Nemzelimpia

Fürjes Balázs szerint isa por es homu, es olimpiai nemzet vogymuk. Ez a Fürjes az a kormányzati fazon, aki mindenhez is ért (Budapesthez például en bloc), most épp a nemzetközi olimpiai bizottságba (így, csupa kisbetűvel) választották be, ettől jött az ő nagy meglátása, nemzetstratégiailag is értelmezhető formában. (Avagy: száz stadiont, ezret!)

De mi a frász az, hogy olimpia? Meg hogy nemzet? Az előbbi az egyszerűbb. Anno Dimitrov, a Reichstag felgyújtásával vádolt bolgár kommunista írta, hogy: ,,A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája!” Ennek mintájára az olimpia a világcégek, legismertebb logókkal díszített, legcsupaszabban gazdasági érdekből, a tömegek megtévesztésére alkalmas módon, nyílt korrupcióval működtetett embervására.

A nemzet az bonyolultabb, inkább nem írok róla esszét e helyütt, de szemben közkeletű ködképpel, nem egy ezeréves (a Szíriusztól számolva harmincezer éves) izé, hanem egy újkori kreálmány. Kulturális értelemben a 18. század végétől, de inkább a 19. első negyedétől van egyáltalán modern nemzetfogalom (előtte a natio a kiváltságos csoportokat, főleg a nemességet jelentette csupán), a politika nemzetfogalom meg még későbbi. Ilyen értelemben persze főleg bármelyik nemzet lehet olimpiai, ha már az újkori stadionban szaladgálást a 19. század végén kezdte a magát műveltnek képzelő Nyugat. Mondhatni az egyre hivatásszerűbb sportolgatásnak lett valami kulturális identitásképző ereje, már amennyiben a sportolgatás sportolássá válván egyre kevesebbek mániája lett.

pinterest.com

Hisz a művelt világ polgárai előbb csak a lelátóról, később - jelentős evolúciós ugrást téve - sörrel a kézbe a fotelből követték a maroknyi őrültet, akik súlylökve futottak gátat a medencében, és ha valaki az ő országukból első lett, akkor egyként üvöltöttek föl, hogy nyertünk!

Amúgy az előbbiből, meg a friss olimpia-definíciómból kiindulva Fürjes nertársnak alapvetően igaza van, olimpiai nemzet vagyunk, a szó legrosszabb értelmében. Nálunk már országon belül, gyakorlatilag sportszövetségenként tudunk színes, változatos korrupciós mintákat működtetni, melyek szépen leképezik az állam mint olyan üzemszerűségét, talán nem véletlenül ül szinte inden ilyen klán élén valami kormánypárti alfőfasz. Az egységnyi magyar meg ugye sörrel kezében tapsol, a "hőseinek", akik legtöbbször jól megfizetett rabszolgái a rendszernek, de ez már kormányoktól, független, minden hordóhasú, tokaszalonna-állagú politikus, mindig szeret sportolókkal pózolni, de csak ha nyernek. Ha nem, azt se tudják, hogy a világon vannak. Olimpiai nemzet vagyunk, bazmeg!

Átállít, spórol, ég, kipufog

Tegnap, még ma délelőtt, korán sötétedett, úgyhogy délután rosszul aludtam volna majdnem, pedig csak az egyik órát állítottam át, a másik marad a pozsonyi időn. Ez az időátállítás amúgy teljesen megviselte az óráimat, de nekem csak súlyos jetlegem lett, mondjuk inkább az álmatlanság miatt. (Ami fura elnevezés, mert álmos az vagyok, csak az alvás nem megy.) Illetve annak okán, csak mert nem beszélek magyarul, mondjuk írni nemrég még írtam, de az pénzért van csinálva, főleg meg.

Egyébként nem értem a hisztit az átórásítás miatt, emlékszem, ezt a nyolcvanas években is így csinálták a felnőttek, és azóta szintén is, a kilencvenesekre meg mondjuk speciel nem emlékszem. Csak gondolom, hogy naná. 

Annak idején, asszem 1689-ben, az volt az eredeti értelme, hogy ne világítsanak olyan sokat árammal feleslegesen a kolhozparasztok, és csak később jöttek rá a királyokhercegek emberei, hogy az áram még fel sincs találva, de  a gyertyával azért lehetett spórolni.

Ma viszont már tuti van értelme, hisz árammal világítunk, ami úgyszólván százszázalékos gyertya-spórólás lenne, csak ezt a hülye Halloweent meg Halottak Appját kellene eltörölni. Én mondjuk rendszerint napkelte előtt kelek, és napnyugta után alszom el, függetlenül attól, milyen évszak van állítólag odakint, szóval világítok reggel-este, illetve dehogy. Ilyen lámpák világítanak helyettem, amikből meglepően sok van szerteszét a lakásban, szinte mindenhova jut belőlük, kivéve, ahol kiégett az égő. (Ami viszont egyáltalán nem ég, csak világít, szóval hülye egy neve van.)

Ha meg vannak még kolhozparasztok, azok biztos úgyis akkor kelnek meg fekszenek, mikor a Nap, de nekik már szólhatna valaki, hogy a Nap ilyeneket nem is csinál, még keringeni is mi keringünk körülötte, annyira lusta. Úgyhogy legyenek szívesek, világítsanak kicsit indokolatlanul, ha mással nem az érintőképernyős traktoraikkal ha már a kedvükért is van ez az egész kitalálva. Fel.

Izzadt muskétások

Tegnap megnéztem tekinteni a T3 (Három testőr) legújabb, ezúttal szerencsére francia feldolgozását, elvégre minősíthetetlen, hogy ebből is a jenkik gyártanak időnként egy-egy remake-et. De most a csigaevők odabasznak Hollywoodnak, alaposan.

A korábbi feldolgozásokkal mostanában már az a bajom, hogy egy hülye operettvilágban játszódnak, ahol mindenki túl gyakran túl fess és frissen vasalt, gyilkolászás közben is lovagias úriemberek, Richelieu bíboros meg kábé annyira geci, mint Hókuszpók. Komolyan, csak a sátáninak szánt vicces kacarászás hiányzik, persze Haumann Péter hangján. 

Gyerekkoromban még bírtam ezeket, nekem a 1973-as filmek voltak meg, Michael York meg egy csomó másik sztár főszereplésével. 

Azért filmek, mert Dumas regénye olyan vastag, hogy egyrészt remekül lehet alatta leáztatott bélyeget szárítani, másrészt meg reménytelen egy mozifilmbe préselni az egészet. Van egyébként egy folytatása a Húsz év múlva, az kicsit vastagabb, sőt igazából ez trilógia, de a harmadik, a Bragelonne vicomte (aki amúgy Athos fia, mindegy...) az nálunk már valami öt kötetben jelent meg. Tizenkéthárom évesen egy nyár alatt befaltam az egészet, pont a filmek hatására. De ennyit a bélyegáztatásról.

mafab.hu

Ez a mostani darab is azért kapta a D'Artagnan alcímet (a következő a Milady lesz), mert most sem akartak egy négy órás nézhetetlent összedobni. (Tényleg a moziban miért nincs szünet? Scorsese most áll elő egy több, mint három órás cuccal, a Megfojtott virágokkal(???), és ha a színházban ennél rövidebb daraboknál is evidens a szünet, a moziban miért nem?)

Szóval itt most oda van téve a nem-operett hangulat, kanszagú agresszív pasik, plusz a háttérben nem annyi a sztori, hogy jujj, Anna királyné félrelépett Buckingham hercegével, és ezt a kis izét most gyorsan hely kell tolni. Itt egy kurva nagy háború van kilátásban, az agresszívabb franciák úgy általában lerohannák a protestánsokat (ha már ők pápisták), akiknek meg e helyütt B. herceg a vezére. XIII. Lajos pedig nem a korábbi feldolgozásokból ismerős, affektáló piperkőc, hanem afféle reálpolitikus lovagkirály (nagyjából úgy fest, mint egy egyszerű zsoldoskatona, nem mint valami barokk matyóbaba), viszont nem akar háborút, szóval a testőrök küldetésének itt kontinentálpolitikai jelentősége van. És annak meg is felelnek, mint az közismert.

mafab.hu

Így aztán törnek a csontok, szürkés-barnás színvilággal tüntetnek a valódi 17. századi Párizs (meg aztán a vidék) latrináktól sújtott, mocskos tájai, de ha kell, megjelenik az udvari pompa is, mondjuk szintén stílusos, koszlott-monokrómban elővezetve. Imádtam, de tényleg.

Mert bár az efféle, szőrös-büdös-kardozós tematika részemről nem játszik, amennyiben fantasy alapon művelik, de itt nagyon is. Az előbbit azt annyira szeretem, mint egy hétig tartó hányós-hasmenéses fertőzést. (És tudom miről beszélek, nemrég kaptam egyet ajándékba, csak nemtom kitől.)

Ennek a filmnek viszont várom a folytatását, ez pompás népszórakoztató mulatság, egy irodalmi klasszikusra felhúzva (bár abban azért nem volt élve eltemetős-bosszúállós szál), pörgős, okos, és pont úgy látványos, ahogy azt mai fejjel elvárom. Tehát, aki teheti.

Egy üldözött keresztény

Aszongya a Menczer nevű Tamás, valami közpénzszivattyú (avagy feleleges államtitkár a kancellárián), hogy itten, Agyarországon keresztényüldözés van. Aha, gyógyszered bevetted? 

Vannak ezek a haloméhes tekintetes bácsik, kedves sziauramok, akik tizennegyedik éve akkora keresztény kurzust működtetnek, mint ide Lacháza. És ha olyan rohadt nagy a keresztényüldözés mégis, akkor miért nem húznak el a retkes tudjukhova, elvégre ennél ékesebb bizonyítéka az alkalmatlanságuknak, saját öndefiníciójuknak megfelelően sem lehet.

És hagynám is a fenébe, kormánypárti politikusoknál alapbeállítás a baromságokat beszélés, de ez mintha már valami klinikai eset lenne. Egy a sok közül. Tessenek már mutatni egy üldözött keresztényt, Iványi Gáboron és gyülekezetén túl, de őt/őket meg pont Ártunk és Ormányunk üldözi. Aljas módon, különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal.

Amúgy ami Államtitkár Kúrnál kiverte a biztosítékot az annyi, hogy két nemzetipark-vezető szerint nem kéne visszaállítani valami rohadt nagy keresztet a semmi közepén, ami ugyanakkor természetvédelmi terület, és sok ritka állat élőhelye. De a mindenféle ritka rovarok und növények nyilván nem fontosak, avagy nem fontosabbak, mint egy kereszt, ami állhatna bárhol máshol. Sőt, én már beszéltem olyan katolikus pappal, aki szerint a templom is sokszor luxus, mert a hit nem ott van. Valahol belül, lélek meg ilyenek, főleg a szentlélek, a külsöségek pedig nem rossz ha vannak, de nem nélkülözhetetlenek. Plusz az állatok is ugyanannak a teremtésnek a részei.

De államtitkárunk nem teológus, szerintem annyira keresztény, hogy az jól mutasson a plakátokon meg a fészbukon, de hát kormányoldalról láttunk már olyat, hogy az Ötös Számú Párttagkönyv legazemberezte a pápát, azóta meg buzgó katolikusként minősít szarházinak bárkit, akivel kicsit is nem ért egyet.

Mert államtitkár elvtárs szerint „amit Füri András, a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatója és Vojczek Judit elnökasszony csinál, az a modernkori keresztényüldözés”.„Én harcolni fogok ez ellen” – jelentette ki Menczer, aki szerint „komoly küzdelemre kell készülni”.

Menczer Tamás meg beszéljen inkább a fociról, arról is tud agresszív marhaságokat mondani. Egyébként pedig menjen inkább a fenébe!

In Memoriam Rendkívüli

A Marginálon (bocs, hogy már megint, de ez is vicces, mostantól nem írok a szennyportálról), szóval a kedvenc vérnyomás-növelőmön (na jó, a kávé után) van ez a RENDKÍVÜLI című rovat, mintegy fejlécként. És tényleg ennyire írásban kiabálva, főleg arról, hogy döbbenetes, elképesztő, megdöbbentő, elképetes fordult a háborúban, valamint drámai Főleg ha a VV Putyin drámai bejelentéséről szól, ami fordulatot hozhat abban, hogy nem délután kettőkor, csak fél háromkor tör ki a heti aktuális világháború. Ehhez képest ma reggel csak annyi volt, hogy meghalt Matthew Perry.

Oké, de hol van ez ahhoz képest, hogy Zelenszkij a Szíjájé ügynöke, és erről hangfelvételes bizonyíték is van, amiben egy nyugdíjas amerikai őrnagy meséli el ezt bizalmasan egy betegtársának a pasadenai pszichiátrián.

Perry nem volt nagy vagy jelentős színész (de túl rossz sem), nagyjából volt neki a Jóbarátok, meg egy-két tűrhető film. A Bérgyilkos a szomszédom például elég szórakoztató, a Hajszál híján hősöket meg kifejezetten kedveltem, de az értékelhető teljesítmény ennyi. (Utóbbi műegészben amúgy az a Chris Farley a másik főszereplő, aki már sokkal régebben halott (1997 óta) ráadásul Perry 54 évesen távozott, Farley meg a 34 születésnapját sem érte meg, pedig mindketten a drog-pia kombót tolták, meglehetős kíméletlenséggel. És az alábbi kép pont a Hajszál híján hősökből van, ami így Farley számára már csak poszthumusz bemutató lett, '98-ban...

port.hu

p.s. A Komédia Centrálon most megy ( a Jajjdejóbarátok mellett) a Furcsa pár című izé, aminek Perry az egyik főszereplője, de társszerzője és társproducere is, de nagyon nem jó. Egy kiégett öregedő ex-drogos (vagy drogos) játszik benn egy kiégett, öregedő ex-drogos piást, még nézni rossz.

A milyen orkán?

Háttértévéztem valami régebbi főzős-celebes izé ismétlését, amiben ugye egymáshoz mennek az alsópolcos, már nem annyira hírességek, aztán valaki főz. Főleg akihez mennek a többiek, de van hogy a fene tudja. Ám legalább büszkék (voltak) rá, hogy kurvára eltévednek a konyhában, egy fokhagymanyomót nem tudnak megkülönböztetni egy csavarhúzótól. (Pedig egyszerű: a csavarhúzó, avagy screwdriver az igazából a vodka-narancs, legalább is angol nyelvterületen. Vagyis kulináris cucc.)

Most meg valami nekem ismeretlen luvnya, valami szappanoperából ismerhető színésznő (ezért nem tudtam ki) paprikás krumplit akart előállítani, és vásárláskor megkérdezte a hentesnél, hogy ahhoz milyen kolbász (szakszerűen: kalbász) illik. Pedig viccesebb lett volna, ha bemegy a zöldségeshez, felmutat egy szál kalbászt, hogy na, akkor most ehhez milyen krumpli illik, he? Mire a zöldséges, hogy ez itt, ez nálam a krumpli...

Aztán főzött is a nyomorult, direkt szerencsétlenre véve a figurát, biztos anno a színművészetin is külön tanították, hogy kell nyomorultat játszani, akkor is, ha a konyhai bénázását nem  Victor Hugo írta meg. A „szétmállott a kolbászom“ egy nőtől mondjuk fura, de legalább tényleg nyomorult.

Egyébként az efféle reality cuccok, amik persze döntően nagyjából megírt forgatókönyvvel működnek (avagy scriped realityk), valahogy mindig arra mennek rá, hogy a kicsit már híres emberek is emberek, azaz nem tudják melyik a szárzeller és megvágják a kezüket hagymapucolás közben. Milyen meglepő! Várnám már, mikor lesz műsor a nagyjából hírességek egyéb esendőségeiről, hogy de Gengszter Zoltánnál kicsit szarfoltos a vécé, VV Akárki meg minden reggelét azzal kezdi, hogy a mosogatóba hány. Meg hogy hányszor.

Komolyan, ezeknél a műsoroknál még a közbeékelt reklámblokkok is jobbak, ott legalább nem akarják elhitetni velünk, hogy egy család olyan, egy háztartás úgy működik, mint amit mutatnak. (Ott arról van szó, hogy ilyen nincs is, de te törekedj rá, sok pénzért, ha egy mód van rá.)  De ezeknél a szánalomfaktor generálja a szekunder szégyent. Az meg a nézettséget, hogy csesznék meg!

p.s. Utólag megnéztem, a leháttér tévézett izé a Hal a torkán, vagy a Halott orkán című műsoros adás volt, régről.

Szókirakó

Egyik kedvenc sportom a százméteres puzzle. Na jó, a minimum ezer darabos, de online naponta játszom, ott háromszáz a maximum, az meg is van egy óra alatt, ha olyan középnehéz, mint Lajosnak az élet, aki a felére ugyan nem emlékszik, de gondolja, hogy jókedvvel telt, ha nem is bőséggel.

A puzzle meg olyan, hogy instant sikerélmény, egyszerűen látok a pályán, mint állítólag a jó fodbaljátékosok labdarúgás közben. De az már régebben megvolt, hogy puzzlet (puzzletet?) lehet játszani mondatokkal is, így ha épp íráskényszerem van, csak nincs miről, mindig hálátlan téma elővenni valami igazán aljas médiumot, és egymás mellé tenni, hogy mi is van náluk címlapon. A szánalmas-borzalmas-undorító tengelyen (és csak ott) mozgó kedvencem erre kitűnő alapanyag. Legalább is szódával elmegy, persze lehet, hogy csak akkor, ha a szódát borral ütjük föl, az amúgy is nagyon magyarosch.

Szóval a mai zorigó (szerintem még mindig Marginál) címlapja, összefoglaló jelleggel, illetve módon:

„- Brüsszel terve elbukott, megérkezett a világelső kínai autómárka a Földre veszélyes aszteroidára, ami hatalmas melleivel és formás fenekével őrjíti meg a férfiakat. Rejtélyes titkot fedett fel a küldetés, egymilliárd dollárba került Tibet legmagányosabb szerzetese, aki az év legdurvább focihétvégéjén késelte  halálra  hatalmas mellű pornós apját. 

- Fényes nappal, gyerekek szeme láttára a parkban szexelt Lagzi Lajcsit: így akarja elszabotálni a börtönbüntetést, tíz év diplomáciai szünet után, bugyiban, melltartóban. 

- Csak szerelmet keres a hatalmas mellű Tarlós István, aki a világhírű németországi helyszínen gyilkolt, miután órákon át újabb véres migránsháború tört ki.

- A zöld energia előnyeinek kihasználásához, hasi görcsöt, de akár véres székletet is okozó Barbie babaként pózol Kiszel Tünde új naptárjában.

- Kezdődik a szárazföldi támadás: Verstappen nyerte a második szabadedzést is Mexikóban.“

A CRTL+C - CTRL+V legyen velünk, miképp a te lelkeddel is!

cardmore.com

Inzultáció

Nemsok érkezik az újabb nemzeti konzultáció, ami valóban úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér. Na jó, vannak sokan, akik a kenyérnek jobban ürülnének, de a panem et circensen-ből most speciel csak cirkusz van, elvégre szarul áll a gazdaság. Annyira mondjuk nem, hogy egy ilyen  ócska, primitív és rendszerint aljas szándékból elkövetett propaganda azért milliárdokba kerül.

A nemzetietlen inzultáció amúgy nem egyszerűen primitív propaganda, de ürügy, hogy a felcsúti döbröginek meg főkutyáinak ne kelljen valóban szóba állnia a néppel (a hellóröfizés, meg "emelek (!), ha úgy állnak a számok", az nem az), közben meg lobogtathassa Brüsszelben, hogy lám, nálunk az istenadta nép mennyire az ő bunkó "politikája" (hatalomtechnikája ugyebár) mellett  áll. Miközben a nép elsöprő többségének lila gőze sincs az Unió működéséről, és hát túl sokan tájékozódnak összesen az állami propagandából.

És hogy mi a témája a ma reggel bejelentettnek?  Tudja fene, a pártvezér és kancellár leginkább csak arról dumált, mire jó neki. Persze a "Brüsszel" elleni szabadságharcra. (Tényleg, mikor üzentünk hadat Belgiumnak. És ezt a NATO központjában, ami nem mellesleg szintén Brüsszelben van, tudják már?

Á, szót sem érdemel az egész, a lényeg hogy velünk kibasznak, az EU-t megpróbálják átbaszni, úgyhogy baszhatjuk, mert egyre inkább úgy tűni, az Unió nem hagyja magát.

A világ háborúra derű?

Tudom, hogy nem túl érdekes már, de a zorigón megint olyan nap van, hogy mingyá' kitör a hányadik világháború. Aztat írják a nevüket sosem vállaló betűvető hősök, hogy "Oroszország a legfélelmetesebb szövetségesével tárgyal, világháborúra készülnek". 

A legfélelmetesebb amúgy Kim Dzsongun, az észak-koreai diktátor, akivel a tárgyalás is kis híján világháborút okoz. Hiszi ezt Kim maga ,meg a zorigó, ha már ma délelőtt nem volt világháború, a vacsorához fenyegessen már, bazmeg! Világháborús fenyegetés nélkül eltelhet egy nap, de egy hét három nélkül, az nehogy már!

Amúgy VV Putyin a minap, Kim elvtárs előtt, tárgyalt már a Felcsútok Géniuszával is, az nem volt világ? Úgy értem háborús fenyegetés? A döbrögit már szarba se veszik?

Gondolom Kakadu miniszterúr mindjárt behívatja az orosz nagykövetet, hogy mégis, hogy mernek ennyire beletaposni a főnöke egójába? Meg az észak-koreait (és tényleg, ilyen nincs is lenni, már huszonéve a bécsi követségük a magyar is, two in one - Habsburgok like this), akit ugye nem, de a biztonság kedvéért világháborúra készül maga is. A nemkormánygép business jet is fel van töltve mentes ásványvízzel. mogyorós csokival, és rezzenéstelen arroganciával, hogy ha beüt a gebasz, repülhessen, tudom is én, Kambodzsába, ott nem firtatják a bankszámlája eredetét, de időnként feltűnik egy-egy diktátor, aki bírja a nyalást. Egy világháború meg arra úgyse megy, mert minek, Putyin meg nem hallgat Dead Kennedyst.

Tudom, volt már, de annyira ide illik, meg jó is.

Van aki megérdemli

Kivágatta a kutyái hangszálait a tenyésztő, letöltendő börtönre ítélték - na végre egy jó hír. Az állatkínzás elleni jogizé szabály már egy ideje hatályban, azt' valahogy sose láttuk jönni ülni a kismacsekokat lapáttal agyonverő, pálinkakafüggő bácsit, vagy a teheneket halálra éheztetőt, aki csak azt hitte, fejni kell a jószágot, az etetésig már nem jutott el  szakirodalomban. Ja, funkcionális analfabétáknak az nehéz.

Ha valakinek volt valaha kutyája, az tudja, hogy az eb családtag, és mivel nem tud magáról gondoskodni (tudna, csak egy lakótelepi lakást nem neki találtak ki) sok dolgunk van vele. Nem a saját kényelmünk miatt, hanem hogy neki jó legyen. Aki viszont valami haverral kivágatja a  kölykök hangszálait, nehogy már ugassanak, az rohadjon csak kicsit börtönben. 

OK, aljas emberfób kutyapárti vagyok, de nem tudok másképp. Dudlikutya emléke sem hagyja.

Vannak fontos dolgok is

„Október 20. péntektől online, 23-ától személyesen is lehet szavazni az Egységes Diákfront és az aHang által szervezett 7IGEN-es alternatív népszavazáson. Azért alternatív, mert bár a két szervezet májusban beadta a kérdéseit az NVB-hez, az augusztusban elkaszálta a törekvést.“ (innen)

Enberek, nekem ez tetszik. Bírom az ilyeneket, hogy „Egységes Diákfront“. És semmi irónia, ez esetben tényleg jó látni, hogy felnő egy generáció, akit már nem tud kilóra megvenni a rezsim (pedig milliárdokat tol bele, hogy hátha).

Előző életemben, mikor még a helyi egyetemen tanítottam a szociológiát, hajlamos voltam azt gondolni, hogy a hallgatóink azért jobbára isznak, buliznak és pasiznak/ csajoznak, de pont a társadalmi rétegződés nem érdekli őket. Aztán rájöttem, hogy de, a redundáns tömeg (csak azér' járok ide, mer különben a fater nem vesz nekem használt szuzukit) mellett mindig voltak, akiket érdekelt az egész, akik valóban értelmiséginek készültek lenni. Öt embert tudok, aki a hatásomra lett szociológus (végzettsége szerint persze, ez nem egy keresett „szakma“), meg sokan  sorban álltak, hogy legyek a szakdolgozati konzulensük. Tök jó témákkal, és nekem fájt, hogy nem tudtam mindet bevállalni.

Igazából csak azt akartam jelezni, hogy a diákok sosem voltak egy birkanyáj alakú tömeg, nem kell meglepődni, hogy kiállnak valamiért (azon, hogy magukért, meg pláne nem), ha ez a kurva rezsim egyszer végre megbukik, az nekik köszönhetjük majd?

OK, kora reggel, kávé híján is szolidáris vagyok. Iuventus ventus, a jó értelemben. És egy reggeli zene, csak úgy, japán ska, a miazértis okán:

Végre nem hegedülnek, görcsösen

Ebéd utáni, egészségügyi jelleggel elkövetetett sétám közben (ami annyira egészséges volt, hogy alig másfél óra gyaloglás után, már egy padon ülve káromkodtam fájdalmasan, hogy begörcsölt a lábam) hallgattam egy pár évvel ezelőtti klubrádiós műsort, ahol Para-Kovács nélkülözte a zenei szerkesztőt, és maga válogatta össze a szilveszteri adás asztal alá hányós punkzenéit. Volt mindenféle semmirekellő a kora nyolcvanas évekből, kortárs orosz punk (csak abból egy szót sem értettem), de kedvet kaptam az életérzéshez, úgyhogy hazaérve ráhasaltam a jutyúbra.

Elszőr csak orosz cuccokat keresgettem, de mindegyik túlzottan népzenei alapokra épült, márpedig én a folk-punk, kulturálisan amúgyis  alig értelmezhető kategóriáját csak ír-skót viszonylatban viselem el. De a sokadik félretolt orosz népies, dácsa előtt gyévuskákkal hegedülős "punk" után, egyszer csak jött Lars Frederiksen. (Pontosabban a Lars Frederiksen And The Bastards.)

Már a neve is biztató volt, tipikus dán, márpedig a dánok csinálták az Olsen-banda filmeket (megvan az összes DVD-n, akkor a boomer vagyok), azokat a jó sajtokat (a danish blue, egy külön műfaj, ha megvan valakinek egyáltalán), és Lars Urlich is Koppenhágában született (igazából  København, előző életemben egyszer ott is voltam) onnan lett ő Metallica. Mármint dobos, megmondóember és főkönyvelő, de csak mert a nagy időkben James Hetfield rendszeresen vodkát reggelizett, így Lars vitte  banda ügyeit.

Szóval egy másik Lars ígéretesen hangzott, pláne ha punk, és bár nyilván dánok a gyökerei, de ő már jenki, ellenben a Rancid gitáros-vokalistája is, szóval nyilvánvaló volt, hogy belehallgatok a munkásságába. 

Nos jó, igazán jó, az a régi vágású, tarajos-kibebaszott, nyolcvanas-kilencvenes évekből eredő cucc, és kicsit utánanézve a palinak, még a UK Subs-ban is játszott, igaz nem sokáig.  A saját projektje meg a Rancid-del párhuzamosan ment, csak nem ska, hanem sima, klasszik punk stílben. És fura mód ez benne az eredeti, hogy semmi crossover, semmi smúzolás, kiabálnak a kocsmapult mellől, de nem csak három akkordot tudnak, van az öt is.

A fenti műalkotás amúgy önéletrajzi ihletésű darab, a lírai Én (nyilván Lars maga), arról énekel, hogy mennyire munkásosztálybeli családból jön, hogy otthagyta a gimit, van egy gitárja, elvan vele és nem néz vissza (amit elé tesznek megissza), de ettől még nem kommunista. 

Ez utóbbit nem is értem, nekem pont nem Marx és Engels jutott eszembe róla, még a lakókocsiparkos kontextusban sem.

Azt mond, amit csak tesz

A pártvezér és kancellár Kínába ment, nyilván sürgős  talákoznivalója volt a Kínai Kommunista Párt al-főkutyáival. Hisz legendás antikommunista ő, úgyhogy gondolom alaposan lemocskosfaszozta az ottani elvtársakat. Aztán tegnap találkozott VV Putyinnal is, aki a dolgok különös együttállása miatt, de tényleg nagyon véletlenül, szintén Pekingben volt épp akkor.

Vlagyimir Vlagyimirovics az elvtársias légkörű, kétoldalú találkozón örömének adott hangot, hogy még akad olyan európai vezető, akivel lehet tárgyalni. Ezekben a nehéz időkben ugyebár. Hogy a nehéz időket pont ő idézte elő, midőn a diktátorságból szintet lépve, háborús bűnös tömeggyilkossá is vált, arról persze szerényen hallgatott, elvégre nem kenyere a dicsekvés. A civil célpontok elleni rakétatámadás annál inkább. Az meg hogy egy európai vezetővel tárgyalt, csak részben igaz. Földrajzilag. Kulturálisan a felcsúti már egyre messzebb van Európától, vagy tán sosem volt ott igazán, mostanában meg, a türk tudatú népekről hadovál, jobbára postszovjet diktatúrák kapcsán.

Érdemit most sem tudott mondani a mi nagy, népi döbrögink, hisz megszavazta ugyan az összes, Oroszország elleni EU-s szankciót, de arra már nem futotta, hogy a háborút annak hívja, ami. Putyin jelenlétében, alázatos hűbéresként katonai műveletezett, plusz hálát rebegett, hogy ebben a bonyolult nemzetközi helyzetben, de kibaszott jól bizniszelünk még mindig a Gazprommal meg a Roszatommal. Elvégre ahogy azt a fiatal "demokraták" nyugdíjas tagozatának egyik nótafája is megfogalmazta egy kormányhitű tüntetésen:

444.hu

A felcsúti meg akkora nagy utcai harcos, hogy bátran kiáll Putyin mellé, és bátran nem hívja háborúnak a háborút. Nyilván a csillagok égről való lehazudásához is kell némi bátorság, ugyanakkor gerincesség az nem, még szerencse, hogy ez eleve nem is jellemző rá. 

Egyébként egyszer azt nyilatkozta, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem amit tesz (amiben implicite már benne van a beismerés, hogy gyakran nem mond igazat), de ez esetben mindegy merre nézünk, szolgalelkűen fogalmaz, szolgalelkűként viselkedik, bármekkora kakas is az itthoni, globálisan  nagyon kicsinek számító szemétdombján. 

Most mér'? Slash is reklámozott vodkát!

Seszták M. exminiszter-képviselő, aki ennek ellenére egy exminisztert sem képvisel, mármint magán kívül, megint nagyot ment. Pedig saját bevallása szerint sem volt magán kívül. (Nem úgy, mint a múltkor, mikor arról delirált, hogy nyugaton  kirúgják a munkahelyéről azt, aki felvállalja kereszténységét, sőt börtönbe is csukják! Mondjuk volt benne annyi önmérséklet, hogy az amfiteátrumban oroszlánok elé vetést, már ő sem merte behazudni.)

Mostanában meg, mint minden mezei talpas felcsútista képviselő, tetszőleges rendezvényeken nyomul, felavat, átad, beszédében jövőképet vázol, gyakorlatilag lehajol minden prököltfesztiválért, óvodai anyák napjáért vagy emésztőgödör-átadásért, hogy legyen kontent a fészbukon. Róla, a nép egyszerű gyermekéről, aki érti a mindenki nyelvét.

De nem elég elővigyázatos, úgyhogy bele-beleszalad pofonokba, amiket jobbára magának oszt ki, mert hát nem érdekli sem a felújított bicikliút, sem a helyi nótafesztivál, ő csak látszani akar, a kapcsolódó tartalomtól függetlenül. Így aztán a saját választókerületében (aminek a képviselője, persze ettől még a nevén lehet a fél járás, fenetuggya) valami italnagyker által rendezett családi napon ajándékcsomagokat adott át a gyerekeknek. (Azt nem tudni hogy adta vagy csak átadta az ajándékokat, pedig ez nagyon nem mindegy.) Mégpedig ízléses és praktikus, vodkát reklámozó tatyókban.

Mert hogy nem az ő dolga volt bezacskózni a cuccot, szerintem megvenni és kifizetni se, jó eséllyel a cég ajánlotta fel a jutalomkönyveket meg ilyeneket, ő csak átadott. Legalább is ez a tipikus felcsútista tempó, lám az új magyar Nobel-díjasokra is olyan kibaszott büszkék, hogy máris kormányzati hirdetéseket gyártottak, hadd veszítse el közpént jellegét még pár zsák pénz.

De ez a vodkás csomagolás, ez kiütötte a biztosítékot az ellenzéknél (ki a kicsi balfaszkodást nem becsüli, egy sokkal nagyobbat kap helyette), felkérdezték a legesleg főügyészt, hogy akkor ez most így hogy? Mire a főleg ügyész azt reagálta, hogy akkor ezt most feljelentésként értékeli, és eljárást indít „a züllött életmód folytatására rábírni törekvéssel elkövetett kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt”.  Szép, nem? És ez a pazar szaknyelv, komolyan, innentől próbálom majd én is beleépíteni a dumámba, hogy „rábrni törekvéssel elkövetett“, csak mert olan stílusos.

Gondolom Seszták exvalakinek ettől még nem lesz semmi baja (ő csak átadott, és egyébként is, ott se volt), de lehet mutogatni főleg külföldön, hogy nálunk milyen példás szigorral működik a főfő ügyészség. Ha a középkorban a filozófia csak a teológia szolgálólánya volt, akkor a nyelvművelő ügyészség a kormányzti propaganda kurvája. Vagyis egy-egy dologra jó, de nem várnak tőle sokat, már a rendszerszintű kussoláson túl, a fontos ügyek tekintetében.

A művész, Black Death Vodka pólóban, bár

ahogy nézem, whiskyt iszsik.

(a fácséról nyúlva)

Asztro Zsófia

„Üdvözlöm ! 

Igen csak  nagyon igaza van ! 

Ez az önérzet ! A szív ! Meg a lélek  ! A lélek mindég szól !“

(Topkomment a lentebb tárgyalt tartalommal kapcsolatban, eredeti hejesírással.)

Új dimenzió nyílik október 17-én - Zentai Anna csillagüzenete 2023 októberére, napról napra - Hát lehet egy ilyen című videóra nem rákattintani? Én nem bírtam ki, bár az vacsora utáni középsúlyos kajakómában majdnem belealudtam. A nő ugyanis annyira durván közhelyekben és a legócskább sablonokban beszél, finom visszafogottsággal, hogy legközelebb elalvás előtt hallgatok tőle bármit. Vagy nem, ennyi talán elég is volt belőle, ez szöveg szánalmasnak is alig nevezhető. Hogy a Nap a Szűz csillagképbe érkezik karmikusan, és angyalenergiákat izél az izénkbe (tényleg képtelenség megjegyeznem ezt a hablatyot).

A megnyíló új dimenzió meg az „...ami az eddigiéknek magasabb szinteket, energiákat tud behozni az életünkbe, megnyitja a tudatot, és megnyitja az érzékelésünket is. Akár azokra a birodalmakra, amelyekkel kapcsolódhatunk angyalainkkal, szellemi mestereinkkel, magasabb minőségekkel“

És akkor én most kimondottan rosszindulatúan reagálok erre az intellektuális posványra. Először nem is értettem, hogy nem sül ki az agya annak, aki ezt nézi/ hallgatja, aztán rájöttem, hogy ezt a dumát eleve azok fogyasztják, akiknek már korábban kisült az agyveleje, és valaki már meg is ette rizzsel, tartárral. Így hát nem vár már sokat az élettől, a tudás fájáról ő (az ideáltipikus követő) nem a tiltott, mert tudást okozó gyümölcsöt ette le, hanem befűtött magával a fával. De az már régen volt, most már fázik, ám egy kis üres fecsegés-féle, kinyilatkoztatásnak, égi üzenetnek látszó ezoblabla, még megmelengeti lelke maradékát.

Egy Szűz, mint akupunktúrás csillagtérkép.

(Sidney Hall, 1825 - hu.wikipedia.org)

Pedig értelme az nincs ennek az egésznek. Először is, új dimenzió? Körbenézek, azt' még mindig csak az eddigi három gomolyog körülöttem, meg ott van negyediknek az idő (Világok Hatalmas Pusztítója - mondja a hindu szent könyv, Bg. 11.32), ami már előadott egy éjszakát tegnap esete óta, mikor majdnem végignéztem Anna csillagüzenetét. Szóval ez a négy az tényleg van, de azóta se tapasztalok újabbat, úgyhogy most vagy az a baj, hogy nem iszok és drogozok (hacsak a tea nem számít annak), így nem nyílik ki  a tudatom a magasabb micsodák felé, vagy kamu az egész, de a nagyon butábbik fajtából.

És mivel az új dimenzió nem nyílt meg, nem is hozott be energiákat, meg magasabb szinteket az életembe, még mindig egy szánalmas féregnek érzem magam, nagy jelentéktelenségemben. Mondjuk az érdekelt volna, hogy egy dimenzió hogy hozza föl az energiákat az első emeletre (mert én le nem megyek értük), és a magasabb minőségek vajon elférnek-e  lépcsőfordulóban?

Meg amúgy is, igen rám férne már, ha lenne tudatom, meg érzékelésem (bár szerintem a logikai sorrend fordított e kettő között), vagy lehet hogy vannak ezek, csak nincsenek nyitva, ahhoz már dimenzió kell(ett volna). Új.

De már most szólok, hisz ki tudja mikor lesz a következő alkalom, a tegnap elmaradt dimenzió-nyílás bepótlására, hogy az angyalok azok nem kellenek. Egy-két háziállattal még elbírok, nem azért, de egy angyal aki itt akar rezidens lenni a nappalimban, az biztos nagyon macerás, úgyhogy a kapcsolat maradjon meg az ímélek szintjén, majd azokra nem válaszolok. Kivéve, ha kapok egy birodalmat, hisz régóta szeretnék már uralgó istenkirály lenni valahol. Valahol itt. Ceterum censeo: hogy betilthassam a magyarnótát meg az operettet, esetleg a tampon- és pelenkareklámokat.

Azért marad bennem némi kínzó kérdés, például hogy mi a tököm az az asztrozófia? Lehet hogy elírás és igazából Asztro Zsófia? Aki ki?

(Dr. Google hozzáfűzése: Nem, „az asztrozófia szó csillagbölcseletet jelent. A megértés, az őselvek külső-belső felfedezésének az útja (...) s leletek alapján legalább 10.000 éves múltra tekint vissza." Tovább is van, de nem mondom még, ugyanez a blabla. És ez így is világos, mint a béka feneke alatt, hogy egyesek szerint kurva régi, tehát kurvára igaz!

Megint egy mondat a zsarnokságból

Mostanában szaladtam bele a hírtévés Sajtóklub korábbi adásaiba, egy ideje ugyanis kerültem a cuccot. Van nekem elég bajom, nem kell még ezeken a sötét alakokon is bosszankodnom, pláne mert kávé helyett amúgy is egyre gyakrabban fogyasztok kormányhitű médiát, főleg reggelente. Elfogyott a kávém ugyanis.

A műsorban Gajdics nertárs is nagyokat tud menni az indulatból benyalás versenyszámában (pedig erős a mezőny), de kétségtelenül Bencsik András, a furcsa módon Demokratának nevezett lap főszerkesztője (főrészvényese, főhülyéje, főleg zavarodottja) a csúcs, az utolérhetetlenül szervilis, nekifutásból túlteljesítő.

Egy augusztusi adásban például azt mondta a felcsúti döbrögi valamelyik idei tusványoson (a Párt összes happeningjét köznevesítem így) elmondott, egyórás igehirdetéséről, hogy abban a főnök olyan dolgokat hordott össze, amik „hihetetlen stratégiai jelentőséggel bírnak, és ezek meg fogják termékenyíteni a fiatal generációnak a gondolkodását”. Hát igen, a pártvezér és kancellár nem csak egy hatalomtechnikai zseni, de látnok és próféta is egyben, nem is tudom hogy lehetek még életben, a világot úgy en bloc megváltó (megtermékenyítő?) bölcsessége nélkül, pedig tényleg nem fogyasztom napi szinten.

Bencsik már ezért az idézett mondatáért megérdemelné a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, ha nem kapta volna már meg, úgy öt évvel ezelőtt. A nyelve már akkoriban is régóta hosszú  volt, és jó helyekre dolgozta be magát vele. Felsőbb helyekre.

Amúgy látszik, hogy újságíró, mert az élőbeszéddel vannak problémái (a fiatal generációnak a gondolkodását), vagy egyszerűen csak toldalék- és határozott névelő-függő a bácsi. Persze így is szép karriert futott be, a pártállami Népszabadság pártélet rovatától, a felcsútista pártállami revolvermédiáig. Miközben - paradox módon - még amellett is lehet érvelni, hogy végső soron következetes maradt, de csak a maga módján persze. Két idézet, aztán szót se róla többet, egy ideig:

„A Magyar-Szovjet Baráti Társaság eredményesen segítette az országaink javát szolgáló magyar-szovjet testvéri kapcsolatok és együttműködés ápolását, s a mozgalom tevékenyen vett részt a szocialista hazafiság és az internacionalizmus szellemének erősítésében.” (BA, 1986)

„Igen, én is az oroszoknak drukkolok” (BA, 2023)

Klasszik retró csillagok

Tegnap este a 24.hu-n leltem rá erre a dologra. Filmecskére? Minden esetre rém vicces, hisz azt mutatja meg, hogyan nézett volna ki a Star Wars, ha 1923-bn forgatják, naná hogy némafilmként, recsegős fekete-fehérben. Mókás egy darab, bár vannak hibái. (Na ja, a két alkotó mesterséges mégnem-intelligencia segítségével csinálta, így lett Darth Vader egy tüdőbeteg viktoriánus gentleman, aki még a karlsbadi szanatóriumi kúráját is szmokingban dohányozza végig, de az udvarban azért lenyírja a füvet, és bírja a cuki cicákat.. Jabba viszont remek, mint fogazott meztelen csiga, ha már jellemét tekintve egy féreg, Csubakka hajléktalan, alkoholista jeti, a robotok túlméretes kalapdobozok lábakkal, Luke meg egy nyamvadt középosztálybeli senki, akit épp a múlt héten vágtak ki a bentlakásos iskolából, mert leszopta a gondnokot a  fiúvécében. (Pedig hol máshol, egy fiúiskolában nincs lányvécé!)

Leia frizurájára pedig nincsenek szavak, csak valami emfatikus hörgés, amit úgy lehetne leírni, hogy brooáááff...

Itt meg lehet nézni azt is, milyen lenne a klasszikus űropera, ha olaszok forgatták volna le, persze gengszterfilmként. Ócska, nyilvánvalóan. Persze mivel eleve vicces nem létező filmek előzeteseit elkészíteni, gondolom jókat röhögtek mindkét szkeccs alkotói, de néha még én is. A kedvencem azonban ebben az alműfajban és tematikában az alábbi darab, ami azt mutatja meg, milyen lett volna, ha Wes Anderson forgat abban a messzi-messzi galaxisban:

Bár a Sztárvórzok Háborúja fanchise a Disney uralom alatt kifáradni látszik, de a legenda permanens mémesülése töretlen, a generációm gyerekkori mitológiájából így lesz kortárs népművészet.

Egyszerre csak egyet, ha kérhetnénk!

Úgy tűnik véget ért az orosz-ukrán háború. Legalább is az átlagos fotelhuszár számára, mert a hírekben hirtelen alig-alig. Mindent elsöpört az újabb háború, az izraeli, róluk szólnak a hírek, velük van tele a sajtó, ami érthető. Hisz hírértéke annak van, aminek újdonságértéke, Ukrajnában meg már több mint másfél éve zajlik a mészárlás, nagyjából állóháború jelleggel, amibe az úri közönség már nem kicsit beleunt, belefásult. Túl rég nézzük ezt a filmet, jöjjön valami hasonlóan véres, csak máshonnan. 

Egyszerűen korlátos a befogadóképességünk, plusz nekünk minden messze van, ami távolabb esik a legközelebbi német diszkontnál, így már a szomszéd ország háborúja se a mi dolgunk. Fogyasztjuk, mint valami akciófilmet, de ha jön a következő lövöldözős-tömeggyilkosos blockbuster, az minden mást letarol.

Volt a Covid-pánik, elmúlt. Aztán jött a klímázás, pro és kontra okoskodásokkal, de ma már Greta Thunberg is csak egy érdekes emlék. Mert jött az oroszok villámháborúnak szánt, ám hosszúra nyúlt vérengzése, és letörölt mindent a hírportálok kezdőlapjairól. (Kivéve persze a kedvencemet, ahol balra halottak a tömegsírban, jobbra meg hogy „Hosszú combjaival és formás melleivel hódít a Manchester City sztárjának szuperszexi barátnője“ - jó, az utóbbi pont tegnapi, de típusos kontent.) Most meg minden az aktuális palesztin-izraeli durvulásról szól, és tényleg úgy tűnhet, hogy az ukránoknál már nem is zajlik háború.

Fene tudja, én például tudok egyszerre négy-hat dologra is figyelni, ráadásul úgy, hogy átlagosan csak egyet-kettőt baszok el belőlük, de lehet, hogy mégis a Gustave Le Bon-féle tömeglélektannak van igaza, pedig azt általában egy marhaságnak gondolom. Ám most az látszik, hogy az egyes ember lehet ugyan okos, de a tömeg (akár a virtuális tömeg az internetes világhálón) csak pont annyira okos, amennyire a legbutább tagjai. Vagyis nem nagyon. Ezért hát nem képes egyszerre két, amúgy globális jelentőségű dologra figyelni, ötre meg annyira nem, hogy a tömeg szerint nincs is olyan hogy öt. Három az talán még van, olyat már mintha láttak volna régebben, de hogy öt? Ugyan már! A világot mindig pontosan egy konfliktus/ válság/ forradalom/ pánik/ divat/ katasztrófa határozza meg. Aki meg mást gondol, az hülye individualista, nem is érdemli meg a Tömeg sodrását, és hogy az orra alá tolják a  valóságot. Egyáltalán, mióta lenne dolga ez a médiának?

A múlhatatlan halhatatlan

1448-ban a mai napon volt a rigómezei csata, ahol Hunyadi Rigójános vereséget győzött. Elvégre nálunkfelénk minden győzelem, az egész történelmünk egy permanens diadalmenet, mert lehet hogy valami nagyvezír a csatamezőn kikapott, de tessenek csak visszanézni  a szerencsétlen győztes veszteségeit!

Ennek természetesen semmi jelentősége ma már, és nincs köze ahhoz, hogy több mint négyszáz (hattal több) évvel később, ekkor született Oscar Wilde (pontosabban Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde), Dublinban. Ő pedig közelebb áll hozzám, mint Hunyadi bármelyik, akitől nem olvastam egy sort se, egyetlen darabját se láttam színházban, meg a szobrát Londonban, a St. Martin templom mögötti közben.

Azért kicsit ijesztő...

Ahogy felnézek a laptopból, pont a szemben lévő könyvespolcon van (a kiemeltek között) az Oscar Wilde összes, jó vastag könyv angolul, de gondolom magyarul is hasonlóan vastag lehet. Gondolom.

De most már csak azért is megnéztem, a 2000-es magyar változat 485 oldal, az enyém meg 855, de 2013-as (a Bounty Books-tól), szóval ahhoz képest, hogy Oscar 1900 óta halott, a kétezres években még bővítettet az életművét egy keveset. Oké, az angol változat illusztrált, de a grafikák nem töltenek ki több száz oldalt, szóval tuti hozzáírt a szerző.

Biztos szerelmes volt, mikor 46 évesen állítólag meghalt, elvégre Párizsban élt éppen, az meg a szerelem városa, a vonatkozó rózsaszín borítós szakirodalom szerint pedig, a szerelem halhatatlan. Úgyhogy szerintem OW csak megjátszotta a halálát, később Connor MacLeod néven éldegélt New Yorkban, majd Duncan álnéven visszaköltözött Párizsba. De tényleg, láttam a tévében, márpedig akkor ez pont így történt.

Egyébként jó oka volt eltűnni szem elől, hiszen közismert homobuzi melegszexuális volt, azt meg a nagybritánoknál a törvény büntette, minek okán hősünk felejthetetlen két évet töltött a később híresen megverselt readingi kóterban. (Magyarországon 1961-től nem bűncselekmény a homoszexualitás, de Angliában csak 1967-től, szóval már akkor is halódott a nem elég haladó Nyugat. Bár nekem a '61 is eléggé megkésettnek tűnik.)

Persze lehet, hogy Wilde biszex volt, a viktoriánus korban még nemigen bíbelődtek az efféle különbségekkel, de tény, hogy 1890-ig, azaz élete utolsó évtizedéig kívülről boldognak, na jó, kiegyensúlyozottnak tűnő házasságban élt, két gyerekkel. Akkor jött a fiatal wannabe író, Lord Alfred Douglas, akinek apja, Queensberry márki nem repesett az örömtől, viszonyukat látván, és nekiment Wilde-nak, aki erre beperelte rágalmazásért. Nem kellett volna, a bíróság ugyanis őt ítélte el fajtalankodásért, így került börtönbe, és így született meg A readingi fegyház balladája.

Mondjuk két év letöltendő egy halhatatlannak nem sok, de attól még rohadt unalmas, durván megalázó és a szabadulás utáni, generális társadalmi megbélyegzés sem tesz jót egy kissé nárcisztikus alaknak, akármekkora művész is. Pedig OW igazán nagy volt. Ezért száműzte magát Párizsba (Franciaországba, nem Texasba), majd onnan is eltűnt, mert a franciák vagy nagyon szabadosak voltak az ő ízléséhez képest, vagy nem eléggé. Minden esetre hamarosan szimulált egy fülfertőzés-súlyosbodást, katolikus hitre tért, és másnap „meghalt“. Igen szűk körben zajlott a temetés, de egy féltéglákkal töltött koporsót kísérgetni senkinek sem volt nagy kedve, meg az idő is szar volt. Wilde írásai persze ettől még nagyon jók.

lithub.com

A való színe

A valószínűség olyasmi, amivel az emberek nagy része nem tud mit kezdeni. Ha például vezető politikusbűnöző, kirúgatja a fél meteorológiai intézetet, mert hetven-hetvenöt százalékos eséllyel vihart jósoltak Gusztus Huszadikára, azt' nem az lett. Hisz állítólag a politikus is ember, így mint legtöbbjük, ő sem tudja értelmezni, hogy a 75% az nem azt jelenti hogy biztosan, hanem hogy nagy eséllyel. És simán bejöhet a másik 25% is, de nálunk a nemfiatal nemdemokraták már túl régen érettségiztek matekból, így nem tudnak mit kezdeni a számokkal (GDP likes this), nekik valami vagy fekete legyen, vagy fehér, de semmi árnyalat, az árnyalat az nuku! Márpedig a valószínűségszámítás pont az árnyalatokról szól, akkor is ha ez így kissé képzavar. De egy jellemző mai példa:

Egy sokak által mértékadónak mondott, jobbára jó, de gazdaságilag geci portálon, konkrétan a HVG-n, ahol iszonyú mennyiségű a reklám, amit ki se lehet kerülni, de minden jobb cikkük a fizetős részlegen van, szóval ott olvastam címként, hogy „Ezt a hat számot nehéz volt eltalálni“. Mármint a hatos lottón.

Hát kedves hávégé nem, kurvára nem volt nehéz. Egy lottó-féle szerencsejátéknak ugyanis épp az a lényege, hogy nem kell hozzá ész, tehetség, nem kell hozzá semmilyen erőfeszítés, edzés, kemény munka, csak szerencse kell hozzá. Amit nem mérünk nehézségben sem, a szerencse a matematikai valószínűség mentén értelmezhető, a szerint pedig bármelyik hat számnak ugyanannyi esélye van kijönni, kivéve ha ötös lottózunk, mert amikor bármelyik ötnek. Mert matematikailag minden egyes húzás független esemény, nem számít, korábban melyik számot hányszor, sőt az sem kinek. Így aztán ha valaki a hatoson azt játssza meg, hogy 1,2,3,4,5,6, az nem hülye, csak tudja, hogy pont ugyanakkora valószínűséggel lehetnek ezek a nyerőszámok, mint akármelyik hat. Viszont mivel hülyének nézik, aki így tippel, ha bejön, jó eséllyel (már megint az a fránya valószínűség) viheti el az összes pénzt, egyedül.

Nagyon kertvárosi/ lakótelepi ezo-anyukának kell lenni (vagy a  fodbal nemzetpolitikai jelentőségéről kocsmai filozófiát gyártó pasinak - csak hogy gendersemlegesen legyek egyensúlyban) ahhoz, hogy valaki komolyan azt gondolja, a szerencséért lehet tenni. Hogy mondjuk ha látunk átmenni egy fekete macskát egy létra alatt, akkor háromszor le kell köpnünk a jobb cipőnket, és megvetően hátranézni a bal vállunk felett, aztán megjátszani a legutáltabb ismerőseink születésnapjait, így tuti nyerünk.

A babona kétségtelenül érdekes kulturális jelenség, de babráljanak vele a néprajzosok meg a kultúrantropológusok, mert amúgy közepes adagban is unalmas és idegesítő (persze ami unalmas, az eleve idegesítő), no meg szánalmas. Miközben persze ami unalmas vagy idegesítő az nem mindig szánalmas. De ennyit a lottóról mára.

Kortárs művészi belerúgás

Megvan az új kedvenc szobrom, ami jövő áprilisban kerül majd kiállításra, de sajnos csak két két hétre. Ferencvárosban, úgyhogy személyesen aligha, de képen is jól mutat, pedig gondolom ez csak amolyan látványterv, mert határozottan nincs április akkor se, ha az időjárás erről gyakran mást gondol. 

Tényleg, azt tudta valaki, hogy a Ferencváros az nem csak egy fodbalista csapat, hanem egy városrész is Pesten? Nekem ez tök új, én anno a nyolckerben laktam, de városnak az József volt, a közeli tér meg a Rákóczi, ahol volt egy vásárcsarnok lángossal, fröccsel és kurvákkal, bár én csak az első kettőt fogyasztottam ott időnként. Meg metróztam und villamosoztam néha a Fradi pálya felé, de ott nem lakott senki (a  pályán), meg nem láttam önkormányzatot se a mellette.

De ez a titokzatos önkormányzat kiírt valami public art pályázatot, és időnként két-két hétre kiteszenk valami kortárs installációt, gondolom ugyanarra a talapzatra. Ilyen viszont már láttam Londonban. Ott a Trafalgar tér négy sarkában áll négy talapzat, de csak három szobor, a negyedik vagy 150 évig üres maradt, mert nem volt pénz IV. Vilmos angol király lovasszobrára. De már 1999 óta mindig van ott valami nagyon kortárs látnivaló, amit időnként cserélnek, pályázat keretében kiválasztva a következő, jellemzően meghökkentő, esetleg botrányos, de feltétlen igen konceptuális alkotást.

Nos, valami ilyesmivel próbálkozik épp a Fradista önkormányzat, és ez lesz a következő, jövő tavasszal, de nekem már idén ősszel is tetszik:

ferencvaros.hu

A műalkotás azt ábrázolja majd, ahogyan a mondabeli Turul elragad egy G-osztályú Mercedes terepjárót. Ettől aztán kiakadtak a kormányhitű média-rohamosztagosok, főleg a Prosti Srácoknál, hogy ez micsoda gyűlöletkeltő egy szemét, ez kérem egyszerre rúg bele a magyarságba és a Fradiba.(A Fradi-sas tehát turul.) Meg rúg a Mercedes terepjárók tulajdonosaiba is, teszem hozzá halkan, mert láttam én már Rákay Kálmánt (nem szül. Filip) egy ilyenből kiszállni, valami felcsútista dzsemborin. Példátlan, elháborító, felviselhetetlen!

És persze, nekem is fájdalmas, de nem bírom ki, hogy ne idézzem ide a kedvenc prosti srácos kommentemet (ha már nem linkelem be ezeknek a lelki szegényeknek a "cikkét" se), amit az ismeretlen fotelharcos az önkormányzatnak címez:

"...ti mint kommunisták fasiszták olyan agyatlanul bunkók vagytok ahhoz és arra sem emlékeztek de lehet hogy szándékosan hogy a Gyurcsányotoknak bírósági papírja tehát határozata van arról hogy milliárdokat lopott az államtól na mármost a turul őt ábrázolja mint korrupt hazaáruló főnökötöket akitek ahogy az állami vagyont milliárdokat lopkodta."

Hát igen, a fotelgerillaság elengedhetetlen kelléke a gyurcsányozás (bár az Apró-villát, a rendőrterrort és a kurvaországot azért hiányoltam), nem úgy mint a az alanyi és a tárgyas ragozás vagy a helyesírás, különös tekintettel a központozásra, ami egyszerűen nincs. Lelkes kommentelőnk csapatai harcban állnak a maygar ynelvvel, és úgy tűnik veszítenek. A tanulság pedig annyi, hogy ha valaki eleve buta mint a sár, legalább ne igyon rá, mert ez lesz belőle.

Nem generációs nemtetszés

Hatalmas a felhajtás az Azariah művésznevű csávó körül, aki jelen állás szerint három koncertet kénytelen performálni a Puskás Népstadionban, ami nem csak magyar rekord. (A Queen-nek is csak egy volt, mondjuk azért, mert a magyar szervezőknek már nemigen volt pénze a másodikra, holott közönségigény az lett volna rá. Tömeges.)

Nekem viszont nem sok gőzöm volt róla, ki ez a forma, csak a művésznevét láttam cikkek címeiben, amikre nem kattintottam rá. Amúgy az Azariah az úgy hangzik, mint valami NB II-es arkangyal a cserepadról, esetleg egy démon a Pokol valamelyik középszintű bugyrából. De mindkettő stimmelhet, amennyiben bukott angyal, hisz anno még, két-három örökkévalósággal ezelőtt a mennyek országában volt helyi lakos, de aztán lebukott angyalporral, közismertebb nevén fenilciklidinnel, röviden PCP-vel. Ami egy remek kis rekreációs drog, sajnos erős hallucinogén és delíriumos mellékhatásokkal, de régebben még az állatorvosok is kedvelték, az embermészárosok mellet, mint fájdalomcsillapítót. Hogy miért kellett volna valakinek drog a mennyben, az mondjuk véleményes, de egyelőre ennyit a Népstadionról.

Szóval belehallgattam a neves, s lassan 22 éves művész művészetébe, és nem fogott meg. Nem jött át, leginkább untam, úgyhogy gyorsan kerestem is valami tekerős ska-punkot. Amit Attila (mert így hívják igazából) csinál, az érzelgős-beszólogatós, megmondomatutit tucatpop, kábé annyira érdekes mint a félévenkénti munkavédelmi oktatás a Pelenka És Tejbegríz művekben. Mert bár a srác rém tehetséges, de csak nyomokban eredeti, őt-hat számát toltam le, és mindnél az volt az érzésem, hogy én ezt már hallottam valahol régebben, csak egy egész kicsit másképp. Ez meg így részemről nagyon kevés, a szövegei meg néha majdnem eredetiek, néha meg tinédzserkori versek szintjén giccses közhelygyűjtemények, miközben a megvalósítás az minőségi. Csak a tartalom az nagyon vékony. Egyszer Bödőcs mondta Ákosról (Akosh a külföldieknek), hogy ő a magyar popzene augusztus huszadikája, minőségi, profi... és szar.

Nos, megvan az új augusztus huszadika, Ákos dalszerző Úr készülhet nyugdíjba, ami önmagában nagyon nem baj, csak én egy ideje már az új Kispál és a Borzot várom, mert a régi már hiába áll össze, nem ugyanaz. (Pedig úgy 17-18 éves koromtól vagy húsz évig odavoltam értük.)

Nyilván akkora boomer vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől, de nem hinném, hogy ez csak generációs kérdés, bár ilyenkor mindig előjön, hogy generációm nagyszülői mennyire nem bírták például a Beatlest, amiért a gyerekeik megőrültek, és milyen szimbolikus magasságokból prédikálták a „bezzeg a mi időnkben“ örök mantráját.

De itt asszem nem erről van szó, sok kortás pop-rock cuccot hallgatok, vannak kedvenceim is, akik szintén huszonévesek. És mikor mondjuk, az ide is már legalább kétszer beidézett Skating Pollyt hallgatom, vagy Sammy Copley aktuális, egyszálgitáros borongását, akkor sehogy nem érzem a generation gap-et, a huszonpár év korkülönbség dacára. De akkor se, mikor Greg Brown dünnyögős countryja megy a jutyúbomon, pedig ő, a 74 évével a másik irányba egy másik generáció. (Ja, és Billie Eilish zenéje sem igazán jön be, pedig látom hogy jó, amit csinál, csak nem nekem.)

Vagyis nem életkor kérdése, hogy nekem nem jön be Azariah, nincs itt semmi régen minden jobb volt, egyszerűen csak megvan a magam ízlése, az egyes előadók körüli hiszti, meg nem érdekel. én már tinédzserként meg huszonévesen sem hallgattam túl sok tömegek által rajongott zenét, odjuk csak Queen - Iron Maiden - Metallica - Davis Bowie négyszöget, a többi (sok)kedvencem akkoriban sem volt divatban. Ilyen fiúzenekarok, meg beszólogatós feka rapperek, sőt a Guns N' Rosestől sem volt meg  itthon semmi.

A valóságtagadás köpönyege

Szili Katalin kiszámolta: Trianon óta nem volt ennyire egységes a nemzet - olvasom, és hát ez így most hogy? Egységes? Ez itt? Azt már csak óvatosan teszem hozzá: Nemzet? Kulturálisan szekértáborok vannak, hatalomtechnikailag (jobbára ezt hívják felénk - tévesen - politikának) egy szekértábor egyazászlóval, a világértelmezésben meg egymással alig érintkező, alternatív univerzumok, ahol ami az egyik „oldalnak“ fehér, az a másiknak büdös, ami a másiknak szimpatikus az az egyiknek sós. Nem oldalak vannak, ezért az idézőjel, mert minden buboréktábor saját szektája azt gondolja, hogy a ő a centrum, körülötte forog minimum a galaxisunk, és hozzá képest mindenki más írtandó szélsőség. 

Ez a lekerekítetten gonosz nézőpont amúgy a jelenlegi Ártunk és Ormányunktól, meg a vezérétől (és annak sötétszürke eminenciásaitól) származik, de adott helyzetben bármikor magáévá teszi tetszőleges ellenzéki bagázs is. Nincs itt libikóka, hogy egyszer az egyik pólus kerül helyzetbe, aztán a másik, itt mindenki egypólusú, így aztán nem versen, hanem háborúzik, nem megelőzni akarja a konkurenciát, hanem megsemmisíteni.

Szili néni ( akinek angolul igazán beszélő neve van) pedig hézagmentesen illeszkedik ebbe beteg logika által generált beteg rendszerbe. Ő mindig a centrumban állt, ha Kádár-rendszer volt, akkor a Magyar Szocialista Munkáspártban harcolt a proletárhatalomért, mikor jött Horn, később a Medgyessy-Gyurcsány, akkor szocdem technokrata lett, a modern nyugati, baloldali értékek hiteles képviselője, most meg, hogy a felcsúti döbrögi kirobbanthatatlannak tűnik a Karmelita Régnemkolostorból, felfedezte magában a kereszténydemokratát. 

A pártvezér és kancellárban meg nyilván rokon lélekre lelt, hisz mindketten rutinos köpönyegforgatók, akiknek nem elveik vannak (értékekről meg eleve szó se essék), hanem érdekeik, amikhez rugalmasan igazíthatják mindenkori szövegüket. Egyszer liberális, egyszer népi balos, egyszer meg fúdekeresztény nagyonkonzervatív mindkét díszpinty, csodálkozom is, hogy Kati néne miért csak a közelmúltban tért be a szektába, mint autentikus kereszténydemokrata. (Ami mifelénk viccesen hangzik, mert a kádéenpé nem is párt, csak egy fideszes fiókszervezet, egymagában mérhetetlenül csekély választói támogatottsággal, az meg csak hab a tortán, hogy pont annyira keresztények, mint amennyire demokraták. Nagyjából semennyire. Plusz Semjén. De Szilinek ez pont jó, egész eddigi pályafutás az elvek hiányát demonstrálja, szóval lehet, hogy tényleg hazatalált. A nagy büdös semmiben lebegő akarnokságba. A nihilbe, a mindenre magasról... tevésbe.

De a krónikus trianonozás, meg a sosemvolt nemzeti egységről delirálás azért ettől még meredek, gyakorlatilag csak akkor lehet igazságértéke, ha ha a magukat jobboldalnak definiáló neobolsevikok magukon kívül senkit nem tekintenek a nemzet részének. Ja, pont ezt csinálják, és igen, így már könnyű nemzeti egységet hazudni  a buborékjukon (lövészárkukon?) belülre.

A sütve főzés, mint kármentés

Tegnapelőtt nekiálltam vaníliás grízpudingot készíteni, porból persze (meg grízből), mint valami levest, de váratlan lett a végeredmény. Az már kevergetés közben feltűnt, hogy kicseszettül csomósodik, de tényleg öklömnyi darabokba állt össze az anyag (jó, kicsit túlzok, ez a kétbalkezes szakácsok költői szárnyalása), minden esetre mikor már keverni is komoly kardio-edzésnek kezdett számítani, tálkákba töltöttem, és. Nem mertem megkóstolni, mikor aztán mégis, egész fura volt, mintha nyers tésztát ettem volna, erős keményítős felhanggal.

Felmerült, hogy talán nem főztem eleget, úgyhogy a két müzlistálkányi gyanús anyagot betettem a mikróba, gyakorlatilag izzásig hevítettem, és mikor némileg kihűlt, pont ugyanolyan volt, mint a hőkezelés előtt. De gondoltam mindegy, talán nem halok bele, elvégre nem rémlik, hogy bármi mérgezőt hozzáadtam volna, az meg utólag sem lepett meg, hogy egy fél adagot is délutántól reggelig emésztett a szervezetem, mondjuk hogy félsikerrel. Egy nagy joghurt és egy hosszú séta kellett ahhoz, hogy a durva inputból képezzek valami értékelhető outputot. (A klotyón, ha valakinek nem lenne világos.)

De reggelit is akartam készíteni, egy indiai grízes-zöldéges, currys cuccot (mintha nem lett volna elég a puding, pedig nem hülye vagyok, csak bátor), de az is olyan érdekesen gumiszerű lett. Plusz majdnem elfogyott zacskóból a gríz. Amit jobban megnézve kiderült, hogy az igazából rétesliszt, azt borítottam nagy adagban a pudingporos alaplébe. Ugyanis a gríz meg a rétesliszt közül az egyik zacskója zöld és fehér, a másiké viszont pont ugyanaz kicsit sötétebben, én meg kora reggel, napkelte előtt és félálomban, még nem foglalkoztam árnyalatokkal. Ráadásul a két búzaipari alapanyag állaga is hasonlóan szemcsés. Még szárazon, mert a főzve megtapasztalás szerint, ez a hasonlóság később radikálisan eltűnik.

Úgyhogy fogtam a maradék másfél tálkányi anyagot, ami rugalmasságát tekintve elég jól hozta a medvecukor-sztenderdet, és vékonyabb szeletekre vágtam, majd egy kevés, nem sózott margarinban kisütöttem.

Lett belőle egy még mindig kissé fura állagú, közepesen vacak ízű, de némileg azért édes cucc, érdekes kinézettel. Gyakorlatilag feltaláltam a sült vaníliapudingot (hacsak valami béna indiai kontárséf már nem alkotta meg előttem), de nem veszem fel az étlapra. Mindegy, egyszer meg lehet enni, főleg lekvárral. Pontosabban háromszor, mert még mára is maradt belőle, kaját meg nem dobok ki, az én helyzetemben semmiképp.

Beszólóember idegállapotban

A bájerzsolt-alakú Ötös Számú Párttagköny És Kőkemény Beszólóember (ugyanott alig használt fűnyíró eladó) már megint az amerikai nagykövetnek szólt be, de hát ilyen ez a sokak által alávalónak tartott felcsútista szekta-koordinátor, hogy valahogy sose az orosz nagykövetet támadja, számonkérő jelleggel. A jenki követ amúgy az a David Pressman, akinek a nevével hónapokig viccelődött a kormányhitű sajtó, hogy ha-ha Présember, micsoda tipikus egy nomen est omen. A kis nyomásgyakorló senkiházi. 

Valószínűleg egyiknek sem volt otthon angolszótára, a neten meg lusta volt rákeresni, így nem esett le a Bencsik-Gajdics tengely sajtóklub-függőinek, hogy a 'pressman' csak annyit jelent: nyomdász. (De azt hiszem ezt már egyszer leírtam itt valahol.)

Ötös Számú Bayer nertárs meg saját bevallása szerint egy ideje megtért, izé... betért a Római Kaotikus Egy Ház kebelébe, és akkoriban mondott/írt valami olyat, hogy innentől próbál  nem trágár meg mocskolódó lenni. És tény, azóta egyszer sem írta le a pápáról, hogy demens vén gazember, de ez láthatóan csak arra volt elég, hogy erőit, és korlátos trágárság-készletét másokra összpontosíthassa. Mint most, erre a nagykövetre. Akiről igazán szépeket ír, emelkedett stílusban, tisztánlátásunkat és lelki épülésünket szolgálva:

 „ Életem egyik legnagyobb dicsősége, győzelme, csodája lenne, ha ezek a duplanullás seggfejek, ezek a feketeöves gazemberek, ezek az elveszegtő senkik, ezek a wok-barmok kitiltanának kamaszkori álmaim földjéről. Hallod Pressman, te ócska, puhány, nyavajás  kis senki, intézkedj!”

Azt a hvg.hu is kiszúrta, hogy egy mondatban három helyesírási hibát vét, miszerint a wok az nem woke, azaz mondjuk' "felébredt", hanem egy rohadt nagy, jellemzően öntöttvas serpenyő a Távol-Keletről, a nyavalyás bizony elipszilon, annak hogy elveszegető, meg nincs semmi értelme. Esetleg bájermagyarul, de azt meg én nem beszélem jól (Nem elveszik, hanem elveszeget?), gondolom mert nem olvasom eleget a Mestert. Aki biztos annyira csak a Haza üdvét tartja szem előtt, hogy a helyesírás-ellenőrzőt sem kapcsolja be, a lila ködön át meg nem látszanak az apróságok. Mert forr benne az indulat, most egyébként azért, mert az amerikaiak írnának egy listát, hogy kik nemkívánatos személyek náluk, tőlünk, de ez is pusztán ürügy, a fazon bármikor bármin felbassza magát ha olyanja van, eleget ivott, vagy nagy kattintásszámra hajt. (Elvégre  a költő is megmondta, hogy vérszagra gyűl az éji vad, de mivel Bayer nem egy aranyjánosi értelemben vett velszi bárd, ő csak kurvaanyázással harcol az elnyomó Háttérhatalom ellen. és generál klikkeket, monoton és fájón.)

B. nertárs amúgy azt szeretné, ha ő is rajta lenne egy ilyen kitiltottak-listán, az lenne az igazi megtiszteltetés, mert számára az amerikaiak ellenségek (legutóbb is volt pofájuk demokrata elnököt választani, a világraszóló Tramlpli hejett), márpedig akit a gaz ellenség nem szeret, az csak jó ember lehet. Hibátlan morális pedigrével, acélos jellemmel, és taszító szájszagtól mentesen. 

De nem, ezek a szemetek még csak kitiltani se akarják hősünket, aki joggal háborodik fel ezen. Mint A tanúban Bástya elvtárs, aki sérelmezi, hogy a koncepciós per vádirata szerint ellene pont nem akartak merényletet elkövetni.

"Mi ez? Bástya elvtársat már meg se akarják gyilkolni? Én már szart érek?" - és igen, azt ért, úgyhogy ennek a mai B. elvtárnak nem kellene a babérjaira törnie, feltéve hogy nem direkt csinál magából hülyét. Ez esetben részvétem.

papaigabor.wordpress.com

A vicceskedés nagyon nem vicces

Valami Puzsér-FAM kontentet hallgattam délelőtt, takarítás közben (ha jól tévedek az Apu azért iszik, mert te sírsz valamelyik hőzöngését), ahol szóba került, hogy kik a legigénytelenebb humoristák kis hazánkban, evör. A legjobb amúgy Karinthy Frigyes lett, a legrosszabb meg az, aki szerintem is. És bár megmondóembereink nem osztottak ezüst- és bronzérmet, én azért megteszem. (Jut szembe, ha valaki nem tudná ki az a FAM, nos ő Farkas Attila Márton, a fészbukon Martin Ethelwolf, buddhista egyiptológus,  poszt-Horthy nosztalgiában szenvedő, unikumra fröccsöző, talán már nem teljesen underground, mindenhez is értő szókimondó. Nagyjából bírom, még akkor is, ha épp nem értek vele egyet, ami azért nagy szó.) A negatív humor dobogósai nálam pedig ezek itt:

Az első helyezett a legócskább magyar "humoristák" mezőnyében egyértelműen az Irigyhón Aljmirigy. Ők azok, akik sosem voltak viccesek, de  erőltetett vicceskedéseikkel bármikor kiválthatták az emberből a szekundert szégyent, aztán ahogy nőtt a népszerűségük, úgy kezdett a kínosság-faktoruk is lassan a Holdig érni. Mára már szerencsére perifériális szereplői a hazai celebkedésnek, főzős realitykben meg seggencsúszós-tortadobálós "vetélkedőkben" még fel-fel tűnnek (jobbára ismétlésekben), de talán ott tartanak, ahol mindig is kellet volna: a falunapok "sztárjaiként" nyomhatják a félplaybacket, arccal a gázsi, meg az önkormányzati birkapörkölt felé.

Ezt ráadásul egyszerre több helyen is tudják, ugyanabban az idősávban, mert egy-egy haknira elég két-három arc, míg a többiek valahol máshol alázzák meg magukat, fellépés címén. Mert a menedzsmentjük anno elfelejtett karaktereket kitalálni nekik, így aztán bármelyik figura behelyettesíthető bármelyikkel, csak otthon ne felejtsék a pendrájvot, az éneksávokkal. Az Aljmirigy egy kulturális szőnyegbombázás, igazából a hágai bíróság előtt lenne a helyük, nem a Blikk apróbetűs rovatában.

Ezüstérmes másodhelyezett Baginacsa Olivánvér, a nagyképűséggel elegyített humortalanság sziámi ikertornyai, akik a legendák, és saját szelektív memóriám szerint is, eleinte még kicsit viccesek voltak, de ebből mára csak egy erőltetett póz maradt, hogy ők aztán a kurva nagy humoristák. A nagybetűs Szakma! 

Pedig például a Nacsa nevű irritálóbb alak, ma már csak annyit tud, hogy próbál valami polgári-konzervatív ikon lenni a humor frontján (a humorérzékkel vívott egyre reménytelenebb küzdelmében), ami főleg abban nyilvánul meg, hogy díszzsebkendőt gyűr a zakója felső zsebébe, és felhúzott orral, affektálva beszél baromságokat. Iván nevű oldalkocsijával kiegészülve pedig, ők ketten a legrosszabb értelemben vett humoripar Kordagyuri-Klárikámja. Kábé annyira viccesek, mint egy cserbenhagyásos gázolás.

Harmadik dobogósom pedig a néhai Sas Jóska és köre, akik évtizedeken átívelő módon vitték tökélyre a prosztó igénytelenséget, a szebb napokat is látott Mikroszkóp Színpad publikuma (meg balsors sújtotta tévénézők) szeme láttára. Csasztuska-stílusban előadott műcigány műdalok, kocsmai színvonalú aktuálpolitikai tartalommal, ezer éves, már a saját korukban is kínos hacsekéssajók balfaszul modernizált változatai, a Sas bácsi által - arcára erőletetett/ fagyott mosoly kíséretében - performált közönségtapsoltatások , és egyáltalán, annak eljátszása, hogy ez a "kabaré", ez egy nemes und művészi hagyomány egyenes ági folytatása, avagy leszármazottja. Pedig még a zabigyereke se volt soha.

A manapság meghonosodott sztendaposok nagy része showt se érdemel, ahogy nézem, kábé kétharmaduk eleve a fogyóeszköz, azaz feltűnik-egyszer-háromszor a tévében, aztán már csak a jutyúb őrzi médiajelenlétüket, és nekik is maradnak falunapok, meg az igénytelenebb céges bulik, ahol nem akarnak sokat költeni a fellépőre. Akik még elég jók, mint Bödőcs (ő azért elég önismétlő mostanában, és kezd kissé elripacsosodni), vagy Kőhalmi, azok meg egyre inkább íróba mennek át, és ha az egyik ír egy könyvet, akkor a másiknak is kell kettőt.

Úgyhogy nekem egyre inkább maradnak a britek, mint Jack Dee, Ricky Gervais, Russel Brand (körülötte most pont áll a metoo-bál), vagy Omid Djalili, aki neve, meg az előadásaiban (csak ott) használt vicces perzsa akcentusa ellenére eredeti Londoni, azon belül is Kensigton & Chelsea szülötte. Na ők, viccesek, akkor is ha időnként botrányosak. A három dobogós humortalan viszont szimplán csak botrányos (volt), és nem mindig csak kulturális értelemben.

RB például nem csak játszott már rockzenészt, de maga is az. Az is.

A valóságidegen szövegelés elcseszettsége

A pártvezér és kancellár az állami pártdióban tegnap reggel megejtette szokásos heti kinyilatkoztatását, arról az alternatív valóságról, ahol szeretné, hogy mi is éljünk. Azt mondta, Brüsszel folyamatos biztonsági kockázatot jelent Magyarországra, de valójában lehet hogy fordítva van, amennyiben persze Brüsszel még mindig nem egy város, csak az Európai Unió metonímiája.

Más, a felcsútniál kisebb ívű politikai gondolkodók szerint ugyanis másrészt van, azaz Magyarország, pontosabban a magyar kormány jelent biztonsági kockázatot az EU-ra, a kormányzati „Mi leszünk a bot a küllők között“-paradigma jegyében.

De a kormánypropaganda szerint ez itt minden világok legjobbika (nyilván nem olvasták Voltaire-től a Candide-ot, vagy csak elfelejtették, esetleg direkt), ahol minden lehet, bár tényszerűen rendre mindennek az ellenkezője lesz. Mostanában divatos dolog hencegni a két új magyar Nobel-díjassal, akik persze nyugaton lettek azok, akik, de ez a mi koleszterinharcos döbröginket nemigen zavarja. Olyat is szólt ugyanis, hogy a „mély-Magyarországról" érkező Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díjai azt jelentik, hogy a magyarságnak nincs oka félni. Hogy ezt honnan vezette le, azt a franc se tudja. Ha egy Amerikában meg egy Németországban élő és dolgozó kutató, a világ tudományos elitjébe tartozik, akkor mi itthon ne féljünk? A mitől?

Hát ja, logika az nincs benne, a felcsútok géniusza is beleragadt a saját propagandistái által nyomatott ostoba, hazug, és egyre inkább óvodás-szintű, tőmondatos üzenetekbe, ezeket próbálja valami koherens világképről szóló szöveggé összefűzni, természetesen sikertelenül. Ezek a péntek reggeli prédikációk leginkább a „hablatyolás“ kifejezéssel írhatók le, a főnök beszél össze-vissza, hisz megteheti. 

Mert egyfelől úgysem mer kérdezni tőle semmi relevánsat az állami média bio-mikrofonállványa, másfelől meg rég nem akar ő már a rendszerét ellenző, vagy azzal legalább kritikus tömegekhez szólni. Ő a saját szektájához beszél, azok bevesznek mindent, ha a vezéren fordul a köpönyeg, ők nem hogy fordulnak vele, de igen gyorsan úgy gondolják, hogy mindig is ez volt az irány. 1984 van, orwelli világ, mi mindig is nagy barátai voltunk az oroszoknak, és mindig is hadban álltunk az Unióval (mint mindig is békepártiak, persze), főleg mikor azért tekertünk, hogy egyáltalán felvegyenek. Ja, és Trumpli Elnő Kúr alatt volt a szép világ, amikor ő kurvázott a Fehér Házban, nem rakétázott a Hamasz izraeli civileket, de csak miatta nem. 

"Adjunk hálát a Jóistennek, hogy mi meg békében élhetünk"-szólt a főminiszter, aki folyton puskaporszagot érez, csatákat vív meg (random jóistenezve), és ha a fodbalválogatott valami selejtezőket játszik, azt úgy kommentálja, hogy 'indul az európai hadjárat'. Hadjárat bazmeg, az. 

Azt hiszem itt kell abbahagyni, egy jó szaftos bazmegnél, hisz ennél érdemibbet már úgysem tudok ide felháborodni, már kora reggel elértem a napi indulati csúcsomat.

Lakossági önfelszopás

Ma kora délután, az ebéd utáni séta közben belehallgattam a néhai Karc FM (ma már Hír FM, a takarékosság jegyében hírtévé kettő lett belőle, kép nélkül) egyik legirritálóbb műsorába, a Paláver című lakossági epeömlésbe. Pontosabban egy pár héttel ezelőtti adásba, az archívumból. Ez olyan drágabolgárúr-típusú betelefonálós önhergelés, csak a másik szekértáborból, és némileg alpárbbi stílusban. Na jó, sokkal alpáribb stílusban.

Az egyik betelefonáló először is fényesre nyalta a műsorvezető, Gajdics Ottó kormányhitű sajtókomisszár hátsóját („Maga a példaképem!“ - te jóságos ég...), aztán olyan rohamot intézett a józan ész ellen, hogy majdnem nekimentem tőle egy kukának, ráadásul épp nem volt hová leülnöm. Pedig ettől rám fért volna.

Először is közölte az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy az ukránok „neonáci fasiszták“, de egytől egyig ám, és van pofájuk azt hazudni, hogy az oroszok kezdték a háborút. Pedig mindenki tudja, aki nem a nyugati szennymédiával mossa az agyát, hogy az ukránok támadták meg Oroszországot, így a ruszkik csak  a határaikat védik. A Zelenszkij pedig egy aljas, mocskos, szarházi gazember, akit ő igen nagyon gyűlöl, mert az ilyen férgeket csak gyűlölni lehet...

Na, ez volt az a pont, ahol Gajdics elvtárs is közbeszólt, hogy ennyire azért nem kéne messzire menni, de jellemző mód csak azt bírta kipréselni magából, hogy ez a hangnem azért sok hallgatójuknak biztos nem tetszik. Meg hogy nem mindenben ért egyet a saját buborékjába beleőrült kocsmatöltelékkel, de azért köszöni szépen a betelefonálást. Szépen!

A faszihoz képest már szinte felüdülés volt Paranoia néni, a felcsútista rohamnyugdíjas, aki - bár ez a rádióban pont nem jött át - bizonyára felemelt mutatóujjal figyelmeztette a műsorvezetőt, hogy nem minden betelefonáló fideszes, aki azt mondja magáról. A liberálnáci baloldal keze már ide is betette a lábát, szóval éberség elvtársak, éberség mindenek előtt.

És nincs mit csodálkozni, ez van, ha egy „közéleti“ műsor nem a véleményekről, ne adj isten vitákról szól, csak arról, hogy rádiósok és hallgatók együtt fújják tovább a nagy közös buborékjukat, egymás vállát veregetve, hogy hát igen, már megint kurvára igazunk van mindig, pedig a fél világ ellenünk. (Amúgy tényleg úgy beszélnek, mintha kedvenc pártjuk durván ellenzékben lenne, tizenéve már, és ők lennének egy elnyomott kisebbség utolsó szószólói, akik ki merik mondani az igazságot.)  Ez így egyszerre szánalmas, dühítő és rém szórakoztató (amíg Bolgárúr műsora inkább unalmas), no meg amúgy sem ittam kávét ebéd után, szóval nekem speciel jól is jött. Mármint a lefelé tendáló vérnyomásomnak.

p.s. Az ominózus rádiótévé-műsor harci felcsútistái által (a saját vezérük mellett) felszopott orosz hatalom, ismét igen civilizált módon állt ki az őt bírálók ellen. Egy korábbi posztba (Két nő) már emlegettem Marina Ovszjannyikovát, aki élő adásban tüntetett a háború ellen, nos őt most épp megmérgezték párizsi emigrációjában, a na vajon kik? VV Putyin titkosszolga jellegű bérgyikosainak amúgy is kedvenc módszere a mérgezés, de B-tervként bárkit kivágak egy tizenkettedik emeleti ablakból is. (És ha az se megy, még mindig le lehet lőni a nem putyinista ellenzékit ellenséget, ahogy történt a szintén újságíró Anna Politkovszkajával, még 2006-ban.)

Ovszjannyikova egyébként túlélte, már jobban van, de még orvosi felügylelet alatt áll, meg gondolom a francia nemzetbiztonság is védi.

Update: Ovszjannyikovát mégsem mérgezték meg, csak ez volt a francia a hatóságok erős gyanúja, így hozta le minden komolyabb hírügynökség, amit az érintett viszont cáfol, miszerint nem találtak mérget a szervezetében. Attól még nyilván az orosz szolgálat célkeresztjében lehet, azaz kerülje a sokadik emeleteket. És változatlanul rémes, hogy egy ilyen gyilkossági kísérletet simán kinézünk a putyini diktatúrából, sok-sok példa alapján.