Felix Krull nem hátrál

Az Egy szélhámos vallomásai (Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull) eredetileg Thomas Mann regénye, még olvastam is valamikor rég, mikor még ifjú voltam, és már bohó, elvégre egy műszaki szakközépben pont az számított lázadásnak, ha az ember zakót hordott a farmerhez és klasszikusokat olvasott, bár utóbbit hobbit már általános iskolában is űztem. Aztán volt ennek a könyvnek egy 1957-es (akkor még) NSZK-s filmváltozata, ami sohasem érdekelt, de egy kicsit sem, viszont a (már nem NSZK-s) németek tavalyelőtt csináltak egy másikat, amit most valahogy elém dobott az erre felkent algoritmus. Gondoltam megnézem, hogy sikerült az adaptáció a kis híján száz éves (1922-es) szöveghez képest. Amit mondjuk csak ezért most nem olvastam újra... Vastag, na.

Nos, a közepesnél csak kicsit jobban. A regényben a főszereplő, Felix Krull egy már gyerekként is simlis, dörzsölt kis féreg, de egyáltalán nem utálnivaló, mint a kortárs mozgóképen. Hisz ki szeretett iskolába járni, ki ne próbálkozott volna betegségek szimulálásával, hogy megússzon legalább egy hetet, a tévesen oktatási rendszernek hívott fegyelmező zászlóaljból? A kis Félix is mindent bevet, elég sikeresen, de a kedvencem az - még valahol a regény eleje felé - mikor sorozásra megy, és beveti a katonásan szűkagyú tisztekkel szemben a fordított pszichológiát. Miszerint közli, hogy alig várja már, hogy a császárt szolgálhassa ( a 19. század végén járunk), mindenképp nagyon szeretne katona lenni, ez régi vágya már neki. Erre a sorozóbizottság tagjai összenéznek, hogy ez teljesen hülye, és már ütik is rá a pecsétet a papírjára, hogy untauglich, szóval alkalmatlan. (Van valami hasonló jelenet a Svejkben is, csak ott a civilben kutyapecér, később derék katona komolyan gondolja a hasonló dumát, és a maga módján ő tényleg hülye kissé.) Krull mondjuk a biztonság kedvéért egy epilepsziás rohamot is előad, mert egy debil epilepsziás már biztosan nem kell a seregnek.

A filmváltozat viszont valahogy nem adja vissza a könyv sajátos hangulatát, becsületes iparosmunka, de annyira már nem lett jó, hogy igazából felkeltette volna a kritika figyelmét. Nem is igen találtam magyar nyelvűt, de külföldiül lévőt se sokat, mikor azon merengtem érdemes-e rádobnom tíz perc híján két órát az életemből. Mert egy rendes filmkritikus (aki cinikusan intrikus egyben) vagy jó filmekről ír lelkesen, vagy ócskaságokról szarkasztikusan, a közepes minőség az túl langyos, arról nehéz bármi érdemit is mondani. (Nekem mondjuk néha sikerül, nem feltétlen szívből, csak arccal a honorárium felé, de azért olyan is van, hogy nekem tényleg bejön valami, ami alig valakinek. Ilyenkor a kívülállás dacossága keveredik a félreértett elit-tudattal, pedig csak sajátos az ízlésem, ennyi az egész.)

Jelen mozgóképi műegészben Felix egy gátlástalan selyemfiú, egy jólfésült giliszta (csak hogy  meglegyen a kötelező képzavar is), nála még a sok, általa átvert kétbalkezes szerencsétlen is szimpatikusabb, azonosulhatóbb karakter. (Például Venosta márki , akinek Felix a helyébe is lép, csak hogy fedezze annak félrelépéseit, de aztán a nevében kezd utazgatni, többek közt Liszabonba. Liftesfiúból/ hotelpincérből szintet lép, mint nagyívű szélhámos, miközben hazudik mint a vízfolyás, megdug bárkit, akit érdemes, és élvezi a felszínes csillogást maga körül. A márki például egy gyenge jellemű, teszetosza arisztokrata, de nem olyan geci mint főhősünk, aki a mindenkin átgázolásai alapján klasszikus szociopata. Nem pszichopata, hisz nincsenek téveszméi vagy különösebb felsőbbrendűség-tudata, neki csak céljai vannak (jól akar élni, kurva jól), és ezért képes bárkit félrelökni, letaposni.

Néha úgy tűnik, hogy szerelmes lesz (a márki szeretőjébe, csak hogy kerek legyen a sztori), de azt a néző sem tudja eldönteni, hogy ez most komoly, vagy csak egy újabb szerep, ahol a szokásosnál egy kicsit tovább maradt karakterben. De legalább a végén sem bűnhődik meg, hisz egy sármos szociopata nem szolgált rá eléggé, főleg nem dramaturgiailag.

Az Egy szélhámos vallomásai filmen néha olyan, mintha Thomas Mann figuráiból afféle szolid  karikatúrákat csináltak volna, nyilván mert a szövegben is van egy finom humor, no meg a leírásokban, de itt nincs narráció, csak az amúgy tényleg pazar látvány, meg furcsán hangsúlyozó kis nagypolgárok. A színészek egyébként rendben vannak, a zene pláne, de Felix egy kigyúrt-epillált szépfiú, tipikusan a huszonegyedik század elejéről, nekem meg egy inkább Svejk-szerű alak képződött meg a fejben anno, mikor olvastam a regényt.

Mondhatni ez itt Thomas Mann kis híján posztmodern változatban, és azért csak kis híján, mert úgy próbál nagyon a mai (film)nyelven beszélni, hogy közben korhű is legyen, avagy ez itt a tizenkilencedik század, ahogy Hollywoodban is elképzelik. Ha már a Warner meg valami német produkciós cég összeesküvésében készült, leginkább az HBO streamingjére. 

cinecitta.de