Tegnapelőtt nekiálltam vaníliás grízpudingot készíteni, porból persze (meg grízből), mint valami levest, de váratlan lett a végeredmény. Az már kevergetés közben feltűnt, hogy kicseszettül csomósodik, de tényleg öklömnyi darabokba állt össze az anyag (jó, kicsit túlzok, ez a kétbalkezes szakácsok költői szárnyalása), minden esetre mikor már keverni is komoly kardio-edzésnek kezdett számítani, tálkákba töltöttem, és. Nem mertem megkóstolni, mikor aztán mégis, egész fura volt, mintha nyers tésztát ettem volna, erős keményítős felhanggal.
Felmerült, hogy talán nem főztem eleget, úgyhogy a két müzlistálkányi gyanús anyagot betettem a mikróba, gyakorlatilag izzásig hevítettem, és mikor némileg kihűlt, pont ugyanolyan volt, mint a hőkezelés előtt. De gondoltam mindegy, talán nem halok bele, elvégre nem rémlik, hogy bármi mérgezőt hozzáadtam volna, az meg utólag sem lepett meg, hogy egy fél adagot is délutántól reggelig emésztett a szervezetem, mondjuk hogy félsikerrel. Egy nagy joghurt és egy hosszú séta kellett ahhoz, hogy a durva inputból képezzek valami értékelhető outputot. (A klotyón, ha valakinek nem lenne világos.)
De reggelit is akartam készíteni, egy indiai grízes-zöldéges, currys cuccot (mintha nem lett volna elég a puding, pedig nem hülye vagyok, csak bátor), de az is olyan érdekesen gumiszerű lett. Plusz majdnem elfogyott zacskóból a gríz. Amit jobban megnézve kiderült, hogy az igazából rétesliszt, azt borítottam nagy adagban a pudingporos alaplébe. Ugyanis a gríz meg a rétesliszt közül az egyik zacskója zöld és fehér, a másiké viszont pont ugyanaz kicsit sötétebben, én meg kora reggel, napkelte előtt és félálomban, még nem foglalkoztam árnyalatokkal. Ráadásul a két búzaipari alapanyag állaga is hasonlóan szemcsés. Még szárazon, mert a főzve megtapasztalás szerint, ez a hasonlóság később radikálisan eltűnik.
Úgyhogy fogtam a maradék másfél tálkányi anyagot, ami rugalmasságát tekintve elég jól hozta a medvecukor-sztenderdet, és vékonyabb szeletekre vágtam, majd egy kevés, nem sózott margarinban kisütöttem.
Lett belőle egy még mindig kissé fura állagú, közepesen vacak ízű, de némileg azért édes cucc, érdekes kinézettel. Gyakorlatilag feltaláltam a sült vaníliapudingot (hacsak valami béna indiai kontárséf már nem alkotta meg előttem), de nem veszem fel az étlapra. Mindegy, egyszer meg lehet enni, főleg lekvárral. Pontosabban háromszor, mert még mára is maradt belőle, kaját meg nem dobok ki, az én helyzetemben semmiképp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése