Elvégre esni esik ugyan, de ma van a Lelki Egészség Világnapja, gondoltam hátha leesik nekem is valami belőle. Közben láttam elégedett embereket is. Nem mintha máskor nem láthattam volna, de tényleg nem nagyon. Csak mentem a parkon át a haza, és ott voltak, rohangásztak meg nevetgéltek, biztos mert épp akkor nem esett, de nekem ez már ritkán megy, főleg a rohangászás, nevetni még szoktam, csak túl gyakran kínomban.
Az elégedettek viszont jókedvükben. Hát ilyen az, ha az ember öt éves, és a két beborulás közti kis napsütés esetén, a játszótéren sétáltatja valamelyik felmenője. De a parkban a játszótér kerítéssel van körbevéve. nem szögesdróttal persze, igazából szép zöld, nem túl magas, de mégis csak arra való, hogy bent tartsa a gyerekeket a rezervátumukban. Állítólag a kutyák ellen is véd, hogy ne rohanjanak be a homokozóba szarni és/vagy egészen kiskorúakat harapdálni, de ezt az akadályt egy közepes kutya is bármikor megugorja. (A mi néhai labrador-jellegűnk kétszer ilyen magasat is átvitt, kis nekifutásból persze.)
Nem tudom hol jobb, a kerítésen kívül, a való világban (ami viszont nem a nagy- hanem a kisbetűs élet, bármit is hazudtak nekünk erről a saját gyerekkorunkban), vagy bent, ahol még van mászóka meg hinta, viszont azokról is rohadt nagyot lehet esni.
Ez egy másik park (petra.telefonja)
Van az a furcsa gondolata a fölnőtteknek, hogy a kisgyerekkor az valami édeni, éteri, és felettébb ártatlan időszak, mikor a leendő depressziós, frusztrált, szerfüggő felnőtt még előtte van az iskolai zaklatásnak, az első durva berúgásoknak, a munkanélküliségnek, devizahitelnek, reménytelen szerelemnek, szakításnak, válásnak. Pedig rémlik, hogy a gyerekkorom egy része is szorongásokkal telt, az ember rendszertanilag egy kétlábú, szorongó állat, aki csak a jelen meg a jövő miatt aggódik, a múlton viszont kesereg, szerencsésebb esetben nosztalgiázik. de utóbbi a ritkább, már ha valaki rendesen beleáll az önutálatba.
Hisz az önutálat társadalma vagyunk, magunknál már csak másokat utálunk jobban, talán ezért vetítjük az óvodásokba a sosemvolt harmóniát. Amit viszont kerítés mögé kell játszóterezni, mert lehet hogy fertőz, és semmiképp sem esik jól belegondolni, hogy de rohadt régen akarunk már mi is elégedett óvodásként létezni. Csak nem megy, plusz nem emlékszünk már (mert például nem is akarunk), milyen nyomorultak voltunk a középső csoportban. Az idő ugyan nem szépít meg mindent, de a szelektív memória azért elég sokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése