Ebéd utáni, egészségügyi jelleggel elkövetetett sétám közben (ami annyira egészséges volt, hogy alig másfél óra gyaloglás után, már egy padon ülve káromkodtam fájdalmasan, hogy begörcsölt a lábam) hallgattam egy pár évvel ezelőtti klubrádiós műsort, ahol Para-Kovács nélkülözte a zenei szerkesztőt, és maga válogatta össze a szilveszteri adás asztal alá hányós punkzenéit. Volt mindenféle semmirekellő a kora nyolcvanas évekből, kortárs orosz punk (csak abból egy szót sem értettem), de kedvet kaptam az életérzéshez, úgyhogy hazaérve ráhasaltam a jutyúbra.
Elszőr csak orosz cuccokat keresgettem, de mindegyik túlzottan népzenei alapokra épült, márpedig én a folk-punk, kulturálisan amúgyis alig értelmezhető kategóriáját csak ír-skót viszonylatban viselem el. De a sokadik félretolt orosz népies, dácsa előtt gyévuskákkal hegedülős "punk" után, egyszer csak jött Lars Frederiksen. (Pontosabban a Lars Frederiksen And The Bastards.)
Már a neve is biztató volt, tipikus dán, márpedig a dánok csinálták az Olsen-banda filmeket (megvan az összes DVD-n, akkor a boomer vagyok), azokat a jó sajtokat (a danish blue, egy külön műfaj, ha megvan valakinek egyáltalán), és Lars Urlich is Koppenhágában született (igazából København, előző életemben egyszer ott is voltam) onnan lett ő Metallica. Mármint dobos, megmondóember és főkönyvelő, de csak mert a nagy időkben James Hetfield rendszeresen vodkát reggelizett, így Lars vitte banda ügyeit.
Szóval egy másik Lars ígéretesen hangzott, pláne ha punk, és bár nyilván dánok a gyökerei, de ő már jenki, ellenben a Rancid gitáros-vokalistája is, szóval nyilvánvaló volt, hogy belehallgatok a munkásságába.
Nos jó, igazán jó, az a régi vágású, tarajos-kibebaszott, nyolcvanas-kilencvenes évekből eredő cucc, és kicsit utánanézve a palinak, még a UK Subs-ban is játszott, igaz nem sokáig. A saját projektje meg a Rancid-del párhuzamosan ment, csak nem ska, hanem sima, klasszik punk stílben. És fura mód ez benne az eredeti, hogy semmi crossover, semmi smúzolás, kiabálnak a kocsmapult mellől, de nem csak három akkordot tudnak, van az öt is.
A fenti műalkotás amúgy önéletrajzi ihletésű darab, a lírai Én (nyilván Lars maga), arról énekel, hogy mennyire munkásosztálybeli családból jön, hogy otthagyta a gimit, van egy gitárja, elvan vele és nem néz vissza (amit elé tesznek megissza), de ettől még nem kommunista.
Ez utóbbit nem is értem, nekem pont nem Marx és Engels jutott eszembe róla, még a lakókocsiparkos kontextusban sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése