Nobel-díjat kapott Karikó néni (bocs: "asszonyság"), ami remek dolog, örülök neki, kábé mint egy olimpiai aranynak, hogy két perc kellemes érzés, de hát közöm az nincs hozzá. Egyrészt mert nem értek ahhoz amit csinál, így nem látom át a jelentőségét sem, a dicsőítő cikkek meg annyira informatívak, mint egy lehányt tűzfal. (Ami mutatja, hogy nemrég valakivel valami kellemetlen esett meg, esetleg ő maga is esett, de nem látom jönni, mi is történt pontosan, én csak épp arra sétálok.) Pont ilyen felületesen tudok viszonyulni egy természettudományos Nobelhez, az irodalmi az mondjuk tényleg érdekel, mert az irodalomhoz ellenben van közöm, például megkaphatná végre Salman Rushdie. (Miközben Krasznahorkainak kéne drukkolni, de egyrészt ez nem fodbalmeccs, másrészt már legalább két regényén aludtam el többször, ellentétbe Rushdie-val, akinek több regényét olvastam végig egynél többször.)
Viszont érdekelnek a nyilvánosságban felbukkanó reakciók, ha már innentől pár napig biztos hogy nóbeldíj fog folyni a csapból is, pedig abból még egy rendes teát sem lehet főzni. Azt most hagyjuk is, hogy a szekértábor-logika itt is működik, beleolvastam például a mandineres kommentekbe, és van három alaptípus: a tőmondatos gratuláció, a szintén tőmondatos "inkább fel kéne akasztani az ilyen tömeggyilkost"-típusú nagyon nem gratuláció, meg a merengés azon, hogy Szent-Györgyi Alberten kívül mindenki külföldön érte el azt, ami díjat ért. (Mellékszál: aztán 47-ben a komcsik elől már ő is Amerikába ment.)
És ennek kapcsán merül fel mindenfelé a jellegzetes nacionál-farokméregetés, hogy akkor hány magyar Nobel-díjas van, Karikó Katalin meg akkor a hányadik? Per pillanat a számok tizenhárom és tizenhat közt ingáznak, mert vitatott, hogy beleszámoljuk-e a azt a magyar zsidó származású tudóst, akinek már az anyja is Amerikában született, viszont egy szót sem tudott magyarul? Mintha ennek az egésznek lenne bármi értelme is. Pedig csak annyi, mint például az olimpiai éremtáblázatnak, ahol az érmek egy jelentékeny részét már mindenféle honosított versenyzők nyerik, akiknek az adott országhoz annyi közük van, hogy ott állították ki az útlevelüket.
Ilyen amúgy nekünk is van, nemrég lett szabadfogású birkózó világbajnok Iszmail Muszukajev, magyar színekben, pedig nemhogy egy kukkot sem tud magyarul, de nem is él itt, legfeljebb pihenni jön egy-két hétre, a szigorú kabardföldi (tágabban dagesztáni) viszonyok és edzések elől. Vele igazából a magyar szövetség vett magának egy VB-aranyat, mert munkájuk a lepapírozáson kívül nem sok volt vele. Ehhez képest Katalin asszony legalább itt született, ide járt iskolába, és innen szekálták ki nyugatra, még a nyolcvanas években. Szóval lehet örülni a díjának, de azért ez elsősorban nem a mindent elsöprő minőségű magyar oktatás, meg a csak nálunk világhírű magyar zsenialitás eredménye, mert a nyugati tőke és páratlan kutatási infrastruktúra nélkül lófax se lett volna az egészből.
És már előre borzongok, milyen lesz, mikor majd a tévék élőben közvetítik a díjátadó ceremóniát, gondolom mint valami Oscar-gálát, mínusz izgalom, ha már úgy is tudjuk kik a győztesek, bár forgatókönyvírói díjat csak később hirdetik ki. Ha jól rémlik csütörtökön mondanak valamit. (Csütörtököt?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése