz, csak olyan esendő, szerintem ezt a szót szokták használni az efféle figurákra. Olivia Colman meg piszok jó színész, itt másfél óra alatt van vagy tucatnyi árnyalata a karakterének, és mindegyik hihető, hisz ő is csak folyamatosan ingadozik mint a téesz kapujában a középparaszt. (Egyébként szerepe szerint nem földműves persze, talán ügyvéd, bár első megnézésre ez nem volt tuti biztos. Majd a másodiknál.)
Szóval jó film ez, pont annyira érzelmes, amennyit egy magamfajta kiábrándult és cinikus alak is elvisel, elég súlyosan drámai, hogy nem legyen belőle valami szirupos limonádé, és van benne annyi humor, hogy ne forduljak be tőle teljesen. Ja, és piszok jól a zene. Ír. Ami azért enyhít a happy end közhelyességén, már ha nem jó az úgy, ahogy van.
decider.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése