Reggel szembejött a webes interneten Harold Pinter, pontosabban egy róla szóló írás, ami nem egy mai darab, de a Nagy Algoritmus aktuálisnak találta nekem, illetve számomra (részemre). Mert korábban is kerestem már rá (róla), és nem mellesleg ma van a kilencvenharmadik születésnapja, egyúttal a tizenötödik, amit már halottként ünnepel. Na jó, rajta kívül a világ maradék részének szerény hányada, aki egyáltalán tudja, ki is volt.
theguardian.com
Drámaíró. Aki ilyen színházban bemutatandó párbeszédes izéket írt, vagy esetleg megmozgó képesíthetőket, hisz elkövetett jó pár forgatókönyvet is, ő jegyzi például a Jeremy Irons által főszerepelt Lolitát. (Most majdnem címszereplőnek tituláltam JI-t, de az Dominique Swain volt). A darabjai közül először talán A gondnok címűt láttam, ha jól tévedek Veszprémben, mert akkoriban Szombathelyen voltam főiskolás, ahol viszont még nem volt színház (leszámítva a helyi közéletnek hívott bolhacirkuszt), aztán nem sokkal később Az ételliftet, valahol másol.
Az internetes világháló szerint Pinter Londonban született 1930-ban, és ez így is van, ott voltam, láttam, mert két élettel ezelőtt épp ló voltam Hackney-ben, és jobbára szenet szállítottam szerteszét az egész munkásnegyedben, többek között Pinteréknek is. Így tudom, hogy az viszont marhaság, miszerint lengyel zsidók voltak a felmenői, hisz a hülye is látja, hogy a Pinter az igazából Pintér, ősi magyar név, és egyúttal ősi magyar hordókat készítő foglalkozás. Annak hogy Pinter, amúgy sincs semmi értelme legfeljebb fura kocsmatöltelékeket hívhatunk így, akik valamiért fél liternél némileg kisebb adagokban isszák a sört (1 pint= 473.176473 milliliter), mert nem tudják mennyi egy rendes korsó. (Egy liter egyébként, tessék csak elmenni érte például Münchenbe.) De ennyit a huszadik századi drámairodalomról.
HP jó író lehetett, mert egy kritikusa azt írta róla, hogy „...a szereplők a lehető legsilányabb és legalacsonyabb színvonalú angol nyelven beszélnek, amely színpadról valaha elhangzott”. Nos, az ilyesmi csak jót jelenthet, az efféle már Charles Bukowskinál is bejött nekem, de gondolom másoknak is, mert 2005-ben Pintért lovaggá ütötte a királynéne, és ugyanabban az évben megkapta az irodalmi Nobel díjat is (jé, egy újabb aktualitás, pont Nobel-szezon van). Szóval akkoriban minimum háromszor volt neki karácsony.
Pedig pályája korai éveiben szinte nyomorgott, életrajza a szerint - többek közt - a Notting Hill Gate környékén, na ott mondjuk szívesen nyomorognék én is, pláne mert némileg jobb környék már, mint a hatvanas évek elején. De végül is bejött neki az élet, a halál már nyilván kevésbé, bár előtte még túlélt egy gégerákot is, és a múlt évezred vége felé belefolyt a politikába, nem feltétlenül a szimpatikus oldalon. Kiállt például Slobodan Milosevic exjugoszláv, szerb diktátor-jellegű háborús bűnös védelmében, meg elítélte a NATO '99-es koszovói beavatkozását, de ettől még nagy művész volt, csak időnként furcsa nézőpontokkal.
Lehet, hogy pont ettől volt nagy művész. Ha valaha találkoztunk volna, én még egy teát is megittam volna vele, de úgy, hogy a felét esetleg nem is öntöm a képébe.
p.s Ja, tegnap volt Joh Lennon 83-ik szülinapja, de gondoltam őt nem kell reklámozni, még azoknak sem, akik valamiért engem olvasnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése